ARCOK ÉS PILLANATOK AZ MTSE HÚSZ ÉVES TÖRTÉNETÉBŐL.
 
 
Húsz évvel ezelőtt, 1987. novemberének egyik zimankós délelőttjén alakult meg az MTSE. Mi minden történt velünk ez alatt a húsz év alatt? Egy rövid összeállításban megpróbálom felidézni a legjellemzőbb pillanatokat. Most arról szeretnék írni, hogyan láttam én - aki végigcsináltam - ezt a húsz évet. Következzen egy kis csokor a történelemből:
 
ALAKULÁS
 
1987. tavaszán behívtak az I. számú Sebészeti Klinikára - akkor még ott folytak a szervátültetéssel kapcsolatos műtétek - és megkérdezték, van e kedvem versenyezni a szervátültetettek Világjátékán. Ősszel Innsbruckban lesznek a versenyek, s a helyszín elég közel van ahhoz, hogy egy kisebb csapat ki tudjon utazni a Világjátékra. Szóltak néhány sportolói múlttal rendelkező szervátültetett embernek, így alakult ki az első magyar csapat.
Az én lelkes igen válaszomat hallván, már csak egy kérdés maradt hátra:- És miben kíván elindulni Gyuri, mert hogy vívás nem lesz? (Ugyanis én elég hosszú ideig vívtam betegségem előtt) Az úszást és tollaslabdát választottam, merthogy úszni mindig tudtam, s a strandon tollaslabdában is igen jól mozogtam.
Az első edzések megrázóak voltak. A legelső ötven méternél amelyet időre úsztam meglepő dologra lettem figyelmes: a víz sűrűsége nagyobb volt, mint addig!
Mikor felfedezésemet nyilvánosságra akartam hozni, egy rakás addig ismeretlen gyakorlatot sóztak a nyakamba.
Az első tollas edzés élménye...Amikor megláttam a pályát, már rossz előérzetem volt, hiszen csak nyaralóként ismertem ezt játékot, bocsánat sportágat. Nos,- de ezt már nem részletezem. Emlékeim elhomályosodnak az átélt borzalmaktól.
Számomra így kezdődött.
Amikor Ausztriában, a Világjátékon meghallottuk a döntést, miszerint a következő helyszín Szingapúr lesz, a kicsi magyar csapaton végigsöpört az elkeseredés.
Ilyen távolra soha sem jutunk el. - bizakodott Járay tanár úr, s nyomatékul legyintett egyet.
- Mi lenne, ha mi rendeznénk Világjátékot? - próbáltam megoldást találni a problémára.
Az előbbi legyintés volt a válasz, meg némi észrevétel szellemi képességeimet illetően.
Ugyanez év novemberében, egy ködös hideg délelőttön az I. számú Sebészeti Klinika nagy előadótermében negyvenkét alapító tag egyöntetű akaratából megalakult a Magyar Szervátültetettek Sportegyesülete. Elnökké engem választottak.
Járay tanár úr a következő szavakkal gratulált:
- Nagyon nehéz fába vágta a fejszéjét Gyuri! Nem elég összehozni egy közgyűlést, folytatni is kell.
- Azt válaszoltam: - Tudom!
 
 

INNSBRUCK, 1987.
 
Kocsikkal érkeztünk.
A bécsi elágazásnál még megpróbáltam tartani az iramot Alföldy doktor úr autójával, de pillanatokon belül beláttam, hogy az ember életében vannak lehetetlen dolgok.
Innsbruck még messze volt, s mi csak annyit tudtunk róla, hogy lesz ott egy verseny, valami Világjáték.
Szép úton mentünk, hegyek között. Némi kérdezősködés után megtaláltuk a szállásunkat. Kényelmesen lepakoltunk, s éppen az esti sörprogramot állítottuk össze nagy igyekezettel, amikor rémült arccal beállít egy küldönc, hogy hol vagyunk, s miért itt, s miért nem rohanunk azonnal.
Kértük üljön le és pihenje ki magát, mert így nem értünk semmit az egészből.
Ő még rémültebb lett, és magyarázta, hogy rengeteg ország csak ránk vár egy nagy réten amit stadionnak neveznek, és hogy nézők is vannak és valami megnyitó következne.
Kár hogy nem akkor rendezték a váltófutást! Mert mi úgy kapkodtuk ki egymás kezéből az ajtókilincset, mint a futók a váltóbotot.
Megérkeztünk.
Harmincnégy ország versenyzői álltak szép sorban, s megértő mosollyal várták, míg mi is- harmincötödikként - valahogy sorba állunk közöttük. Megszólalt az induló, s mi egymás után, ország országot követve, bevonultunk a stadionba.
Ekkor valami váratlan történt. Megrándul az ember arcbőre, s mintha valami furcsa érzés lenne a szeme alatt. A csudába!
De mégis. Itt megyek, a pár emberből álló magyar csapattal, be egy idegen stadionba. Integetnek, szól a zene.
Felsorakozunk.
Ott a magyar zászló!
Először a Világjátékok történetében!
Valami megmozdul ilyenkor az emberben.
Most mi képviseljük Magyarországot!
Érzem, hogy ide tartozunk, hogy ezután mindig itt leszünk!
 
NÉGYEN
 
Szürke, fázós, őszi reggel. A Fradi népligeti sporttelepének bejárata. Fázósan húzzuk össze magunkon a kabátot. A harmadik busz is elment, s még mindig csak négyen vagyunk. Országos úszó felmérő.
Nézünk egymásra: azért meg kellene fürödni egy kicsit.
- No! Nézd az időt!
Milyen messze van a túlsó part!
 
HOGY TÖRTÉNT?
 
Tél. A hó már csak nyomokban maradt meg az utak mentén. Munka utáni csúcs.
Asztalitenisz felmérőről érkezünk.
Idegesen nézzük a villamosmegállók tábláit. Világvége. Na, végre! Leszállás.
- Hol a Jámbor, hol keressük ebben a tömegben?
- Biztos jó helyen szálltunk le?
- Ott van!
Az utca túlsó felén állt, s felénk nézett.
- Nem lát. - állapította meg egyikünk.
- Sebaj. Átmegyünk
- A puskák hol vannak? - kérdeztem.
- Nyugi. - válaszolta Jancsi. Mindent a maga idejében. Már fél órája várok rátok. Még a ....................is lefagyott!
- Messze van? - kérdeztük?
- Fenét! - itt a következő sarkon.
Szűk hosszú alagút végén kicsi papírdarab.
- Ne mozgasd! -így sem tudom eltalálni!
 
GÖDÖLLŐ I.
 
Hű, de nehéz volt! Mintha köveknek beszélne az ember. Sokszor még válasz sem érkezett. Pedig ha tudnák........No, majd legközelebb. A fő, hogy mégis itt van három ország: Dánia, Hollandia és Ausztria sportolói.
Éjfél után jól esik a konyak. Hosszadalmas angolsággal magyarázom holland sorstársamnak, hogy mi híd akarunk lenni Kelet és Nyugat között. Igen, mi magyarok! - Ühüm - bólogat meghitten.
A sarokban egy dán fiú gitározik. Vijjog és sír, ahogy az ujjait a húrokon húzza...
 
GÖDÖLLŐ II.
 
A zene éppen hogy elkezdődött. Keresik a helyüket az emberek. A sörök már az asztalokon.
Kis csoportba verődve a magyar csapat lányai. Távolabb dánok, hollandok vegyesen. Élénken magyaráznak valamit, talán az elmúlt versenyeken történteket elevenítik fel ismét. Az egyik dán fiú átnézett a magyar lányok felé. A hosszú szőke hajú Marika éppen hátra fordult. Ez volt az a pillanat! A zene később gyorsult, a párok táncoltak.
A lelassult időt lassan oldotta két kéz összefonódása: Holtomiglan, holtodiglan.
 
VILÁGJÁTÉK BUDAPESTEN 1991.
 
Sikerült! Itt járt közel hatszáz sportoló, hozzá még kísérők.
A versenyeknek már vége. Ez most a záróbuli. Nézem a búcsú hangulatában egymásba kapaszkodó önfeledten táncoló, embereket, s arra gondolok, hogy mennyi akarat, hit és győzni akarás kellett ahhoz, hogy most itt lehessenek, versenyezzenek, táncoljanak, örüljenek.
Mennyi szenvedés, mennyi kétségbeesett pillanat, mennyi jaj és mennyi könny. Ők a győztesek, Ők azok, akik összeszorított szájjal, tiltón felemelték a kezüket: Szenvedés, halál itt meg kell állnod!
 
MESZE VAN.
 
A Világjáték záróbulija a PECSÁ-ban. A színpadon forognak a népi táncosok. Mi búcsúzunk, a kanadai Vancouver képviselője átveszi a zászlót. Hirtelen nagy messzeséget fog be a szempár.
Vajon most is sikerül?
 
 
A VERHETETLEN TIZENEGY
 
Hosszúkás nagy asztal mellett ültünk. Tizenegy országból, Ukrajnától Szlovéniáig és Lettországtól Romániáig. Ünnepélyes csend követte az aláírást: ezentúl megpróbáljuk együtt és segítünk egymásnak.
Talán most sikerül...
 
SEGÍTESZ?
 
Ülünk egymással szemben.
Ketten maradtunk. Senki sem hisz, senki sem segít. Mindenki elmenekült, mint ama süllyedő hajóról szokás.
Nézzük egymást.
- Segítesz nekem? - kérdezem.
- Igen.
 
A REGGELI.
 
Vancouverbe menet a csapat első része egy nappal előbb indult útjára, és Londonba várta meg a második felét. Egy kint élő magyar barátunk adott szállást, lévén a londoni szállodaárak még a magasugróknak is elérhetetlenek voltak. Reggel szállásadónk asztalhoz szólított minket. Volt ott minden, ami szem szájnak ingere. Tej, kakaó, tea, müzli, rengeteg változatban. Csendben ettünk, ki - ki amit látott maga előtt. A házigazdák befejezvén a reggelit, egyéb dolguk után néztek. Amikor becsukódott az ajtó mögöttük, Magyar Jani megszólalt:
- Akkor talán megreggelizhetnénk! - s előszedte a magával hozott hazai kolbászt. Nem telt el egy perc, és a mi kétségbeesett gyorsasággal csomagoltuk ki az útra hozott finom hazai "reggelit".
 
AZ ADOMÁNY.
 
Kispályás labdarúgó bajnokság. Fradi pálya. Hősiesen küzdünk. A fradi serdülők úgy vigyáznak ránk, mint a hímes tojásra. No! Nem az eredmény a fontos. Búcsúzunk, s köszönjük a játékot. Ekkor előrelép egy fiatal játékos zöld fehér mezben és átnyújt egy borítékot.
- Ezt a zsebpénzünkből adtuk össze. Használják egészséggel.
 
AZ ELSŐ.
 
Megszületet az első téli aranyérem. Tóth Melinda ragyogó versenyzéssel megszerezte Magyarország első havas aranyérmét!
 
A TALÁLKOZÁS A VANCOUVERI MEGNYITÓN.
 
A megnyitó ünnepség szabadban rendezett svédasztalos vendéglátással folytatódik. Ismerkedünk a számunkra ismeretlen ízekkel, ételekkel. Egyszerre magyar szóval kívánnak jó étvágyat. Ilyen nincs! Feltekintve Perner Ferenc professzor úr és Alföldy tanár úr mosolyog le ránk. Ők ugyanis, állva fogyasztották ismeretlen eredetű ételüket. Ilyen messze és ilyen nagy csapattal, - 18 sportoló - dicsér minket a Professzor úr.
 
 
OTT LENT, ALUL
 
Harminckét órája vagyunk úton. A repülőgép üléseibe belegémberedett a lábunk. Hátul volt egy kis ablak, felváltva néztünk le reménykedve, hátha látunk valamit.
Éjszaka volt, a kifutópálya vizes - csak nem esik? A vámnál türelmetlenül tűrtük, hogy a kutyák végigszagolják a bőröndjeinket, a vámosok beüssék útlevelünkbe az aktuális pecséteket, s mehessünk végre - aludni! Mire kitárult a Sydney - i repülőtér ajtaja, s mi beléptünk a nagy váróterembe, már jócskán elmúlt éjfél.
Ahogy beléptünk, nos, azt hiszem nem csak az én szemem lett gyanúsan nedves. Tizenhatezer kilométerre hazánktól, az ötödik földrészen két kicsi magyar zászlóval integettek felénk és magyar szóval invitáltak beljebb.
Mikor felvonultunk a nyitóünnepségen, mikor piros - fehér - zöld melegítők látszottak a pályákon vagy magyar sportoló állt a dobogó legfelső fokán és meglengette a trikolort, úgy éreztem ott, a távoli más világban, az a zászló értük is lobog.
 
 
TÍZ ÉVES AZ MTSE.
 
A szállodát hegyek vették körül. Elbújt a fák mögött, mintha keresné valaki, és nem akarná, hogy rátaláljanak. Szilveszter van. A számháborúban megfáradt sereg lassan gyülekezik a vacsorához. Különböző jelmezekben érkeznek, mert a vacsorához jelmezversennyel kíván jó étvágyat a szervezőgárda. Koldusruhában érkezem. Az ajtónálló alig akar beengedni. Úgy látszik jól sikerült. Nem ártana, ha némely szponzorok is megértenék jelmezem jelentését!
Éjfél van. Hatalmas tortát tolnak be a konyhából, rajta 10 szám és az, hogy MTSE. Nagy Pista nyújtja a kést.
- Ezt neked kell felvágnod Gyuri! - mondja.
Kicsit megremeg a kezem. Múlt s jövő most találkozik. S milyen lesz az utóbbi...?
 
 
SÁTORTÁBOR.
 
Kisoroszi a sátorozni szeretők gyöngyszeme. Sátrad mellé akkora területen húzod meg a határt, amekkorát csak akarsz. Itt még - időlegesen - földbirtokos is lehetsz.
A kondérban leves rotyog. Jámbor Jancsi és én áhítatosan figyeljük a bográcsból előkerülő húsdarabokat, közben vicsorgunk egymásra. Mindketten a mócsingos húst szeretjük...
Kicsit hideg van. A sátrak előtt tábortűz lobog. Amikor elöl megmelegedtünk, hátunkat fordítjuk a tűznek. A szalonna már elfogyott. A hold ezüstcsíkot húz a Duna vizére. Halkan indul a nóta. Darumadár fenn az égen....
 
 
HEGYEN VÖLGYÖN.
 
A kisvasút bebújt a hegyek közé. Az erdő lombjai bújtatták - hát ezért kisvasút.
Külön kisvasút volt. A mienk.
Mikor leszálltunk, előresiettem és visszanéztem. Kétszáz ember sétált a várakozó buszok felé.
Egy régi kép tűnt elém. Szürke, fázós, őszi reggel. A Fradi népligeti sporttelepének bejárata. Fázósan húzzuk össze magunkon a kabátot. A harmadik busz is elment, és még mindig csak négyen vagyunk.
Istenem!
 
A TAPS
 
Sokat gyakoroltunk. Minden héten egyszer, nem ritkán kétszer is gyötörtük egymást. Jobban hangsúlyozd azt a részt, ne hadarj, tartsd az ütemet...ilyen és hasonló szavak röpdöstek, s mindnyájan figyeltük a másikat, hol kell még javítania. Lassan elérkezett a várva várt nap. A kisszínpad nézőtere zsúfolásig megtelt. A színpadon mindenki a helyén állt. Most! A színpad menetrendszerűen világosodott ki, a szavakban nem hallatszott a bensőnkben remegő izgalom. Aztán egyszer csak vége lett. Azaz csak lett volna. Az utolsó hangeffektus előtt pár pillanatnyi csend volt. S ekkor feldübörgött a taps. Olyan fergeteges erővel, hogy a darabot nem lehetett befejezni. De nem is baj.
Ezt a tapsot soha nem fogom elfelejteni!
 
 
 
 
KRAKKÓ
 
A krakkói szívátültető központ tízéves fennállását ünnepelte. Az ünnepségeknek egyik színfoltja, az általuk meghirdetett nemzetközi verseny volt.
Egy kisbusznyi versenyzővel vettünk részt a versenyen. A rendezők, alkalmilag összeállt csapatokkal röplabda versenyt is rendeztek. A kihívást éreztük. A sebtében összeállt magyar csapat hősies küzdelemben kapott ki. Itt határoztuk el, hogy fogunk mi még győzni is. Úgy lett!
A játékok szervezését, a versenyzők kiszolgálását a klinika orvosai és nővérei látták el. Kicsit elgondolkoztam, majd elhessegettem magamtól a gondolatot...
 
 
JEGES TÜZIJÁTÉK
 
Az éjféli koccintások után durranásokra lettünk figyelmesek. Kimentünk a partra. A Balaton jege vastagon be volt fagyva. Rajta vékony hóréteg. Kicsit távolabb az új év tiszteletére fellőtt tűzijátékok különböző színekkel festették meg az éjszakai eget. Kimentem a jégre, s csak mentem előre, bele a meg - megvilágított sötétségbe. Talpam alatt ropogott a friss hó, s körülölelt az újonnan született friss színes világ.
 
 
ÜZENET
 
Már többször elhangzott hasonló. Elejtett, érzelemtől feszített szavak. Jöttek, s elsuhantak. Jöttek világosban és éjjel, hallottam őket este és reggel. Még csak szavak. Néhány mondat.
Késő éjjel volt. A világjáték irodában már csak páran voltunk fenn. A számítógép üresen bámult rám. Aztán egyszer csak eszembe jutott! Igen. Van! Sőt, megvan! Leírtam.
A szervátültetettek üzenete...- mert van ilyen.
Éjfél felé érkeztek be a hajók az alkalmi kikötőbe. A Duna két gyönyörűen kivilágított partja melegen ölelte körül a búcsúzó vendégeket.
Hideg volt már a parton. A lehelet is megfagyott. Siettem vissza a buszokhoz, mikor halkan megszólítanak: - Thank you for the speach, köszönet a beszédért - hallom, és egy kéz megszorítja az enyémet.
 
 
AZ ÜZENET
 
Akik megérezték élet és halál választóvonalának érintését, azok rádöbbentek, mennyire hamis volt korábbi értékrendjük. Felismerték, hogy nem a pénz, a hajsza és az üzlet az érték, hanem a szeretet, a barátság és a család.
Kár, hogy azok az emberek, kiktől függ országok, népek, a világ sorsa, nem hallgatnak meg bennünket. Mi el tudnánk mondani, hogy hogyan kell igazi várat építeni igazi alapokon.
Mondjuk el hát valamennyien az igazságot, hirdessük a szeretetet, próbáljuk megfogni embertársaink kezét, s vezessük őket a szeretet országútján.
 
 
ERDÉLY
 
 
Arról, hogy a székelyek leleményesség dolgában nem szorulnak mások segítségére, fölösleges beszélnem. Mégis meglepett, hogy már az 1800-as években feltalálták a mosógépet. A szerkezete a következő volt: Kellett hozzá egy gyors folyású patak, melynek egy kövekkel határolt mélyebb részét farácsokkal elzárták. Beletették a szennyes ruhát, a szappant és a rohanó víz forgatta a ketrecbe zárt ruhát. Hát ez volt a székely mosógép a századfordulón.
 
Egy nap felmentünk a Hargitára. Vezetővel, mondván, hogy itt el lehet tévedni, meg farkas és medve is sűrűn előfordul. Elindultunk. Ahogy egyre feljebb és feljebb mentünk, úgy ölelt magához a vadon. Itt medvemancs, máshol szarvas pata nyomokat láttunk. A levegő zsongott körülöttünk. Köves majdnem kiszáradt patak mentén mentünk egy ideig, majd a szinte járhatatlan vadon meredélyén másztunk felfelé. Szívott magába a rengeteg. Csak mentem előre, minél feljebb akartam jutni, nem tudtam betelni az erdő csodálatos szépségével. Csak most értettem meg, a róluk szóló írásokat, a Nyírő novellákat, melyeket otthon csodálattal olvastam, de itt minden betű fenséges értelmet kapott.
Utunk vége felé egy viszonylag alacsony dombhoz értünk. Páran elszántan, a szép kilátás reményében felmásztunk a tetejére. Ami itt fogadott, az leírhatatlan. A domb kimagaslott a környezetéből, így körös-körül a végtelen havasok látványa fogadott. Hallgattunk. S a csendben, ahogy a szél zúgatta a messzeségben a fákat, s a fák feleltek neki, csendes, halk hang keletkezett. A havasok sóhajtása. Rengeteg és hatalmas és soha el nem csendesülő, az idők végtelenjéből származó és az idők végtelenjébe tartó, mindent tudó, Istennel társalkodó erő. Ó mily parányinak érzi ilyenkor magát az ember! Azok az emberek, kik itt e fenséges tájon élnek, a hatalmas sziklák, fenyvesek birodalmában, hallgatják a havasok sóhajtását és tán értenek belőle egy keveset. Mennyivel többet tudnak, mint mi az összes iskoláinkkal a hátunk megett!
 
 
AZ ÚSZÓFENOMÉN
 
 
Úgy tartja a mondás, hogy a Jóisten mentében köveket hajigált a háta mögé, így teremtve meg Görögországot. Nem tudom a mondásban mennyi az igazság, de a látvány meggyőző.
Tanulságos a régi görögök hatalomstruktúrája. Az Akropolisz mellett van egy kis sziklás emelkedő. A teteje lapos. Ott tanácskoztak a vének, döntve országuk, népük sorsáról. Tekintetük néha, talán vitás kérdésekben lesiklott oldalt, a kicsit lejjebb fekvő Akropoliszra, ahol az Istenek laktak. Lent, a domb lábánál található, a népgyűlések helye, ahol szónokok mondták el véleményüket, az országot vezető vének döntéseiről.
Az uszodában tisztelettudóan néztünk egy fiatal jó alakú izmos fiúra, aki testre feszülő úszódresszében széles bemelegítő mozgások közepette állt fel a rajtkőre. A lányok szeme elpárásodva tapadt a görög fiúra, s már tapsra lendült kézzel várták a rajtsíp hangját. Óriás irammal kezdtek a versenyzők. Zúgott a hajrá, mindenki a görög fiút bíztatta. Itt egy profi közöttünk...Az ötven méter felénél furcsa dolog történt. A görög fiú mintha, de ez nem lehet...de! lemarad! Nézd! Megáll! Már nem is úszik! Ketten ugranak be a vízbe kimenteni. Ezen a távon kiemelkedő eredmények születtek.
 
 
 
A FEHÉR ZONGORA
 
 
Diszkrét vízesés, kis sziget, azon áll a fehér zongora. A szálloda falán kívül, sikló panoráma liftek. Pezsgő világváros. A városon kívül puritán egyszerűséggel berendezett épület. A folyosó padlója megreccsen léptünk alatt. Vezetőnk int. Így figyelmeztette a császárt a recsegés, ha idegen közeledett.
Asztalitenisz férfi páros döntő. A Szendi Nagy páros egy gyönyörű pörgetéssel tovább növeli előnyét. Egy hang bekiabál:
- Engedjetek már egy pontot az ellenfeleteknek is!
Étterem. Az asztal a talajjal van közel egy magasságban. Ha leülünk, lábunk egy mélyedésben talál helyet magának. Csinos pincérnő kérdezi, mit akarunk enni. Ránézek az étlapra és rábökök találomra az egyik ákombákomra. Levest hoznak A szakét már megittuk, így csak futólag kérdezem meg a többieket, hogy mi lehet ami épen a kanalamba került. De választ ők sem tudnak adni.
- Igyál még egy kis szakét. - mondják, és hogy ne kérdezzek többet, mélyen a tányérjuk fölé hajolva hódolnak a gasztronómiai élvezeteknek.
 
 
Érdekes volt újra átélni az elmúlt húsz évet. A kezdeteket, a mélypontokat, a sikereket egyaránt.
 
Húsz év, az életnek egy darabja. Meghatározó nem csak a jelenben, de a jövő formálásában is az. Vannak pillanatai, jók - rosszak, melyeket nem lehet elfelejteni.
 
Ha az 51-es úton járok, eszembe jut, amikor a frissen alakult MTSE főkönyvelőjével együtt ezen az úton indultunk el, s kopogtunk be minden reményteljes vállalkozás telephelyére támogatást kérni.
 
Nem felejthetem, a kezdeti háziversenyek új ízű hangulatát, a kezdet adta remény erejét.
 
A féltő szempárt, amikor az anyai szeretett aggódásával hallgatott minket, Dévald Pétert és engem Marika anyukája, mikor egy zimankós téli estén, lakásuk konyhájában a sport jótékony hatását taglaltuk lányának, Marikának.
 
Nem felejthetem a csillogó szemeket, fenn a dobogó tetején, a megtalált biztonságot, - a közösség erejét, hogy velünk együtt nőttek fel családok gyermekei...
 
Az 1999-es Sportcsillagok Gálaestjét, ahová Vili és én, mint elnök és főtitkár voltunk hivatalosak. A kivetítőn a mi Világjátékunk képei villantak fel. A Kongresszusi Központban, a Sportcsillagok Gálaestjén! Hitted volna? - kérdeztem, s a hirtelen lepergett évek furcsán megcsavarták az orromat.
 
Aztán elérkezett a 2006-os év, ahol a Sportcsillagok Gáláján a fogyatékkal élő sportolók kategóriája minden helyén szervátültetett sportoló és edző ált.
 
De része életemnek az a pillanat is, amikor a kirabolt iroda és 1 millió forintos tartozás volt minden tulajdonunk, és csak egy hűséges társ vállalta a bajban a segítő szerepét.
 
Nem felejtem el azt a délelőtött sem, amikor Bodnár Bélával, az egyesület (MTSE) akkori jogászával - már végleg eltávozott közülünk - az egészségügyi törvény donációval foglalkozó részének módosítását fogalmaztuk.
 
Vagy azt a tapsot, ami Sárospatakon, amatőr színjátszó csoportunk előadása után csattant fel.
 
Sorolhatnám...amikor a költségvetési sorra rákerültünk, ...vagy a sikeres Világjáték rendezése után, amikor a WTGF újság azzal a címmel jelent meg, hogy a magyarok megcsinálták a lehetetlent...
 
Újra és újra átgondolva az éveket mindig új és új események és barátok jutnak az eszembe, - akikkel többé már nem találkozhatok.
S ahogy peregtek az évek, úgy búcsúztam el tőlük gondolatban.
 
Kérdezték tőlem néha, hogy nehéz volt? Mit lehet erre válaszolni? Persze, hogy nehéz volt. Egyedül és sokszor mindenki ellenében, - nem volt könnyű. Viszont szerettem és szeretem a mai napig ezt a munkát.
 
Talán mostanában lett és lesz egyre nehezebb. Soha nem volt ennyire nehéz Világjáték kiutazására megszerezni a pénzt, mint most a bangkokira, és ha Ausztráliára gondolok....
 
A hatalom, a "szakmával" - most az orvosokra gondolok - egyetértésben kiszorított minket minden nehezen megszerzett érdekérvényesítésre alkalmas pozícióból.
 
Visszakerülni...? Vagy hagyni, peregjenek a dolgok maguktól...? Hogyan és miképp?
Megszólítani a minket még nem ismerő szervátültetett embereket, új sportolókkal frissíteni a válogatott csapatot...
 
Kedves Olvasóim, kedves Szervátültetett Társaim!
 
Csináljuk együtt a következő éveket, akkor talán könnyebb lesz!
 
Székely György