Győrfi Krisztián:

Világfájdalom

 

Eljegyeztem a bánatot, s közben a magány lett a mennyasszonyom. Az utcák magányos zaja, s kihalt csöndje körül vesz, körül ölel. A halál futára mára minden levelet kihordott. Nem kaptam meg a behívom. Minden ablakban egy fáradt gyertya ég. Könnyeim elapadhatatlan áradat szüli a patakokat, ’melyek az enyészet tengerébe torkolnak. Nincs címem, rangom s otthonom sincs. Arcomon sötét álarc vacog. Fázik az eső, lassan hull alá a fagyott felhőkből. Utam céltalan, elveszek a fájdalom útvesztőjében. A boldogság kiszáradt patak s a folyók vize bánattal mérgezett. Eljutni a szomorúság sivatagába, ahol a nagy semmi közepén már a semmit sem találom. Lenézel rám, s én nem tudom, hogy ez egy mély kút, vagy egy sír, amiből fekete könnyekkel maszatosan felnézek rád. Vesztesek az el sem kezdett harcok, s a nyertes csaták is. Fekete paradicsom, fekete éden. Minden szomorúságra ébred. Egy halott virág illata nem szabadít meg a kínoktól, hanem még tovább gyötör. Kirekesztve a társadalomból egy lakatlan szigeten talán megtalálom a rám nehezedett súlyoktól való szabadulást. Mert nekem adták örökségül, s a keresztemre írták és én a bűnöktől szabadítva jót s rosszat magammal vittem.

2007. október 26.