Hamar Imre:

Az ismeretlen hegedűs

(Tegnapról maradt történetek)

Artúr kimért léptekkel rótta az utca köveit és fürkészte a járókelők arcát. Egyszerre ismerős, szőke haj tűnt a szemébe. Megtorpant. Csak nem Vila? Igen, ő.

- Vila!

Hányszor várta a percet, hogy meglelje, hányszor élte már bele magát a viszontlátás örömébe, s most úgy meglepte a váratlan találkozás, hogy hinni sem akart a szemének. Vila a hajnali őzek könnyed iramodásával termett mellette. Ráemelte nagy, len virág szemét, s mint akik csak néhány órája váltak el, belékarolt és elindultak a sétányon. Betértek egy kávéházba. Kiválasztották a legnéptelenebb sarkot. Artúr még mindig nem szólt, mintha attól tartott volna, hogy szavaitól megtörik a varázs. Az arcot nézte, amely évek óta oly elevenen élt benne. A len virág színű szemek körül szarkaláb hálózott, s a sziromszerű ajak is mintha kissé megfakult volna.

Némán bámulták egymást, s kávéjukat szürcsölték...

Artúr évekkel ezelőtt a Bajcsy Kórházban feküdt. Három hete nyomta már az ágyat. Unta a nagy adat altatókat, a megkínzott arcokat, a néma tekinteteket és nagyon elvágyódott már a klórszagú világból.

A hosszú, béna hetekben ágyhoz láncolva, csak az eget bámulta és az elcsurgó órákat számolgatta. Napokon át alig mozdulhatott. Pár könyv és néhány befejezetlen kézirat feküdt éjjeli szekrényén. Az ágya az ablak mellett állt, az ablak pedig a kerti pázsitra nyílott. Ősz eleje volt, de a szeptemberi meleg megrekedt a házak között. A lábadozó betegek kijártak a kertbe, sütkéreztek a déli fényben.

Egyik délután arra lett figyelmes, hogy valaki hegedűn játszik lent a kertben. Furcsa, izgató futamokat csalt ki a húrokból. Egyre nyugtalanabb lett. Szeretett volna felülni, hogy legalább kinézhessen az ablakon. De nem lehetett. Amint megmozdult, erős fájás nyilallt a testébe. Tetszett neki a muzsika, később már, amíg hallgatta, nem gondolt a fájdalmára, s nem volt olyan kínos az idő múlása.

Másnap ismét megszólalt a kertben a hegedű.

Egyre többet gondolt már az ismeretlen hegedűsre. Semmit sem tudott róla. Ismét elforgott egy hét. Szobatársai szombaton mind elköszöntek tőle. Csak neki kellett még maradnia bizonytalan időre. A legszörnyűbb éppen az volt, hogy nem tudhatta meddig. Ebéd után bejött hozzá az ápolónő. Kitárta az ablakszárnyakat. Úgy feküdt, akár egy szép halott, csak a szemei forogtak, mint színes üveggolyók. Az ágya is rendetlen volt, szanaszét hevertek rajta a befejezetlen kéziratok. A nővér máskor mindig zord arccal járt-kelt, mintha nem haragudott volna rá, arca szelíd volt. Sorba szedte kéziratait, s az ablak párkányára tette a papírhalmazt. Megigazította rajta a paplant is. A kéziratokat aztán ott is felejtette az ablakpárkányon.

Három óra tájban ismét megszólalt a kertben a hegedű. Mozart- és Paganini-művek keltek életre, s reppentek fel hozzá a nyitott ablakon. Sohasem hatott még így rá a muzsika. Kis idő múltán a pajkos szellő besurrant az ablakon, vállaira kapta kéziratait. Libegve szálltak a fehér ívek, titokzatos hieroglifákat írtak le a ködös levegőben. Egyet sajnált csak közülük, amelyikre a szonettet írta az ismeretlen hegedűshöz.

Másnap délben szokatlan dolog történt. A kórház főorvosa egy fiatal nővel lépett be a kórterembe. Ágyához jöttek, a főorvos megmérte a pulzusát, s aztán elégedetten mondta: - Holnap már lemehet a kertbe. Szüksége van egy kis mozgásra. Persze nagyon kell vigyáznia, mert minden meggondolatlan mozdulat válságossá teheti helyzetét. A főorvos elment. A szőke nő ott maradt az ágynál, és kézitáskájából gondosan összehajtogatott papírokat vett elő. Artúr kéziratai voltak, amelyeket előző nap elcsent a pajkos szellő.

Átlapozta a papíríveket. Egy hiányzott, amelyikre a szonettet írta az ismeretlen hegedűshöz. Most nézett először hosszabban a vendégére. Tekintetéből kiolvasta, tudja, mire gondolt. - Ma nem érek rá, de holnap kettőre eljövök magáért. Azért a szép szonettért megérdemli, hogy gyámolítsam mostani helyzetében – mondta a nő, kezet nyújtott, s már el is illant, mint könnyű nyáréji álom.

Artúr még percekig érezte kellemes látogatója parfümjének illatát. Boldog várakozásban múlott el a délután, a másnap délelőtt is. Azt érezte, egyszerre megszínesedett körülötte a világ. Valójában még semmit sem tudott a szőke nőről, mégis mintha már régóta ismernék egymást.

Délig gyorsan múlott az idő. A reggeli, a délelőtti vizit, az ebéd, a nővér fontoskodó berohanásai felszabdalták az időt. Leghosszabb volt a várakozás déltől kettőig. Artúr szemét az ajtóra függesztette. De mintha ólomlábakon bandukolnának a másodpercek. Remington nővér úgy vitorlázott az ágyak között, mint a bóják között a karcsú hajók. Aztán eljött a perc, benyitott Artúr látogatója.

- Tegnap nem mutatkoztam be, Vilma vagyok – röppent az ágyhoz.

Artúr kissé elmélázott.

- Engedje meg, hogy Vilának hívjam. A Vilma kissé vaskos, olyan földhözragadt, jobban illik ehhez a kedves, légies egyéniséghez a Vila.

- Hátha éppen ebbe telik a kedve, miért ellenezném?

A szőke nő átkarolta Artúrt, s elindultak a kórteremből. Artúr könnyűnek érezte magát, mint még soha. Arra gondolt, repülni, szállni lenne most jó, itt hagyni ezt a klórszagú világot. Elragadni Vilát, s meg sem állni valami messzi szigetig, ahol csak egymással törődhetnek. A tüzes derekú nyár végigdőlt a parkon, kilopta a virággruppokból az üde színeket. Elhúzódtak a park legrejtettebb zugába. Leereszkedtek egy gazdátlan padra. Artúr, akár egy gladióluszt, úgy fogta tenyerébe a nő kezét. Megcsókolta.

- Sosem hittem volna, hogy éppen a kórházban ajándékoz meg a sors ilyen varázslattal. Úgy nézett a nőre, mintha pillantásával szeretné felszívni a kecses test formáit, a könnyű blúzokból kidomborodó melleket, az elomló hajzuhatagot, a csodálkozó, nagy szemeket. Feledhetetlen emlékű délutáni séták következtek... Egyre több időt töltött Vila társaságában. Minden nap várta a találkozást. Már a várakozás is széppé varázsolta benne a kerti sétákat, amelyek mindinkább belenyúltak a késő délutáni órákba. Az egyik platánfa alatt öreg pad terpeszkedett. Sokat ültek itt együtt anélkül, hogy beszéltek volna. Keveset szóltak életükről, magukról, s mégis úgy érezte, Vila lassan hozzátartozik az életéhez. Jó volt tudni, hogy a nap egy meghatározott időpontjában biztosan látja őt. Néha a kórterembe is feljött hozzá, s hangosan elolvasta egyik vagy másik versét.

Egy hétfői délután, amikor egészen közel ültek egymáshoz a vén platánfa alatt, csupa szomorú melódiákat játszott Vila. Most nem tetszett Artúrnak ez a muzsika, alig várta, hogy befejezze. Végre letette a vonót. Hosszú bársonyos ujjaival beletúrt Artúr rakoncátlan hajfürtjeibe.

- Barna szemű mackó! – mondta évődve, s felugrott a padról.

Artúr utána lendült, kergetőztek a platánfa körül, s már egészen közel érezte a nő lélegzetét, amikor éles fájás szúrt a testébe. Hideg veríték ütötte ki a homlokát, s elhagyta minden ereje. Összefolyt előtte a világ, csak arra emlékezett még halványan, amikor az orvosok izgatottan forgolódtak körülötte a műtőben.

Három hétig maradt még a kórházban, de Vilát nem látta többé.

Azóta évek múltak el. Elfeledte már rég a kerékpár-szerencsétlenséget. Viláról nem volt semmi híre, de a muzsikája azóta is ott élt benne...

- Egy vallomással tartozom neked... Úgy érzem, most el kell mondanom – szólt később a kávéscsészék fölött Vila.

- Vallomással?

Úgy tűnt Vila hangja messziről, nagyon messziről jön, alig ér el hozzá. A kórházi eset, amikor történt... én akkor... akkor már férjnél voltam. Hallgattak, aztán ismét a régi délutánok muzsikája zsongott Artúr fülében. - Miért kellett ezt most elmondanod?

- Nem mindegy?

- Te azóta semmit sem változtál – mondta kis idő múlva a nő.

- Igazad van, nem sokat. Ma is olyan álomkergető vagyok.