Hamar Imre:

A vörös kontyos nő

Eget bontó, kerítésszaggató haragomban a fejét tudnám szétloccsantani annak az ifjú dilettánsnak, aki megbecstelenítette a vörös kontyos nőt. Sírni szeretnék, égre kiáltani fájdalmamat.

Hát lehetséges ez? Nem pirul el a föld szégyenében, nem veti le a hátáról azt a fajankót! Sok éven át szerelmes voltam a vörös kontyos nőbe. Ő mindig ugyanazt a bájos pofiját mutatta. Sosem volt durcás, kiszámíthatatlan. Soha nem lephettem meg úgy, hogy gyűrött az arca, kialvatlan a szeme. Úgy őrködött fölöttem, akár egy angyal. Az évek múlása sem csúfította az arcát. A vörös kontyos nőt elkereszteltem Giginek.

Akik látogatóba jöttek hozzánk, mind megcsodálták, kacérkodtak vele. Irigykedtek Gigi miatt, olykor talán pajzán gondolataik is támadtak. Titokban rákacsintottak. De Gigi mindig tudta az illemet, hovatartozását. Megmaradt hűvös tartózkodásában. Igazán csak azokra hatott varázslatos ereje, akik hosszabb időt töltöttek vele, akik alaposabban szemügyre vették szépségét. Ha fáradtan érkeztem haza, ha megbántottak valahol, egy pillantásra felderült bennem a világ. Reggel is, ha morózusan ébredtem rákacsintottam, valahogy vidámabb lettem, meggyorsult a vér árama ereimben. Napközben is, ha rágondoltam, bizonyos lehettem megtartó hűségéről. Mindig ugyanazzal a megszokott, kedves mosollyal fogadott. A vörös kontyos nő életem része lett. Hosszú és kalandos volt az útja, amíg hozzám jutott.

Van egy kedves festő barátom. Tulajdonképpen nála pillantottam meg a vörös kontyos nőt. Ha csak lehetett, ha magunkra hagyott a mester, kacérkodtam a leánnyal. Hányszor képzeltem el, hogy az enyém lesz. Csak az enyém, egyedül csakis az enyém. Néha célzásokat is tettem, de festő barátom a kígyó ügyességével kisiklott mindig a célozgatások elől. A vörös kontyos nő együtt költözött hozzám a feleségemmel. Hármasban kezdtük közös életünket egy albérleti szobában.

Amikor hozzánk került, festőművész barátom hosszú vallomásba kezdett. Egyébként nem volt bőbeszédű ember. De most látszott rajta, hogy sok-sok mondanivalója van a vörös kontyos nővel kapcsolatban. Nagyon a lelkemre kötötte, hogy legyek méltó hozzá, vigyázzak rá. Kalandos múltját is feltárta előttem.

A vörös kontyos nő valójában egy holland mester leánya volt.

Európai vándorútján elvetődött hozzá egy magyar piktor-tanonc. Sok éven át dolgoztak együtt a holland mesterrel. Búcsúzóul a magyar piktor-tanonc a vörös kontyost kapta végkielégítésül, no meg emlékül is az együtt töltött évekért. Halálos ágyán azt is meghagyta a holland mester, hogy hivatalosan nem ismerte el saját gyermekének. De van a királyi udvarban egy nővére, aki olyannyira hasonlít rá, hogy a vérrokonságot le nem tagadhatja. Európai útjain kísérte a magyar festőt a vörös kontyos nő. Megjárták együtt Olaszországot, Franciaországot. Hozzá fogható szépségű nőt sehol nem talált a kényes ízlésű festő, aztán hazatérve festőiskolát nyitott. Özönlöttek hozzá a tanítványok. Sok tehetséges tanítvány között is a legtehetségesebb volt egy nagyothalló, majdhogynem süket fiatalember, aki bejáratos lett a festő házához. Amikor befejezte az iskolát, a diploma mellé a vörös kontyos nőt is odaadta a mester a legkedvesebb, a legtehetségesebb tanítványának. – Ki tudja még milyen sors vár rád, nehéz időkben bizonyosan nagy segítségedre lehet.

S csakugyan, jöttek is nehéz idők a festőre. Évek múltak el az életében, hogy nem kapott egyetlen megrendelést sem. Éhezett, teleket átfagyoskodott. Egyszer már arra is rászánta magát, hogy megválik a vörös kontyos nőtől. Felutazott a fővárosba, abba a nagy házba, ahol mustrára tették ki a hasonló korú, díszes öltözetű dámákat. Végignézte valamennyit.

Kicsit elszorult a szíve, jól érzi-e majd magát ebben a környezetben. Amikor a főnökasszony elé vezették s megmutatta neki a vörös kontyos nőt, annak arca egyszerre felvidult. Olyan összeget kínált, hogy megrettent tőle.

- Szent Isten, mit kezdek én ennyi pénzzel?! Sűrű bocsánatkérés közben elköszöntem. Tovább nyomorgott, viselte a maga keresztjét.

- Ez a nő volt számomra mindig a mérték, a cél. De örökre elérhetetlen cél is. Egész életemben görcsösen dolgoztam, hogy felküzdjem magam hozzá, de ma már annyira remeg a kezem is, hogy végképp le kell mondanom az elérhetetlen álmokról. Tulajdonképpen most már haragszom is rá. Ha legalább egy kis hibát felfedezek benne, nem fáj úgy a szívem. Ahogy a karakter, a lélek is megnyilatkozott, ahogy külön is éltek testének, arcának sejtjei, s együtt az arc, a csodálatos vörös konty, a hattyúi nyak, az orr, a szemöldök, a száj íve. Nem volt hivalkodó, inkább mintha rejtette volna szépségét. De ahogy nézte, nézte az ember, egyre több szépséget fedezett fel rajta.

- A tanya, ahol sok éven át éltem, egy földbirtokos kastélyának szomszédságában állt. A földbirtokos maga is festegetett. Kiállításai voltak Berlinben, Bukarestben. A korabeli képújságok rendszeresen hozták festményei reprodukcióit. Olaszországban megvásárolt egy sziklakolostort, azt akarta berendezni művészkolóniának. Ígért ott nekem külön szobát, műtermet, életem végéig ellátást. Kastélya egyik szárnyát felajánlotta, bármit kérhettem volna a vörös hajú nőért. De mindig úgy éreztem, nem válhatok hozzá méltatlanná, hajdani mesteremhez, aki legdrágább kincsét bízta gondjaimra.

Kritikusaim dicsérték a kompozícióimat, a színvilágomat, az életlátásomat. De itt belül – érzem vagyok annyira önkritikus magamhoz, hogy tárgyilagosan megítélhetem: amire ennek a nőnek a mestere képes volt, az számomra elérhetetlen messzeség. A léleknek ez a sugárzása, ez a leheletfinom arc, hogy szinte csak azt érzed, rá kell fújnod, s oda a varázslat. Nos, ezt a könnyedséget, ezt az érzelmi gazdagságot nem tudom utolérni.

- Nem is biztos, hogy neked erre kellett volna törekednek. Amit te megcsináltál, az mind mesteri volt. A kompozíció egyensúlya, a visszafogott színeid, a tartózkodó lélek szemérmessége – mondtam bátorítólag, de nem biztos, hogy hangom meggyőzően csengett. De ez nem tartozik a világra, ez csupán kettőnk dolga. A világ úgyis annyit őriz meg belőlünk, amennyit érdemesnek tart. A teljesítményt nem kell mindig a csúcsokhoz mérni. Egy a fontos, s ez adja meg a lényegét mindennek: ne elégedj meg tegnapi önmagaddal. Ha megtetted, amit maximálisan megtehettél – tulajdonképpen elvégezted, ami rád volt mérve. A világ úgy teljes, hogy nem csak magas, elérhetetlen csúcsokból áll. Kell a szelídebb lanka, sőt a lapály, az áttekinthető síkság is. S ami már abból kiemelkedik, az magára vonja a figyelmet, azért talán élni is érdemes.

- Ó, amikor magamra hagytál műtermedben, hányszor időztem el a vörös kontyos nő előtt, milyen boldog voltam, ha megsimogathattam szemem sugarával. Ha csak a közelében lehettem. Mintha magam is jobb lettem volna általa, másabb, igazabb, aki mindig is lenni szerettem volna.

Az esküvő napján megjelent nálam a vörös kontyos nővel.

- Nézd, most már van betevő falatom, noha nem dúskálhatok a földi javakban. Mégis úgy gondolom, ez a nő téged illet. Nálad lesz a legjobb helye. Bárhol másutt méltatlan sors várna rá.

Kevesen kaptak még ilyen ajándékot. A meghatottságtól csak dadogni tudtam.

Míg együtt éltünk a kis albérleti lakásban, békésen megvoltunk. Aztán később, hogy lakáshoz jutottunk, s végre lett egy dolgozószobám is, megromlott a viszony közöttünk. Rossz életritmusom alakult ki. Késő éjszakáig kopogtam írógépemen, reggel későn keltem. Feleségem ha átjött hozzám, nem egyszer rajtakapott, hogy a vörös kontyos nőt néztem átszellemülten, megbabonázottan. Egy szép napon el is ragadta a vörös kontyos nőt a szobámból. Magához vette a szomszéd szobába.

Az idő – az idő, hajh, nagyon rossz és alattomos kozmetikus. Egy reggel a feleségem észrevette, hogy egy zöldes színű sötét folt van a vörös hajú nő hattyúívű szép nyakán. Csodálatos volt ez a nyak, akár a hamvas őszibarack. A finom vérerek hálózata, a bőr meleg színe kezdett elváltozni. Hónapról hónapra terjedt az a folt, ami lassan kúszott felfelé a szép konty irányába.

Volt egy másik festő barátom is, aki begyűjtött már minden lehető babért, elérhető díjat. Egy csendes délutánon megkerestem a vörös kontyos nővel. Megnézte a nyakon éktelenkedő foltokat.

- Nézd, öregem, engem elég jó festőnek tartanak a szakberkekben. De megvallom neked, ehhez a nőhöz én nem merek hozzányúlni. Csak nagyon kevesen vannak már a legjobbak között is, akik ilyen munkára vállalkozni mernek. Kényes kezű orvosok tudnának itt már csak segíteni. Hazamentem a vörös kontyú nővel. Mi tagadás – szívemben egyre nagyobb aggodalommal - meg lehet-e állítani egy elindult folyamatot. Ha belerág valamibe az enyészet, vasfogakkal harapja ki a maga jussát, s nincs erő, amely folyton növő étvágyát akár csak csillapítaná. A vörös kontyos nő ismét elfoglalta helyét az otthonunkban., megszokott helyére került. Leányom, aki egy ideig múzeumban dolgozott, tudtomon kívül, elvitte magával a nőt, s megmutatta restaurátoroknak. A múzeumi emberek konzíliumot tartottak felette. Tudományos analízist készítettek. Mi tagadás, kicsit ők is megijedtek a feladattól, mint később lányom elbeszéléséből kiderült.

De ajánlottak egy bátor kezű, ifjonc embert, aki már szikéivel bátran vágott neki nagyobb lélegzetű munkáknak is. Nagy felületeken segítette eltüntetni a testeken támadt foltokat, megfakult arcokat, hajdan pompázatos köntösöket, redőket. Neki esett a vörös kontyos nőnek. A leheletfinom arcpírt, bársonyos tekintetét, bőre hamvasságát elrútította. Amikor behozta a vörös kontyos nőt (még volt bátorsága), s kibontotta előttem selymeiből, hirtelen elakadt a lélegzetem. Megbecstelenítette a gyönyörű nőt! Gigi alig pár nap alatt mintha ötven-száz évet öregedett volna. Tekintete megüvegesedett, hattyúi nyaka megmerevedett, s mintha az arcát is meszelővel kenték volna át. Hová lett a hamvas bőr, a grübedli arcáról az a messze néző, simogató tekintet?

Szerettem volna felordítani. Hogy nem lelhetem többé azt a csodálatos tekintetet! Legalább egy színes felvételt készítettem volna róla, hogy valami illúziót megőrizzek. De ezt elmulasztottam, s most már jóvátehetetlen a mulasztásom.

Nem is tudom, a lányomra haragudjak, vagy ezt a zöldfülű, magát művésznek valló embert hasítsam ketté?! Félek, ha valahol még összetalálkozunk, hát elragad az indulat.

Nézem a vörös kontyos nőt. Hirtelen lett öreg, s vele én is mintha évtizedeket öregedtem volna. Kinek mondhatom el, ki érti meg, mit jelent nekem a vörös hajú nő? Ki enyhítené fájdalmas veszteségemet?

Nem a pénzben kifejezhető érték elvesztése fáj, valami, ami megismételhetetlen, ami örökre elveszett, a mosoly, ami visszahozhatatlan, utánozhatatlan.