Poós Gergely

A megoldások legjobbika?

Mit mondhatunk az emberi életről? Miben áll az ember létezésének értelme és célja? Bevallom őszintén: magam nem tudom pontosan. S ezért bármi amit elmondok róla, feltételezés csupán, hisz ki az, ki lehetne az, aki bármit is objektívan elmondhatna róla? Ezért bárkire, aki bármit állít vagy tagad róla, furcsán nézek, és bárkire, aki bármit állít vagy tagad róla..., azzal egyet is értek. Gyanítom, az emberi élet értelmességét annak szimpla létében kell megtalálni. Nem több és nem kevesebb az élet, mint az ami. Ma ilyen, holnap olyan, aztán újra hasonló lesz, majd megint másmilyen. Az embert sem erkölcsileg, sem morálisan nem lehet megítélni, s nem is szabad, az ember változik, változhat, vagy maradhat az, ami, nem lesz se jobb, se rosszabb, ezek pusztán viszonyítás kérdései, így értelmetlenek. Senki ne próbáljon ezért sem meggyőzni, sem kijavítani, sem bármire is nevelni bárkit is, "Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja, s mint talált tárgyat visszaadja, bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek" - írja József Attila.

Az emberi életről véleményem szerint nem állítható és nem tagadható semmi, s ezzel együtt minden elmondható róla, amit elmondani tudunk. Emberi életünk a semmihez hasonlatos, egy apró fodrozódás csupán a létóceán tükörsima taván. S jobb lenne, ha nem is lenne. E fodor, e parányi hullám, s az ahhoz tartozó hullámvölgy - mely elmondható a jelenségek sokaságáról is - az egésznek tökéletesen egy része, tőle nem különbözik. Annyiban határolódik el tőle, amennyiben és amilyen amplitúdóval fodrozódik és hullámzik, és látszólag mozog, s annyiban egy vele, hogy - állíthatom - tökéletesen abból van.

Lehetséges hogy az emberi történet akkor lesz teljes, ha minden ember leélte minden ember életét, élt minden korban, minden sorsban, minden énben, s felismerte, nincs se kor, se sors, sem én, ezek pusztán általunk tákolt fogalmak, s éppen ezért ezek felszámolására kell törekednünk. Lehetséges, hogy a világot is mi szültük, lehetséges - s álmaimban néha azonosulni is tudok e furcsa gondolattal - hogy a világot születésünk után azért szokjuk meg ilyen hamar, azért illeszkedünk be ilyen gyorsan és simulékonyan, mert már számtalanszor éltünk itt, számtalan korban, számtalan sorsban, számtalan énben, s azért is, mert a világot közösen együtt gondoljuk, akarjuk és éljük át újra és újra, hogy aztán felszámolódjék bennünk minden törekvés, mely cselekvést és megvalósulást kíván és szül és amit folytonosan fenntartani akar.

Azt hiszem, bár szeretném, ha nem értenének velem egyet, életünkre, sorsunkra, énünk mibenlétére nincs semmiféle megoldás. Természetesen az ezekről való elmélkedés lehetséges, de megoldás rájuk nem lévén, egyben értelmetlen is. Lehetséges, hogy az istenség sem talált jó megoldást saját létezésére, azt nem tudta befogni és értelmezni, ezért inkább megsemmisítette azt, hogy létrejöjjön a világ, hogy ne ő éljen, hanem most már minden létező, s így sajnos én magam is. Ezzel az egyetlen átváltozással a világ megjelent, s feltételezhetjük azért, hogy az istenségnek ne kelljen fáradozni saját létének megfejtésén. E problémakört nemes egyszerűséggel ránk bízza, bár elképzelhetőnek tartom, hogy a létezésnek semmiféle különösebb értelme nincs. Ránk bízza hát, találjunk rá jobb megoldást, mint ő maga. De ideírom, az utókor számára és okulására az én szerény véleményemet is: meggyőződésem, lehetetlen jobb megoldást találni, mint amit az istenség is véghezvitt. "Aki elveszíti életét, megtalálja azt" - mondja a köztünk emberként megjelent istenség. Ez az, amit istenség tesz, s ezzel átadja nekünk a létbe lépés lehetőségét, s azt is, hogy a létezésre esetlegesen más megoldást találjunk, mint ő. Hogy találunk-e? Mindenki kérdezze magától!

Meggyőződésem, hogy minden vallásnak megvan az a súlyos hibája és egyben fogyatékossága, hogy állítani próbál valamit az istenségről, az életről, az emberi élet lehetséges megoldásáról, mindezt úgy, hogy kimondva-kimondatlanul kizárólagosságot követelve maguknak. Ez egyben minden vallás szegénységi bizonyítványa is. Mint tudjuk, minden vallás feltételrendszert készít és egyfajta életmegoldást követel híveitől, más megoldásokat és lehetőségeket kizárván és félrelökvén. S bár nyilvánvalóan mindegyik a maga módján, a maga feltételrendszerével, a maga filozófiájával s az ebből következő követendőnek tartott élet-megoldásával helyes, ám a kizárólagosság miatt helytelen is. Ezért nem lehetséges, hogy legyen akárcsak egyetlen követendő vallás is, mert amint intézményesedik, feltételrendszer és követelményrendszer fogalmazódik meg, elveszett. Vagyis nem tud vele mindenki tökéletesen azonosulni.

Lehetséges viszont, hogy mégiscsak van abszolút vallás, s ez nem is vallás már, mint inkább megoldás. Ez az istenség megoldása önnön életére: saját isteni életének megsemmisítése. Hogy ez követendő-e vagy sem, azt ránk bízza, oldjuk meg mi is ugyanazt a rejtvényt. Isten kegye, hogy értelmünkkel felfoghatjuk őt, de gyanítom, jobb öntudatlanul létezni, mint a létezés végtelen isteni súlyát érteni és elfogadni. Isten elveti és halállal sújtja önmagát, hogy a létezés megtörténhessen. Meghal, hogy mindazt ami ő maga, átadja nekünk azzal, hogy ne magában létezzék többé. Ez az ő megoldása: isteni életének szétosztása. Ekkor jön létre az idő. Az örökkévalóság idővé lényegül át, hogy megvalósulhasson, ami kívánatos lehet a létezőknek. Gyanítható, s talán így is van, hogy az örökkévalóság idővé való átlényegülése örök idők óta zajlik, ennek következtében valószínűsíthető, hogy a világmindenség életideje egyenlő az örökkévalósággal.

Véleményem szerint minden filozófia érv és ellenérv, axióma és következtetés helytálló - e témában is helytálló -, mert létrehozója nem tud olyasmit elgondolni, kitalálni - és azokból esetlegesen következtetéseket levonni - ami már eleve ne létezne, vagy létezhetne. Minden létezőnek lehetséges archetípusa, őstípusa, ami az istenségben abszolút módon létezik, ám minden létező épp abszolútsága okán rendelkezik azon lehetőséggel, hogy olyan keringőt táncoljon, s olyan zenére, amit ő maga akar és kigondol. A létezés oly mértékben expresszív és szabad, hogy abban az égvilágon semmilyen korlát, vagy megkötés nem keresendő, csak esetlegesen felállítható. Pusztán az, hogy e táncból véglegesen nem léphet ki. Ha Platónt veszem elő, s az ő ideatanát, feltételezhető, hogy az embernek is van őstípusa. Ez az őstípus ismert, és feltételezhető, hogy minden ember eszményi képe ő: az Emberfia. Hogy mindenkinek van személyes élete is, az az istenség kegye, ám számunkra ez inkább terhes, mint üdvös. De minden ember az eszményi ember, az archetípus jól-rosszul sikerült mása is egyben, aszerint, hogy saját létezését miként oldja meg.

Az emlékezet hiánya, a halandóság tudatának hiánya, az öntudat hiánya nagy kegy lehet, és a múlhatatlanság érzését keltheti. Ám még nagyobb kegy az, ha mindennek tudatában vagyunk, bár ez a félelem és a reménykedés bárgyú és hiábavaló állapotait eredményezheti, melyek érthetetlenek és meddőek, ha tudjuk, egy abszolút elme jelenései vagyunk valamennyien. Ennek tudatában lenni, nos ez az igazi kegy, s a legnagyobb teher is.

Nem kérhetem, hogy ne létezzek, mert ezzel azt is kérném, hogy Isten se létezzen. Mégis az egyetlen lehetséges létmegoldás tőlem az, hogy ne létezzek, hogy létezésemmel ne akadályozzak senkit és semmit, hogy létezésemmel ne zavarjak senkit, hogy megszűnjek, hogy eltűnjek, hogy ne legyek. Gyaníthatom, hogy e tevékenység Isten gyakorlata: ő is így tesz, megsemmisül, hogy helyette a világ éljen, megszűnik, hogy létével se pro se kontra ne kényszerítsen senkire semmit, meghal, hogy ami létrejött zavartalan és önálló lehessen. Isten tehát objektív módon nem létezik, bár ennek ellene mond, hogy én sajnos létezem, s hogy a világot ismerem. Isten személyes és személytelen Isten, személyes, mert én vagyok, s személytelen, mert meghalt, hogy én megjelenhessek.

Az, hogy létezünk, leginkább arra sarkallhat minket, hogy ne legyünk, bár tudjuk: ez lehetetlen. Gyaníthatóan létezni nem jobb, mint nem létezni. Létezni azért terhes, mert gyakorlatával éppen az ellenkezőjét valósítja meg annak, amit az istenség kiókumulált önnön létezésének megoldására. Gyanítható, hogy az élet szétosztása - vagyis önnön életem elvetése - jobb megoldás, mint bármi más. Ez nem önfeláldozás, nem áldozat, nem odaadás, nem valamiféle hatalmas tett, hanem kényszer és szükség. A Tibetből származó őstudás is hasonlóan gondolkozik...

Lehetetlen, hogy ne érjünk révbe valahogyan. De az is elképzelhetetlen, hogy ez ne történt volna már meg. Már ma, itt és most megtörtént, már ma, itt és most befejeződött. A tört-én ugyanis sokféleségben, egymásmellettiségben és egymásutániságban gondolkozik, pedig ezek illúziók. Minden egy időben, egyetlen pillanat alatt megy végbe. A létezés problémájának dilemmája nekünk adatott. Mindenki kérdezze magától: hogyan oldja meg? Ezzel e rövid és semmitmondó eszmefuttatást bezárom. Nem feltételezem, hogy okultunk belőle, legfeljebb gondolatokat kelthettem, amint a szél a tenger felszínét hullámzássá változtatja. Majd folytatom...

2013. augusztus 15.