Székely György:

A Feneketlen tó

Meleg fülledt délután volt. Sűrű, tömött nádas övezte a tavat, melybe alkalmi horgászok vágtak mély vágatokat egészen a tiszta víz - felszínig. A tó nagyon mély volt.

Az a hír járta, hogy amit beledobtak vagy beleesett, soha többé nem bukkant fel a víz felszínére - és ettől kezdve a tavat a nép Feneketlen tónak hívta.

A kisfiú dobogó szívvel lépkedett a poros földúton. Tulajdonképpen titokban jött ide, senki sem tudta, hogy itt van. Titkok, legendák szálltak a tó körül, összekeveredve a város igaz és hamis rémtörténeteivel. Bátor dolog volt eljönni ide, s érezte a magány szédítő érzését, amikor egy kis ember akarata szabaddá válik, s tetteibe nem szólhat bele senki. Ugyanakkor érezte, hogy most komolynak is kell lennie, s kihúzta magát, lopva fel - felsandítva a felnőttekre. A nádfal közelében lépegetett és meglökte az erős vasláncot, mely a nád mentén úgy fogta körül a tavat, mint egy erős vasmarok. Nem messze villamos csilingelt, s a nád aljából bűz áradt. Tovább ment. Ahogy az út kanyarodott, elmaradtak mellőle az emberek, lassan egyedül maradt. Nagy nyugalom fogta el, úgy érezte, betölti az egész utat. A Nap a szemébe sütött. Körívek táncoltak a szeme előtt, s a hosszabb nádszálak mintha lángoltak volna...

Nézett makacsul a fénybe, s a jövő bódulata töltötte el. Egész kis énjével oldódott fel a ragyogásban, a poros út arany országúttá változott, láthatatlan árnyak suhantak el mellette, suttogva szóltak hozzá….. s benne fellángolt az érzés, hogy élni jó, jó élni, s már nem haragszik senkire, senkire sem, sőt…… s a jövő ott izzott előtte még formálatlan terveivel, cselekedeteivel, csak egy volt biztos, hogy lesz, és hogy szép lesz, s ő rohanni szeretett volna, rohanni...

A közeli templom harangzúgása utolérte, s körülölelte. Az árnyékok lasan nőttek, s a fülledt port szél kavarta fel. Nézte az árnyékát, mint kúszik mind jobban és jobban előre, s arra gondolt, arra a valamire, ami a távolba vonzotta őt. Csend volt, csak távoli zajok foszlányait szűrte át a messzeség, s ő visszafordult s még egyszer a fény felé emelte a szemét.

Testes néni szatyrokat cipelve fujtatott el mellette, szuszogott, izzadságcseppek folytak le a homlokán. Hunyorog. - gondolta magában. Fél a fénytől. Furcsa. És cinkosan elmosolyodott.

Hirtelen rádöbbent, hogy éhes. Végignézett a nádfalon. A vastag nádfal ritkásabb részein át csillámlott a víztükör. Lábujjhagyre állt. A tó felett pár eltévedt madár kerigett, s a szemközti part egyik fapallóján, magányos horgász leste a vizet mozdulatlanul. Beszédfoszlányokat hozott felé a szél.

Elindult, majd hirtelen elhatározással a giz - gazzal benőtt földeken vágott keresztül a házak felé. Feje felett elsuhantak a lemenő Nap sugarai, s a csillámló víz felszínén aranyhíddá oldották a város összes szennyesét.