Székely György:

A férfi halála.

Egyszerű ember volt. Vágyai nem voltak nagyok. Volt egy kislánya. Gyakran mesélt, s ahogy tudta kiszínezte a történetet.

A görbe kavicsos út, s az udvarban a poroló egy örökkévalóság óta ált az ajtó előtt. A repedezett faasztalra hullott megszáradt kenyérmorzsákat lassan belepte a por. Sokáig ült mozdulatlanul. Keze belefáradt a félbe maradt mozdulatok reménytelenségébe. Fiatalságára nem emlékezett.

Az ablak négyszögébe zárta a változó fényt. Árnyak vették körül. Képeket, mozdulatokat, hangokat idéztek a bútorok. Régmúlt lépések recsegése a fapadlón, sóhajok, kiáltások, az örökké ugyanazon mozdulatok ágy – izzadságszaga, megfakult gyermekrajz a falon… Az idő folyásában a nem értés tehetetlensége topogott.

A tükör még őrizte mosolyát.

Felállt. Kezét a kilincsre tette. Várt egy pillanatig, majd lassan kinyitotta az ajtót. Nem nézett vissza. Háta mögött elhallgattak a bútorok, letörlődtek az emlékek. Kilépett a szétesett világba.

Néma csend vette körül. Egy fát látott utoljára. Lágy, finom vonalai belesimultak a felkelő Nap ragyogásába. A fény megcsillant szemében – s hirtelen vakító fénycsóvává tágulva sikoltva betöltötte a teret. Nem érzett fájdalmat. Tejfehér ködben, némán tátogó lények vették körül. Mozdulataik idegenek voltak. Nem tudta szól – e hozzájuk. A feje fölött égő utcai lámpát nézte – a fehér mindenséget.

Az emberek később azt mondták róla, - hallgatott.

Nem tért magához többé.

Csendes, bátortalan léptekkel érkezett a hang:

- Apa. – Mesélj.

Betonból épült városban élt. A zaj, a füst és a ragacsos aszfalt felett szálló poron keresztül néha fényben villámló csúcsaival meglátta a jéghegyet. Mindig erről mesélt. Eljutni a vágymesék jéghegyéhez... hol még nem járt ember… meghódítani a róka jégpalotáját… megmenteni az elrabolt királyleányt... megérinteni a kis virág csodálatos szirmait… Látta a kíváncsi, tisztaság hit – vágyában égő gyermekszemet, melyen átízottak a jéghegyek… Öreg kezében nem volt már semmi.

Repülőgépek zúgtak el a város felett... valakit keresett.

Megfogott egy kezet. A nővér kezét. Hideg volt és száraz, mint a frissen vasalt ágytakaró. A görcsös szorítástól körmei felsértették a tenyerét.

Letörölték róla a vért.

- Apu! – Azokat a hegyeket – tudod... amikről meséltél, ha nagy leszek, megnézzük, - ugye? Az ágy fölé hajolt és hallgatott.

- A fagyöngy ,- kislányom, - s a szőke haj kezéhez simult, - olyan, mint egy könnycsepp. Felizzik néha, mikor a Nap átsüt rajta, majd csendben lehull, a föld beissza.

- Apa...

Hangok, értelmetlen szófoszlányok, pár fényfolt a plafonon… rücskös házfal, kiálló téglák, egy kócos szőke fej, egy szó:

- Veled.

Megfakult élet.

Keze érintette a sárgás kezet. Durva volt már, s reszketett.

A hang rikácsolt:

- A te gyereked...

Kezébe fogta az emlékeket. Fölállt és elköszönt.

Nem mondott semmit.

- Isten veled...

Enyhe szédülést érzett. Mint mikor felemelte és forgatta kőrbe – kőrbe...

- Most ringlispílt játszunk! – kacagott a gyerek.

Homályosan érezte haja illatát és a szeméből sugárzó meleget.

- S a hegy tetején, ahol mindig van hó, építsünk hóembert is! Jó nagyot!

Lökést érzett. Vadul. Megkapaszkodott, - és forgatta tovább a gyereket.

Szája kiszáradt és felrepedt.

Szédült.

Magányos kocsmák és olcsó konyhák szagát hozta a szél.

Csendben elmenni...
...az üvegből tükröződő arcok nyomasztó jelenéből...
Lassú mozdulatokkal ált fel. Rég mozdult tagjai elgémberedtek. A látóhatár már csak parányi volt, s távolodott.

- Apa! – s egy kislány lágy puha keze nyúlt felé.

- Mesélj!...

Megdermedt a messzeség.

Kezük fogta a másik kezet. Felvillantak még egyszer a jéghegyek. Sziklákon csúsztak, másztak, siettek egyre feljebb, talpuk alatt porzott a hó, jégkristályok tündököltek, s visszhangzott a megálmodott kacagás a valóra vált mesében a csúcsok között. Ujra felszakadtak a sebek. Az orvosok fáradtan vették körül a görcsösen rángatódzó férfitestet. Lefogni nem lehetett.

Homályos derengés szűrődött be az ablakon.

Nem virradt meg. A lámpa fénye a falon maradt.

Egyedül volt. Nem érték utol a szavak. Csak formák voltak. Értelmük üres maradt. Hangok szakadtak ki fuldokolva a fehér éjszakába... vadul... kiáltva...

A lassan hasadó tudatot a tér zajtalan vonta magába.

Kiabálva jött el érte a halál. Az éjszaka sötétje homályba takarta, s kisimította öreg ráncait.

Csend lett.….. mint mikor a hegy tetején lassan megpihen a hó.