Székely György:

A koldus

A délutáni napsugár fényes csíkot húzott az udvara néző szobában. Először, mintha kereste volna a helyét, csúszott egyre tovább és tovább, míg megállapodott – ha csak pillanatokra is – a szoba közepén álló asztal göcsörtös, barázdákkal szántott lapján. A sugarában táncoló porszemeket megszokta. Talán már észre sem vette őket. Mindennapos hosszú és változatos útja során sok mindent látott, mindenhová benézet. Megsimogatta az embereket, mosolyt rajzolt a gyermekek arcára, reményt hagyott maga mögött, mikor a sors újabb barázdát festett a szegények homlokára.

Időtlen idők óta létezett. Születésére - a fényességre, az eszmélés első bódító pillanatára - csak homályosan emlékezett. Azóta járja örök útját a Földön. Reggeltől estéig. Soha nem unatkozott. Mindent meglátott és mindet megnézett. Minden érdekelte. A borzalmakat megszokta már. Amit nem tudott megszokni az a reménytelenség volt. Hisz ő maga volt a remény. Mégis. Oly sokszor találkozott vele. Ilyenkor megpróbált kedves lenni, vidám és simogató. S ha ez sem használt, szomorúan továbbállt, lassan, lehajtott fejjel, mintha ő lenne hibás az emberek gyötrelmeiért.

Délutánra ért ide, ebbe a szürke háromemeletes házba, melynek emeleteit vastag fahasábokkal aládúcolt folyosók futották körbe. Nehezen találta meg a réseket, ahol bekukkanthatott a zárt udvarba és végigsuhanhatott az emeleteken. Sok ablakhoz hozzá sem fért. Ilyenkor megpróbált fényének egy kis részével legalább üzenetet küldeni, hogy itt van, s eljön holnap is. A harmadik emeleti lakásban az asztal lapján kicsit megpihent. Ide simán bejutott. Az ablak az égre nézett, mintha lakói lelküket ég felé tárva kérnének bocsánatot Istentől életükért.

Egy ráncos kéz mozdult meg az asztalon a fényfolt felé. A fénysugár kicsit arrébb csúszott, hogy a kéz alá simuljon. A ráncok még jobban egymás mellé bújtak. Szégyellték nyomorúságukat.

Az idős ember tenyerébe gyűjtötte a fénysugarat, szájához emelte, mintha inni akarna belőle. Aszott szája szétnyílt egy pillanatra, majd összezárult. Keskeny résnyire, mint a penge éle, szorította össze a sanyarúság.

Emlékezett. Már csak arcok jelentek meg emlékezetében. És vágyak. Hosszan, mélyen fájó vágyak, olyanok, mint a farkas üvöltése holdfényes éjszakákon. Az emlékezetében éltek. A mozdulatok elkoptak, a hangok elhalkultak. Lassan összezárta őket a némaság. A napsugár lassan arrébb csúszott, de a kéz nem mozdult utána.

A konyhában nem változott semmi. Minden úgy volt, ahogyan utoljára hagyta. A konyhaszekrényben a poharak mosatlanul álltak. Nem szokott mosogatni. - Minek, hisz úgyis csak én iszom belőle. – mondta magának, de a tányérokat néha leöblítette. - Ne legyen más íze, ha kerül bele valami. A lábast a tűzhelyen hagyta, - utoljára levest melegített. A konyhaasztalt belepte a por. Szélén a tányér az utolsó kanál leves ízével érintetlenül állt. A kanál úgy meredt ki belőle, mint a sírgödörből a benne felejtett lapát.

Csendben kifordult a konyhából. A szobában már félhomály volt. A napsugár most hagyta maga mögött az udvar utolsó szegletét. Még játékosan visszamosolygott a háztető kéményei közül, majd egyre vörösebb ruhát öltve adta át helyét az éjszakának.

A bútorok hallgattak. A sarokban a fotel nagy rojtos szőnyegbe burkolódzott. Néhány szék az asztalt fogta körül. Az ágyon egy gyűrött lepedő őrizte a helyét. A szekrényajtóba néhány fakult fénykép szorult. Nem nézegette őket. Tekintete átsiklott rajtuk. Benne éltek némán, s szorították a szívét.

Leült az ágyra. Az ajtó felől lágy, illatos tavaszi levegő áramlott a szobába. Megremegett. Felállt, s tett pár lépést az ajtó felé. Az asztalnál megállt. Keze végigsimította az asztal barázdás lapját. Lassan, mintha minden egyes barázdának a története érdekelte volna. Nagyon lassan mozdult az ajtó felé. Megfogta az ajtófélfát és lecsúszott a földre. Hátát a falnak vetve felnézett a csillagokra. Tekintete belemerült a végtelenbe. Körülfogták a csillagok. Úgy érezte megérkezett és csendesen kitárta lelkét Istennek.

Nem vádolt, nem védekezett. A fény betöltötte lelkét. Megbékélt önmagával. Lassan lehajtotta a fejét. A múlt körülfogta, s ő sorra vette az emlékeit.

Mikor a csillagok elhalványultak, felállt. Az éhség görcsbe rándította. Nehézkesen kiegyenesedett. Kilépett a folyosóra. Belekapaszkodott a korlátba, s lenézett az udvarra. Elszédült. Mélyet lélegzet és lassan elindult előre. A lépcsőház, mint egy sötét, piszkos alagút várta.

A város ideges, rohanó lüktetéssel ébredt. Az aluljárók megteltek emberekkel. A hajléktalanok most ébredtek a rohanó földalatti vasutak zajára, a koldusok elfoglalták előző napi helyeiket.

A kapu előtt megállt. Kezét a kilincsre tette, de mozdulata félbemaradt. Riasztotta a kinti, idegenné vált világ. Hátulról lépteket hallott. Lenyomta a kilincset. Mintha kilökték volna, hirtelen közre fogta, a kinti zajos, piszkos, siető forgatag.

Szédelegve ment előre. Nem tudta merre jár. Az éhségmarta gyomorból erős hányinger tört fel. Öklendezett. Egy napos utcasarkon megpihent. A napsugár kellemesen simogatta az arcát. Itt maradt. Hátával megtámasztotta a falat.

Nem bírta megtenni. Büszkeségének utolsó fellobbanása volt ez. Azután hirtelen mozdulattal kilökte a kezét maga elé és szétnyitotta a tenyerét. Szemeit szorosan összezárta, hogy szinte fájt. A csillagokat akarta látni, s mikor meglátta, álmodott tovább.

Nem hallotta a szitkozódást. Csak elmosódott hangokat hallott. Az ütéseket sem érezte. Csak eldőlt csendesen, s a csillagokat váltotta fel a mindent eltakaró sötétség. Az embertársadalom után a koldustársadalom is kivetette magából.

Mikor kinyitotta a szemét már este volt. Egy kapu alatt feküdt s nem tudott mozdulni. Csendes, zsibongó fájdalmat érzett az egész testében. Fáradt volt, mintha egész nap talpon lett volna. – Jó lenne aludni. – gondolta, és az éjszaka lágyan betakarta. Álmában apró kis hangyákat látott. Áttetszően kék ég alatt, óriási zöld mező közepén állt a hangyavár. Körülötte rengeteg kis hangya futott, szaladt, vitte terhét, lerakta, s nyomban fordult vissza új rakományért. Halk zsongás lebegett a mező felett, s a napsugarak a remegő levegőben átölelték az időtlen életet.

Ez volt az utolsó nyugodt éjszakája.

Reggel ébredt. Siető lábakat látott, férfi, női és gyermeklábakat. Kikerülték. Próbált felnézni, hogy az arcokat lássa. A feje nem mozdult. Elfáradt. Behunyta a szemét, s csak a hangokat hallgatta. A görcsös roham ismét jelentkezett. Már régen csak savat hányt. Marta. Egészen fel a torkáig. Elájult.

Égető szomjúságra ébredt. Már napok óta nem ivott. A szája kicserepesedett, a nyelve felrepedt. Tagjai elmerevedtek és ahol érintkeztek az aszfalttal, sajgó, égő sebek keletkeztek. Nagyon szenvedett.

Az emberekhez már nem volt köze. Idegenné vált számára a világ.

- Mért pont én? – kérdezte rémülten és kétségbeesetten kapaszkodott bele az emlékeibe. Az emlékei szakadozott homályos foszlányokként érkeztek. Idegenül. Csak egy arc, egy pár szem, egy kisfiú szeme tekintett rá nagyon távolról. Szeméből messzeség és szeretet sugárzott. A lelkébe kibírhatatlan erővel hasított bele a fájdalom.

Az idő összesűrűsödve állt fölötte. A történések megálltak. Csak a fájdalom és a tehetetlen mozdulatlanság tombolt a testében. Felnyögött. – Nincs kegyelem? Hangja erőtlen volt, szavai lehullottak a földre. A félelem összeszorította a szívét.

Üres tér vette körül. A végtelen magány iszonyata fojtogatta a torkát. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni. Keze a levegőbe markolt. Ujjai közöl kifolyt a levegő. Az utolsó, amire emlékezett, a ragyogó, hideg holdfény volt. A fák fölött ragyogott, fekete kontúrt varázsolva a fák ágaira.

A napsugár langyos tavaszi meleget árasztott az ünnepre készülődő városra. Valaki leterítette egy papírdarabbal, és szólt a rendőrnek, a rendőr ránézett, kicsit megmozdította lábával a felső testet majd hívta a mentőket. A mentők a hullaszállítót hívták, s az utca végre megszabadult tőle.

A házgondnok alaposan felsikálta a helyet, ahol feküdt. - Sohasem lehet tudni. – mondta magának. Mikor belépett a szobába, a felesége éppen a húsvéti sonkát szelte a vacsorához. A gyermekek egymást túlkiabálva próbálták ki új játékaikat. A feleség aggódó tekintetére a gondnok bólintott. – Eltakarítottam – mondta. A feleség megcsókolta férjét. - Asztalhoz – szólt a gyerekeknek. –Tálalva.

Az alkonyi napsugárral harangszó úszott be a szobába.

A húsvéti körmenet a templom elé ért.

Jézus feltámadott.