Székely György:

A szervátültetett háztulajdonos.

Egyre nehezebben szedte a lépcsőket. A lépcsőfordulókban megállt pihenni. A szíve rakoncátlankodott. Régen...legyintett. Fölösleges. Nekiindult ujra.

Csak egy emeletet ment. Mindig csak egyet. A liftbe nem szállt be. - Minek? - mondta, csak egy emelet. Nem szabad elkényelmesedni.

A pénzéért ment. Ilyenkor hó közepén hozzák a nyugdíjat. Az övét is. Nem volt gazdag. Annyit kapott, mint a többi. Egyedül volt. Beosztotta. Beosztotta a beoszthatatlant. Nem mindig sikerült. Ilyenkor nem evett - egy ideig, míg bírta. - No - dörmögött ilyenkor magában - legközelebb tovább bírom, s elővette noteszát. Rongyos sokat használt notesz volt. Telis tele nevekkel. Régi és még régebbi ismerősökkel. - No - mondta - te már voltál,- s lapozott tovább. Sokáig keresett, míg felderült az arca. - Próbáljuk meg - s megvakarta az orrát - te már régen voltál.

Hó közepe felé néhányan, később egyre többen keresték fel a házból. Szinte mindegyik emeletről. Nem kértek sokat. Ötszáz, ezer forint - csak ép a holnapi ebédhez valami, vagy a gyereknek tízórai, vagy az iskolába kell bevinni valami fontosat sürgősen, s elfogyott már ...ugye megérti... pontosan megadom... és ugye múltkor sem késtem a pénzzel.... jaj köszönöm drága...

Hát igen. Nem tud nemet mondani. Így aztán persze neki sem sikerül...vagy sikerülhetne egyáltalán?

Ezért így nyugdíjkor végigsétálja a házat és beszedi a kölcsönbe adott forintjait. No, nem sokáig az övé. Adja tovább azonnal, akiknek ő tartozik. - Lám, forgótőke - s mosolyog hozzá. Csak akkor van baj, ha valaki nem tudja megadni a tartozását. Ilyenkor hosszabb lejáratú hitelre van szükség. Neki legalább a barátai maradtak meg. - No - fohászkodik neki a következő emeletnek - legyünk túl rajta.

- Úgy járkál a házban ilyenkor nyugdíj felé, mintha maga lenne a háztulajdonos! A hang hideg volt és vágott. Hirtelen nem tudta mit csináljon. Nagyon fájt. Félemeleten állt, s lenézett hallja-e más is. Nem, csak a következő emeleten nyílt ki egy kisablak kíváncsian.

Nagyon szégyellte magát. Hirtelen azonosnak érezte magát a tényleges háziúrral, aki megy, becsönget minden lakásba és rettentő fenyegetések közepette elszedi a családok utolsó fillérjeit, a gyerekek elől a holnapi ebédet...Nem tudta mit csináljon. Összehúzta magát és megpróbált úgy felmenni, hogy ne is látszódjon. Keserű szorítást érzett a szívében. Szeretett volna egyedül lenni, a négy fal között, szerette volna, ha csak a megszokott tárgyai vennék körül, amiktől nem várható támadás, szeretett volna biztonságba lenni.

- Már megint az a kopasz az elsőről?

- Hát persze, ki más?!

- A trapi, az a golyófejű?

- Ja.

Ajtók nyíltak. A konyhák szaga lassan betöltötte a levegőt. Kelkáposzta szaga keveredett a sült hús szagával. Fent hurkát sütöttek. Kint lassan hullani kezdett a hó. Nagy, egyenletes pelyhekben. Fázott. Összehúzta magán a kiskabátot. Lassan felemelte a fejét. Nyitott ajtók, hadonászó emberek vették körül. Lassan hátrált lefelé a lépcsőn. Az ajtaja előtt megfordult. Húzták befelé a bútorok, rajtuk az emlékek, az ágyon a simogatás, a tükörben a könnyek. Megrázkódott. Még pár lépés és kilépett a kapun. Kint már fehér volt a világ. Fehér és tiszta. Nagy pelyhekben hullt a hó.

Tisztán, fehéren.... és lágyan átölelte...