Székely György:

Embernek lenni

  Falak, falak, falak.
A föld fagyott, a fagyott hókupacok
mint megannyi tüske meredeznek,
szurkálva a szürke eget.
Az ember vakon tapogat, keze végigsimít
a durván meszelt rögökön.
Orrán megfagyni készülő csöpp gubbaszt,
tengerről álmodik, óceánról, végtelenről,
mit magában hordoz,
tenger kínról, bánatról, vágyak haláláról,
mi szülte őt, őt a könnyet.
Csend, végtelen csend.
Csak a végtelen hómező csendje
lehet oly bezárt, falakkal határolt,
mint a börtöné.
A fagyott kéz ismét és megint ismét
végigszánt a képzelet rácsain,
tekintetével tágítva a teret,
a bezárult végtelent.
Ha szellő érintésére felérzik néha,
a kéz ujra megmozdul,
a tekintet felsiklik a szürke égre,
s a végtelen megmerevedik.