Székely György:

Marika.

Jelige: TRAPI (történet kategória)

 

Hideg ősz volt. A fák már lehullatták leveleiket, s a hideg szél akadálytalanul száguldott át az üres utcákon. Lassan sötétedett. Az egyenházak között elveszve kerestük a megadott házszámot.

- Ez lesz! - mutat felfelé Péter. Felnézek. A törött lámpabúra alatt halványan pislog egy piszkos égő. Mellette a házszám. 25 - ös. Tényleg. Ez az. Közel hajolok a névtáblához. Halványan reszketnek a betűk a szemem előtt. - Nyolcadik. - mondom - csak itthon legyenek. - Ilyenkor már nem mennek sehová. - mondta Péter és megnyomta a csengőt.

Fent a lakásban talán túl meleg van. A konyhában még a tűzhelyen a lábas, benne merőkanál, tányérok, kenyérdarabkák. Csendesen körülölel a nemrég elköltött estebéd melege.

Szőke kislány jelenik meg az ajtóban. Gyors kézfogás, elharapott nevek és már ki is csúszott a kis kéz a kezemből. - Megyek kóláért - s már nyúlt a kabátért. - Sál, kesztyű, sapka, s anyuka már csavarta is kislánya nyaka köré a gyapjúból kötött sálat. - Csak meg ne fázzon - s a hang megremegett.

A szobában csend volt és béke. Kinéztem az ablakon. Alattunk halkan morajlott a város. Egymás után gyulladtak ki a lámpák, űzve a terjedő sötétséget. Debrecen az esti pihenésre készülődött.

Halkan hangzott el, hogy sport és Budapest és háziverseny. Aggódó tekintetek figyelték a felcsillanó szempárt. - Lehet? - Szabad? - Nem túl korai?

- Igaz, hogy vannak világversenyek is? - kérdezte a szőke szempár, s Péter mesélt, hogy nemrégen volt Insbruck-ban a szervátültetettek Világjátéka, s milyen volt, s hányan voltak, s hogy milyenek voltak a versenyek... meg, hogy megalakult a Magyar Transzplantáltak Sportegyesülete, és az egyesület fog segíteni mindenkinek, hogy eljuthassanak ezekre a versenyekre, s hát végül is azért vagyunk itt, hogy meghívjuk Marikát az egyesületbe. Halkan koccantak a kóláspoharak az asztal lapjához. - Köszönjük, s majd meglátjuk, s lehet, persze, s várjuk az értesítést...

Már teljesen besötétedett. A szél vadul rángatta a kopasz ágakat. Összehúztuk magunkon a kabátot, s nekiindultunk a debreceni éjszakának.

 

Első próbálkozás.

Izgultunk. A vonatnak már rég meg kellett érkezni, s Marika még sehol. Eltévedt volna? Pedig többször is elmondtuk, hogyan kell idejönni, vagy ha bizonytalan, szálljon taxiba. Az óramutatók száguldottak előre. Nemsokára kezdődik a háziverseny.

- Beengednétek? - ez ő, Marika! - s ugrottunk az ajtóhoz. Nem hallottuk a csöngetést! Az ajtónyílásból sápadt szőke arc nézett fel ránk. - Nagyon fáradt vagyok. – szomorúan, tehetetlenül hangzottak a szavak. Leültettük, s kérdeztük mi történt. Rosszul lett a vonaton...?

- Csak elfáradtam. Hosszú volt az út. Csendben néztünk egymásra. - Két óra múlva indul vissza a vonat. Addig maradhatok? Teát főztünk, szendvicset vajaztunk, de csak egy kis kólát ivott. Nem mertük tartóztatni.

Ezen a szombaton később kezdődtek a versenyek.

 

Második próbálkozás.

A felpattanó labdára villámgyorsan csapott le az ütő. Egy apró kis mozdulat, s a labda a háló fölött alig pár centiméterre elsüvítve csapódott le az ellenfél térfelén. Védhetetlen! Bravó kislány! Lihegve, kipirult arccal, csillogó szemekkel nézett fel Marika a nagy, fekete szakállas fiúra. Szélesen mosolygó szája, nevető szemei voltak, s jóindulatúan simogatta meg Marika szép hosszú szőke haját.

- Elfáradtál? -Igen.

- lihegte Marika. - Nem baj, legközelebb tovább bírod.

A többi asztalon még javában folyt a küzdelem, mikor Marika mögött becsukódott az ajtó. Kint az utcán boldog elégedettség öntötte el. Sikerült!

S legközelebb tovább bírja. Egészen biztosan!

 

Az első verseny és a szerelem.

Mikor fellépet a dobogó harmadik fokára, arra gondolt, hogy ezt a pillanatot soha nem felejti el. Eszébe jutott a debreceni kis szoba, szülei féltő tekintete, ahogy első alkalommal útjára engedték, majd mikor még aznap hazament, s látták fáradságtól gyűrött arcocskáját, az idegesen féltő szavak: - mit csináltak veled, és - ugye megmondtuk, - látod, hogy nem neked való, s ő csak szorította ökölbe zárt kis kezeit, úgy hogy belemélyedtek körmei tenyere húsába. Később a segítő társak, akik bátorították, s most is, hogy lesz ez még fényesebb érem is, pedig milyen boldog ő ezzel a bronzosan csillogóval is! Megsimogatta a nyakába lógó érmet, majd leugrott a dobogóról.

Nem, ezeket a perceket nem felejti el, nem, sohasem.

Izgatottan készülődött. Hátrafésülte hosszú szőke haját, majd megrázta a fejét. Röpködtek feje körül a szőke hajtincsek. - Készen vagy Marika? - kiabáltak az ajtón keresztül a lányok. - Egy pillanat. - végigsimított még egyszer a haján, egy utolsó pillantás a tükörbe, s futott a lányok után.

Tulajdonképpen nem történt semmi különös. Ült az asztalánál, itta a kóláját, nézte a táncoló párokat, s elégedettnek érezte magát. Vissza - visszaidézte a verseny emlékezetes pillanatait, kiszínezte, ahogy otthon majd mesélni fog róluk. Tulajdonképpen nem történt semmi különös. A meghajló fiúfejet is csak akkor vette észre, mikor barátnője oldalba bökte. - Téged kérnek fel, Marika!

Felnézett, egyenesen a fiú szemébe. Mintha megállt volna az idő, lelassultak a mozdulatok. Kezük összeért, a fiú átkarolta, s lágyan, ahogy hullám simul a parthoz magához szorította. Lassú léptekkel indultak a táncba. Szép lassan minden lecsendesült, s ők táncoltak forogva, egyre messzebb, beletáncolva a felkelő napkorongba...

 

Az eljegyzés.

Singapore, a szervátültetettek nyolcadik Világjátékán vagyunk. A tízemeletes szálloda legfelső emeletén, egy kőrpanorámás szobában kártyázunk.

- Csak nem veszed fel?

- De igen. - s már nyúlok is a nagy pakli kártya után, - kanasztáztunk ugyanis - mikor kopogtatnak az ajtón.

- Szabad! - kiabálom, s pokolba kívánok mindenkit, aki pont most jön, nyilván valamilyen hülye kérdéssel, amire én sem tudom a választ.

Az ajtóban Marika áll, Martinnal, a dán fiúval kéz a kézben, s mosolyognak, mintha kitalálták volna előbbi gondolatomat. De nem. Ez a mosoly egészen más! Titokzatos, mint, én nem is tudom micsoda.

- Csak azért jöttünk, hogy bejelentsük, eljegyeztük egymást...

Hang nem jött ki a torkomon, s nézd, az a dán fiú úgy mosolyog...nem, ezt nem bírom tovább. De hát.. és .. hol fogtok lakni?... és mi lesz az iskolával...és...

- NÁLA, Dániában.

Milyen egyszerűen s milyen tisztán mondta!

Koccintottunk. Sok boldogságot kívántunk nekik s megsimogattuk őket a tekintetünkkel, ahogy kiléptek az ajtón.

 

A győzelem.

Világbajnoki döntő asztalitenisz női páros felnőtt kategóriájában. Az asztal körül amennyire a paravánok engedik szoros gyűrűt von a magyar szurkolótábor. Lipcsei Ilona és Kovács Marika ellenfele Japánból érkezett a kanadai Vancouverbe. A döntőig az út simának volt mondható. De az volt az ellenfélnek is! Az első szet sima magyar, a második japán győzelmet hozott. A harmadik játszma előtt nem szóltak egymáshoz. Megtörülték arcukat, kezüket, az ütő nyelét és mindent amit törülni lehetett. Megsimogatták az asztal lapját...

- Asztalhoz!

Testek villámgyors mozdulatai, lábak dobbanása, kezek, ütők villanása. A kaucsuglabda szédítő sebességgel csapódott ide - oda. Hol a magyar, hol a japán szurkolók hangja volt az erősebb. A feszültség tapintható volt. Hirtelen egy ütő repült a magasba és egy kedves, ismerős lányhang kiabálta magyarul: - Megvan!...

Ölelkezés, könnytől maszatos arcok, nevetés... a boldogság pillanatai.

Világbajnokok!

Fent a dobogó legmagasabb fokán már csillapul a lázas öröm, átadva helyét annak a nagyon mély boldogságnak, ami mindent követel, de mindent megér. Ott azokban a percekben átsuhan sok minden az emberben, a kezdet, s az erőpróbává szelídült szenvedés.

Ilyenkor legördül pár könnycsepp, de nem szabad letörülni. Had csorduljon, csillogjon a lámpák fényében, mutatva mélységét a léleknek.

 

A látogatás.

Kis házak állnak elszórtan a tengerparton. Kicsik, csinosak gondozottak. Olyan, mint otthon a tanyavilág. Csak a szántók hiányoznak.

Idehallatszik a tenger morajlása. Az ablakon át friss tengeri illat áramlik be, sirályvijjogással. A levegő csípős, hideg. Hiába, fent vagyunk északon. Marika becsukja az ablakot, s egy mozdulattal behúzza a függönyt is. Átlátszó csipkefüggöny, otthonos hangulatot ad a szobának.

- Így szebb - mondja Marika, s mentében megigazít egy vázát az asztalon.

A sarokban számítógép. Martiné. Marika úgy mondja Martin leginkább akkor dolgozik rajta, ha ő nincs otthon. Amikor tanít az egyetemen. Sűrű titkolódzások közepette zárult a konyhaajtó. A szoba lassan átveszi az utca csendjét.

A vendégekkel érkezik Martin. A szoba megtelik dán szavakkal. Kezet rázunk, bemutatkozunk. Marika tolmácsol. A finom ételekkel együtt oldódik a hangulat. Poharak emelkednek a magasba, dán, magyar szavak keverednek egymással. Marika arca kipirul. Szeme rávillan Martinra, tekintetük találkozik.

Ebéd után kisétálunk a partra. Nézem a vizet, a hullámok játékát, ahogy újra és újra ostromolják a partot. A habok tajtékát, melyek szivárvánnyá szűrik át a nap sugarát. Nézem a sirályok röptét kik, le - lecsapva cikázva rajzolják rejtelmes jeleiket. Messze a horizont kontúrját feloldotta a pára. Végtelen messzeség fogja át a látóhatárt... Olyan, mint mikor egy fiatal emberpár belenéz egymás szemébe...