Székely György:

Piknik a mezőn.

Jelige: TRAPI (mese kategória)

Halkan zümmögött a mező. Meleg volt. A kis hangya egy fűszál tövében pihent. Tőle nem messze zajlott az élet. Társai a tegnap délután leomlott jobb bástyafokot építették ujjá. Borzalmas vihar volt! A szél süvített a föld fölött. Nagy cseppek hullottak egyre sűrűbben a földre. Akkorák voltak, mint egy fél bolybejárat. Az első cseppeket a föld rögtön beitta. Később tavak keletkeztek. Alámostak egy - egy földdarabkát, melyek aztán nagy loccsanással estek bele a vízbe. Éppen munkán volt, távol a bolytól. Egy lapulevél alá menekült, annak is a töve mellé. A levél alatt száraz volt a talaj, csak a szél fujt nagyon. Egy - egy esőcsepp beesett a levél alá, nem kis riadalmat keltve a menedéket keresők táborában. A szélvédettebb oldalon kilesett a levél alól. A boly az ötödik fűcsomótól jobbra, egy kis tisztás közepén állt. Kis hangya erőltette a szemét, de a sűrű esőben alig látott. Nagyon aggódott. Még a vihar előtt búcsúzott el kicsi feleségétől, ki az elemózsiát hozta ki, messze dolgozó férjeurának. S olyan gyorsan jött a vihar! Beért - e az asszonyka a biztonságot nyújtó bolyba? Holnap lesz az egyhetes házassági évfordulójuk. Úgy tervezték, elmennek kirándulni a nem messze lévő mezőre, hol a fűszálak nem nőnek oly sűrűn. Arra, ott túl a bolyon az égig érő fal mellett.

Most kicsit ritkulni kezdett az eső. Kis hangya kimeresztette a szemét. A bolyt kereste. Az ijedségtől hirtelen becsukta, majd ismét kinyitotta a szemét. A boly árnyékba borult. Egy óriási madár szállt le mellette. Akkora, hogy kis hangya el sem tudta képzelni, hogy lehet valaki ekkora! Nagyobb volt még a bolynál is! Körülnézett s megrázta magát, s mint aki jól végezte dolgát továbbrepült. Jaj a jobb bástyafok... megbillen... s lassan leomlik! Kis hangya úgy érezte, pici szíve kiugrik a helyéből. A leomlott bástyafok alatt van az ő kis otthonuk. Az övé és pici feleségéé, kivel holnap lesz az első házassági évfordulójuk...Eszét vesztve kirohant a lapulevél alól, s rohant a boly felé. Idejében kikerült pár nagyobb esőcseppet, de mindre nem figyelhetett. Hatalmas víztömeg borította el egy szempillantás alatt. Pici asszonykája jutott az eszébe, szép kis otthonuk, mely talán már nincs is többé...Összeszedte minden erejét. Mind a hat lábával óriási erőfeszítéssel tempózott a szárazföld felé. Egyszer csak talajt érzett a lába alatt. Nagyot lélegzett és rohant tovább. Nem érzett fáradságot. Már csak egy fűcsomó választotta el a bolytól. Egy nagy pocsolyához ért. Jobbra került. Itt egy nagylevelű bokor nőtt. Számos ismerőse lakott itt. Köztük a mindig büszke szarvasbogarak, kik úgy tartják hatalmas szarvaikat az ég felé, mintha ők lennének a világ urai. Igaz, senki még nem győzte le őket soha. Nekik semmi bajuk nem volt ezekkel a gőgős királyokkal. Messziről nézték őket, s tán kicsit irigykedtek is rájuk. Vajon milyen lehet ilyen nagynak lenni...?

Most nagyon sok ismerős gyűlt össze a levelek alatt, védelmet keresve. De ő csak rohant, nem figyelve semmire. Még a köszönéseket sem hallotta meg. Egyszerre földbe gyökerezett mind a hat lába. Egy nagyon vékony kicsiny hang úszott a levegőben. - Kicsi hangya! - ne hagyj itt! Végigborzongott egész testén át. Ez az Ő hangja! A pici asszonykáé! Hát mégsem jutott el a bolyig! Hát mégsem temette be a leomló bástyafok! Ó milyen jó hogy olyan gyorsan jött a vihar! Hogy pici asszonykája nem érhetett haza pici kis otthonukba! Mikor átölelték egymást pici szíve összes feszültsége felengedett és szeméből hatalmas könnycsepp gördült le pici asszonykája vállára. - Ó milyen csodálatos az élet!, - s nem érzett mást, csak csordultig telt szíve hatalmas boldogságát.

Egyre melegebb lett. Kis hangya közelebb húzódott a fűszál tövéhez. A tegnapi borzalmas vihar nyomait szorgalmasan szárította fel a napsugár, de a föld még nedves volt és a tengernyi pocsolyák vígan fodrozódtak a meg - megujjuló enyhe szellő símogatásától. Pici asszonykának is több nagy kitérőt kellett tennie a pocsolyák miatt. Pedig nagyon sietett.

A bolybejáratnál még visszafordult, pár csepp virágmézért. - Ma nagy ünnep van - mondta magában, - ma van a hetedik, s sietett nagyon a fűszál felé, ahol - tudta, Kis hangya már várja. Itt látták meg egymást először. Kis hangya éppen egy nagy morzsát cipelt a boly felé, mikor ő pont a nyakába esett. Nagy morzsalelőhelyet találtak nem messze az égig érő faltól, s őt küldték fel az őrhelyre, hogy figyelje, nem veszik - e észre a szomszéd boly lakói a frissen felfedezett morzsalelőhelyet. Ragyogó napfényes idő volt akkor is. Ő a fűszál tetején egyensúlyozva kémlelte a messzeséget, s rabul ejtette a Világ sokszínűsége. Kábultan nézte a rengeteg színben pompázó, hullámzó virágmezőt, az élet zsongása körülölelte, s valamiféle soha nem érzett érzés szorította össze kicsi szívét. Nem volt kellemetlen. Furcsa volt. Távoli, fényes, végtelenbe vesző, olyan, mintha túl a mezőn - pici asszonyka számára ott kezdődött a végtelen - vagy az égigérő falon is túlról egy kedves halk hang hívná őt kedvesen. Már indult volna a hang felé, mikor megcsúszott és leesett. Pont Kis hangya hátára. Szerencsére az ijedelemnél nagyobb baj nem történt, s pici asszonyka egészen a bolyig segítette cipelni a nagy darab morzsát - hogy is birhatta egyedül - Kis hangyának, kárpótlásul a nagy ijedségre. Azóta együtt vannak, együtt töltik a hosszú napokat, s eddig még mindig megünnepelték a napfordulókat. Ma van a hetedik!

Halkan csendültek a virágmézes poharak. Kis hangya mondani akart valamit, de valahogy nem jött ki hang a torkán. Magához szorította pici asszonykáját, s tartotta szorosan az időtlenné vált időben.

Hirtelen ideges remegés futott végig a mezőn. Senki sem tudta mi történt, majd szájról szájra járt a hír: Az ember.

- Itt jó lesz?

- Menjünk tovább. Oda a fa alá. Itt még túl nedves a föld - mondta a lány, s a fiú az égig érő fal mellé terítette le a pokrócot. - Itt jó lesz. - ledobta a hátizsákot és letelepedett a pokróc szélére. - Gyere - szólt a lánynak, s felé nyujtotta kezét.

- Juj! - ugrott fel a lány. - Pont egy hangyaboly mellé tetted a pokrócot!

A fiú nem szólt semmit. Fogta a kulacsát és a közeli patakból telimerítette.

A bolyra árnyék borult. Nem sok idő maradt. Kis hangya és pici asszonykája csak annyit láttak, hogy egy óriási vízoszlop őmlik alá az égből, éppen a boly tetejére, pillanatokon belül elmosva azt. Kétségbeesve menekülő társaik, - már akik kint voltak a bolyon kívül - sorra fulladtak bele a szerteszét folyó patakokba, melyek némelyike olyan széles volt, hogy alig lehetett látni a túlsó partját. Kis hangya elmondhatatlan keserűséget érzett. Összeomlott, elpusztult minden, amit és akit szeretett, a szépen felépített jövő semmivé vált, hát minden hiába, mindennek vége? Görcsösen szorította magához pici asszonykáját, egyetlen reménységét.

- Most már megnyugodtál? - kérdezte a fiú a lányt, s leheveredett a pokrócra. A lány kényesen nézett körül. - Itt még van kettő! - A fenébe! - morgott a fiú, s a bakancs talpa mélyen belefúrodott a földbe.

Kis hangya és pici asszonykája csak azt látta, hogy elsötétül fölöttük az ég, - s mint a világ végét szokták az öreg bölcs hangyák elmesélni - hirtelen sötétség szakad a Világra és a földel eggyé válik a testük. Pici asszonyka még élt. Törött lábait nem tudta mozdítani, csak fejecskéjét próbálta kicsit felemelni, hogy jobban hallja azt a bizonyos hívó hangot, melyet már egyszer hallott, ott a fűszál tetején, a ragyogó napsütésben, a szinek kavargó rengetegében úszott a levegőben sulytalanul, könyedén, mint a lélek Isten kezében.