Teppert Éva:

Tüdőtlen idők – részlet

 

1. BEADTAM A DEREKAM

Ismét otthon. Végre! Belefáradtam az elmúlt hetek őrült eseményeibe. A reménykedésbe. A szorongásba. A rettegésbe, hogy vajon mi fog kiderülni? Az elkeseredett vágyakozásba, hogy derüljön már végre ki, hogy ez az egész nem is igaz. Hogy nem is velem történik. Hogy nem is történik!

Végül is megkaptam, amit szerettem volna, egy pirula és kész. Mondtam én, hogy nincs nagy baj. Majd ettől minden rendbe jön. Ettől a sok beavatkozástól kaptam annyi erőt és hitet, hogy jobban lettem és ismét képes voltam az én kis önámításomra. Nincs semmi baj, ami meg van, az jó így. Majd elmúlik. Nem kell vele foglalkozni. Amivel nem törődünk, az nincs is! Elvagyok én szép lassikán. Majd úgy intézem a dolgaimat, hogy jó legyen. Mit törjem magam, úgysincs senki, aki meg tudna gyógyítani, akkor meg miről beszélünk?

Ment is ez pár hétig, csakhogy ismét egyre jobban fulladtam. Már közeledett a nyár vége. A kislánynak újra iskolába kellett mennie, megint időre kellett teljesítenem és be kellett látnom, hogy az már nem fog menni. A saját tempómban, szinte minden pár lépés után leülve még csak-csak, na de pontosan időre semmiképp. Egyetlen megoldásnak azt láttam, ha odaköltözök anyukámhoz. Majd ő segít! (Hogy miért mentem én a kis lakásba ahelyett, hogy ő jött volna ide hozzánk, a mai napig rejtély! Csak így zárójelben.) Viszont, ha odaköltözök, az egyenlő lenne a beismeréssel, hogy kudarcot vallottam. Nem tudom már ellátni sem a gyerekeket, sem magamat. Beteg vagyok. Na, azt már nem! A férjem még itthon volt, próbált segíteni, de sosem volt egy házi tündér. Látta, hogy alig vonszolom magam, mondta, hogy feküdjek le pihenni, ő vigyáz addig a gyerekekre, majd egy óra múlva odajött és megkérdezte, hogy akkor mi most mit fogunk ebédelni? Hát kösz az ilyen segítséget! Nagyon el voltam keseredve. Haragudtam magamra, amiért ilyen kripli vagyok. Haragudtam rá is, amiért nem segített rajtam. Ő a férfi, az erős, miért nem ment meg a gonosz sárkánytól? Oldja meg, legyen a megmentőm, én meg majd boldogan lobogtatom a keszkenőmet… Ja, szép kis népmese. Egyre kilátástalanabb volt a helyzet és én egyre csalódottabb voltam. Egyre többet veszekedtünk. Már mindenért ő volt a hibás. Amit megtett, az is rossz volt, amit meg nem, hát azért le tudtam volna harapni a fejét. Ott lebegett a fejem fölött, hogy fel kell adnom. Minden porcikám tiltakozott ellene, de nem volt mit tenni. Eldöntöttem, hogy augusztus utolsó napjaiban bevallom, hogy baj van és oda cuccolunk anyukámhoz. Az égiek ismét a segítségemre siettek. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy úszik a konyha. Csőtörés. Azt hittem eldurran az agyam. Hát kellett ez nekem? Mielőtt kétségbe estem volna, bevillant, hogy itt a megoldás! Közöltem a férjemmel, hogy mi most elmegyünk a gyerekekkel anyámhoz, ő pedig oldja ezt meg! Mégiscsak férfimunka és hát víz nélkül nem lehet két kisgyerekkel lenni.

Diadalmasan kivonultam a házból. Annyira el voltam már keseredve, hogy elhatároztam, akárhogy is lesz, én többet nem jövök ide vissza, ehhez az emberhez. Kifelé azért azt mutattam, hogy minden rendben, csak hát ugye a csőtörés… Be is költöztünk. Anyukám nem is firtatta a dolgot. Így már jobb volt. Ismét ő vezette a háztartást, kiszolgálta a gyerekeket, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy elvigyem a kislányt iskolába. Arra még képes voltam, kocsival. A lépcsőn felfelé mindig volt valami érdekfeszítő reklámújság, amit sürgősen el kellett olvasnom, vagy jött egy szomszéd, akivel muszáj volt pár szót váltani… így nem tűnt fel, hogy nem tudok egy szuszra felmenni egy emeletet. Aztán kezdtem „elkényelmesedni” és egyre többet voltam ágyban. Anyukám volt olyan diszkrét, hogy nem kérdezett semmit, nem is szólt, csak csendesen tudomásul vette, hogy vége a dalnak, nem megy tovább. Néha óvatosan megemlítette, hogy talán ideje lenne jelentkeznem arra a kivizsgálásra…

Annyira bíztam benne, hogy ez az egész csak egy tévedés! Vártam, hogy egyszer valaki azt mondja, hogy nem is vagyok beteg. Vagy inkább, hogy ez az egész nem is történik a valóságban, ez csak egy rossz álom. Szerettem volna felébredni. Minden energiámat arra fordítottam, hogy legalább a gyerekeim előtt ne mutassam magam annyira betegnek. Nem vagyok valami nagy színész, ezért kénytelen voltam saját magammal is elhitetni, hogy voltaképpen jól vagyok. Illúzió.

A nagypapám már nyolcvan felé járt, de még nagyban dolgozott a birtokán. Jó erőben volt. Mindig is életvidám, kiegyensúlyozott ember volt. Most azonban összeroppant. Annyira aggódott értem, hogy szinte belebetegedett. Minden nap felhívott, hogy meggyógyultam- e már. Sajnáltam szegényt, egyben nagyon idegesített is. Egyszer eljött hozzám, leült az ágyam szélére és sírt.

- Tudod lányom, én alkut kötöttem Istennel! – mondta

Nem tudtam hirtelen mire vélni, hiszen ő sosem volt valami nagy hívő. Pontosabban csak nem járt templomba, azt mondta, az az asszonyok dolga. Nem is gondoltam, hogy mégis foglalkoztatja a vallás.

- Felajánlottam neki, hogy inkább én meghalok, csak te gyógyulj meg!

- Á. Ez nem így működik! – mondtam. Te hála Istennek egészséges vagy, én meg sajnos nem. Ez van. Bármennyire is szeretnéd, nem lehet cserélni. Azért rendes tőled, köszönöm! Hamarosan kiderült, hogy a nagypapának hólyagrákja van, biopsziára akarják küldeni. Az egész család összedugta a fejét, hogy most mi legyen. Mindenki egyetértett, hogy a nagypapának előkerítik a létező legjobb orvost, kórházat, kezelést, bármit. Egyedül én mondtam, hogy hagyják békén és még véletlenül se engedjék arra a biopsziára. Na, hirtelen megszűntem „szegény Évike” lenni, leharapták a fejem, hogy, hogy lehetek ilyen kegyetlen, hagynám csak úgy meghalni szegényt!

- Miért mit gondoltok, ha elmegy, mi lesz? Csak felnyitják, megállapítják, hogy valóban rákos és kész. Ott lesz a vágás és még jobban fog szenvedni. Úgysem csinálnak vele semmit, mert már öreg, nem is bírná. Különben sem akar már élni, mindenképp meghalna, hagyják hát, hogy méltó módon intézze, ahogy ő szeretné. Ebbe nem lenne szabad beleszólni. Erre minden voltam csak jó nem! Úgy gondolták, hogy már az agyam is megbetegedett. Következett a kórház, műtét, rohangálás, aggodalmaskodás, sírdogálás… Az lett a vége, amit mondtam. Nem csináltak vele semmit, csak felnyitották. A kórháztól teljesen megroggyant szegénykém. Katétert kapott, meg pelenkát. Egy szabad emberből csináltak egy kétségbeesett roncsot. Utána már hiába látták be, hogy nem kellett volna... Kimondhatatlanul dühös voltam rájuk! Azokra, akiktől függtem. Akiknek teljesen ki voltam szolgáltatva! El akartam tűnni otthonról. Bementem a kórházba a kivizsgálásra.

Közönyös voltam. Utáltam az egész világot. Csalódott voltam. Úgy gondoltam, hogy elvesztettem a kontrollt, most már nem én irányítom az életemet. Lesz, ami lesz. Meghalni talán nem fogok, hiszen az öreg ott fönt nem akart elvinni, akkor meg oldják meg! Fogalmam sem volt, hogy lehetne ebből kimászni. A doktornő sem volt velem túl kedves. Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni, én sem mutattam sok együttműködési szándékot, hogyan is bízhatott volna bennem? A főorvosnő egyenesen mogorva volt. Kimért, rideg, csak a legszükségesebbeket mondta. A szobatársam egy „fontos ember volt”. Állandóan ott lógott a nyakában a telefon. Ha hívta valaki, akkor meg hamar lerázta, mondván, hogy ne tartsa fel a vonalat. Istenem, hova kerültem? Csupa dinka közé! A legszebb az volt, amikor rám kötötték az oxigént. Milyen utálatos az a büdös gumicső az orromban és állandóan bugyog a víz, folyamatosam pisilnem kell tőle. Különben is még az anyukámnál elegem lett belőle. Csak a gond volt vele. Hol a zsinórja akadt el, hol valami más baja volt. Örökké figyelni kellet, hogy mikor fogy ki a palack és startra készen várni a szállítókat, de legyen érvényes recept, kész macera. Különben is haragudtam rá, mert már két éve volt a műtéte, rég nem is kellett volna neki, de így érezte magát biztonságban. Rabság. Sehova se lehetett elmenni, mert nem bírta sokáig az oxigénje nélkül. Most meg én is. Ha csak lehetett levettem. Émelyegtem a szagától meg a sok rossz emléktől. És az a rengeteg vizsgálat…! Nem is tudtam, hogy van ennyi szervem, pedig tanultam anatómiát. Minden lukba benéztek, ahol nem volt luk, oda csináltak... Borzalmas. Meg a sok sugárzás: Röntgen, CT, MRI, izotópos vizsgálat, átvilágítás, nem is tudom. Több liter vért vettek! Na, jó annyit talán nem, de tényleg folyton böködtek. A legjobban az bosszantott, hogy semmit sem mondtak. Fogalmam sem volt, hogy mire való mindez, és mi lett az eredmény. Úgy éreztem magam, mint egy kísérleti nyúl, közben meg majd elpusztultam a gyerekeim után. Persze okoska – szobatárs igen tájékozott volt, mindenhez volt hozzáfűznivalója. Ez bosszantott. Pár nap után annyira unatkoztam, hogy félretettem a sértettségemet és hajlandó voltam szóba állni vele. Kiderült, hogy ő már listán van, azért lóg a telefon a nyakában, mert bármikor hívhatják, hogy megvan a szerv. Majd nekem is így kell. Mindenbe beavatott a legapróbb részletekig. Már többször volt Bécsben is, volt pár „téves” riasztása. Mindenkit ismert. Részletes ismeretekkel rendelkezett a műtét menetéről, a gyógyulás folyamatáról, szóval mindenről, ami engem érdekelt és csak mesélt és mesélt éjjel – nappal, én meg hallgattam. Ittam a szavait. Alapos kiképzést kaptam. Örültem is neki. Miután kiveséztük a témát, áttértünk a magánéletre. Hihetetlen! Olyan jól megértettük egymást, mintha száz éve ismernénk egymást. Pontosan értettük, hogy miről beszél a másik, egymás mondatait fejeztük be. Mintha ugyanazt az életet éltük volna! Pontosabban nem is az életemmel egyezett annyira, hanem az anyukám sorsával. Csak ő megvalósította magát. Hasonló hendikeppel élt, mint az anyukám, csak úgy intézte a dolgait, ahogy én is tettem volna. Nem blokkolt le, nem sajnálta magát, kihozta a helyzetből a legjobbat. Azt az életet mesélte el nekem, amit én is élni szerettem volna gyerekkoromban az anyukám mellett. Ezért volt olyan ismerős, mert a saját fantáziámat mesélte el nekem. Egy kicsit azért elégtétel volt, hogy őt is elérte a sorsa, csak nem mindegy, hogy addig hogyan él az ember. Mindenesetre a vége ugyanaz. Milyen jó lett volna, ha az én anyukámnak is sikerült volna így megvalósítania a terveit! Most meg milyen rossz lenne, ha elfogyott volna az ereje és itt feküdne mellettem? Mihez kezdenék, ha nem lenne most mellettem? Nem számít mi történt, és hogyan, csak az a fontos, hogy amikor igazán szükségem van rá, mellettem áll. Mint ahogy az apám is. Egész életemben nem volt sehol, de mikor kellett a házat rendbe rakni, akkor jött, meg az anyukámmal is segített elboldogulni! Büszke vagyok rájuk!

Életemben még annyit nem röhögtem. Nagyon megszerettük egymást. A főorvosnő szobája volt mellettünk. Gyakran jött át mosolyogva, hogy végre egymásra találtunk, ez is volt a célja. Többé nem volt mogorva. Mondta is, hogy elég morbid látvány két „haldoklót” látni, kanóccal az orrukban, hogy fetrengenek a röhögéstől. Nagyon jól éreztem magam. Még soha senki nem értett meg így, mint ő! Végre nem kellett magyarázkodnom, megjátszanom magam, nem kapott frászt, ha köhögő roham jött rám, nem sajnált… Mindenféléről beszélgettünk. Még a halálról is. Elmesélte, hogy ő azt szeretné, ha a Dunába szórnák a hamvait. Még azt is mondta, hogy erre is van kitalálva egy üzletág, nevezetesen nem szabad csak úgy szétszórni a hamvakat, az környezetszennyezés! Hajót kell bérelni, akkor már nem szennyezi a környezetet. Micsoda baromság. Hát igen nálunk a halál nagy üzlet. Én nem tudom, mit szeretnék. Leginkább nem szeretnék meghalni! Élni akarok! Élnem kell! Valami egész más dimenzióba kerültem. Mintha megszűnt volna minden körülöttem, elmúlt volna minden baj, gond, csak élveztem, hogy vagyok és még az sem zavart, hogy mennyire szarul...

Egyik nap jött a telefon, hogy meghalt a nagypapa. Végre, gondoltam, most már nem tudják tovább kínozni! Szomorú voltam, bár örültem is egy kicsit. Tudtam, hogy így biztosan velem lesz a műtétnél. Így utólag ez elég önzőnek tűnik, de akkor teljesen helyénvalónak tűnt. Még a temetésére sem tudtam elmenni. Végül is nem szűnt meg létezni, csak átalakult, hogy közelebb lehessen hozzám. Valahogy arra számítottam, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, elmegyek hozzá a házába és ő ott lesz, mint mindig.

Jók lettek az eredményeim. Pontosabban elég rosszak ahhoz, hogy megműtsenek. Mikor kiderült, hogy alkalmas vagyok a műtétre, a doktornő behívott a szobájába és hosszasan taglalni kezdte, hogy ez milyen bonyolult és kockázatos beavatkozás. Elsorolta az összes létező komplikációt, szövődményt, lehetőséget, esélyeket, százalékokat, túlélési arányokat. Ha nem a műtétbe halok bele, akkor majd utána a rengeteg gyógyszer mellékhatásába... Elmondta, hogy már csak végső esetben műtenek, mikor az ember úgyis meghalna, úgyhogy végül is nincs vesztenivalóm. Így már nem sokáig húznám. Tudtam, mégis borzasztó volt ezt hallani! Teljesen korrekt és alapos tájékoztatást kaptam. Azt értettem meg belőle, hogy végül is mindenképp meghalok, akkor meg minek ez a műtét?

- Köszönöm a tájékoztatást, gondolom mindent elmondott, amit tudnom kell. Egy kérdésem azért még lenne: Van egy százalék esély arra, hogy én ezt túléljem és meggyógyuljak? - Persze, hogy van, azért csináljuk! –mondta mosolyogva.

- Jó köszönöm, akkor az nekem elég. Az az egy leszek én!

Aláírtam a papírokat és hazaengedtek. Várnom kellett, hogy a várólistára kerüljek és kéthetente kontroll. Vártam. Sokáig. Visszamentem ellenőrzésre. Elég kalandos utam volt. Én, a nagy önálló egyedül mentem. Mi az nekem? A vezetés volt az egyetlen dolog az életemben, amit még el tudtam végezni. Ülni és nyomni a pedálokat, ez még ment. Az autó volt az egyetlen, amit még én irányítottam. Betetettem az oxigénpalackot a csomagtartóba, kanóc az orromba és hajrá előre! Én idióta barom! Életveszélyes. Nem is tudom, hogy engedhették ezt meg nekem, bár akkoriban nem hallgattam én senkire. Mindenesetre szerencsésen odaértem, meg haza is. Még egyszer elvitt az apukám, de többet már nem bírtam felkelni az ágyból. Felkerültem a listára és az én nyakamban is ott lógott a telefon. Hiába bűvöltem, nem akart csörögni. Egyszer csak hívtak, hogy ki kell mennem Bécsbe, a prof is meg akar vizsgálni. Mérgelődtem, hogy mit akar még vizsgálni, hiszen már azt is megnézték, ami nincs is. Aztán pozitívan álltam hozzá, legalább meglátom ki fog műteni, meg hova fogok kerülni. Kíváncsi voltam, milyen ott kint. Összeszedtem minden erőmet és még egyszer elmentem Pestre. Apukám vitt. Útközben egy fékezésnél eldőlt a palack és a zsinórra ráesett. Már kezdett kékülni a fejem. Annyira bepánikoltam, hogy nem kapok levegőt, hogy szólni sem tudtam. Szerencsére apukám észrevette, hogy elhallgattam, padlófékkel megállt az út közepén, kiugrott és kiszabadította a zsinórt. Kis híján megfulladtam. Végül is odaértünk a nagynénimhez. Másnap reggel oda jött értem a mentő. A Bécsi úton lakott. Mikor értem jöttek, mondták a fiúk, hogy milyen vicces, hogy pont a Bécsi útról indulok Bécsbe.

- Tényleg érdekes, de én nem innen indulok, hanem Mohácsról.

- Ez nem lehet igaz, nekünk meg a Mohácsi utcában van az állomásunk!

Ez már nem lehet véletlen! Ez jel. Azt jelenti, hogy minden klappol. Kezdek hinni a sorsszerűségben, a jelekben!

Az utat nagyon élveztem. Tetszett, hogy az autópályán csak úgy tűntek el előlünk az autók. Miattam. Végre valami csak miattam történik! Ott egészen más világ van. Hatalmas épület harminc valahány emelet, két torony, mégis mire felértünk a lifttel, már jött szembe egy nővérke és tolt egy kis oxigénpalackot, rajta a nevemmel, hogy a ne a mentőét használjam. Tudtak rólam. Kérdezte, hogy van-e valamire szükségem. Nem volt. Csak ámultam - bámultam, minden tiszta, modern, pontos, működik, van. Ég és föld ahhoz képest, ami nálunk van. Pár perc múlva újra kijött és elnézést kért, hogy pár percet még várnom kell. Istenem hova kerültem? Aztán bevittek, megvizsgált, tárgyaltak valamit a doktornőmmel, nem értettem németül. Lefényképeztek, megröntgeneztek több irányból is. Csak annyit értettem, hogy az az öreg prof olyan tisztelettel és elismeréssel beszél ezzel a kis fiatal lánykával és dicséri, hogy milyen szépen rendben van minden lelet ez ritkaság. Ahogy beléptem abba az épületbe, biztonságban éreztem magam. Olyan jó volt érezni, hogy törődnek velem és nem nekem kell mindenért küzdenem! Már alig vártam, hogy újra ide kerüljek. Hazafelé a mentőben a doktornő is jött velünk. Egész úton beszélgettünk. Tisztáztunk minden félreértést. Elmeséltem neki, hogy milyen sokként ért, hogy fiatal életerős létemre a képembe vágta, hogy meg kell halnom, és még csak azt sem tudom, hogy miért. Megértette. Elmondta, hogy pontosan nem tudták igazolni – szövettan híján (tényleg igaza volt annak a dokinak, aki mondta, hogy nem bírnám ki) – de minden jel arra mutat, hogy egy egészen ritka autoimmun betegségem van. Nem sokat lehet róla tudni, a külföldi szakirodalom is alig említi. Ő hat ilyen beteggel találkozott, ennyi van belőlünk Magyarországon, ebből ketten már meghaltak. Hát szép kilátások. Megtaláltuk a közös hangot. Nem volt nehéz, egykorúak vagyunk. Szépen megbeszéltük, hogy én úgy működök, hogy tudnom kell, mi miért van. Csak úgy ok nélkül nem vagyok hajlandó semmire, de ha tudom, és egyetértek, maximálisan együttműködök. Eddig haragudtam a világra, meg persze rá is vetítettem, de belátom, hogy neki nincs sok köze a betegségemhez. Működjünk inkább egy csapatként. Ő mindenről tájékoztasson, én pedig, megteszek mindent, még annál is többet, hogy meggyógyuljak. Szövetséget kötöttünk.

 

2. A VÁRAKOZÁS

 

Otthon teljes boldogságban vackoltam be magam az ágyba. Láttam, hogy jó helyre kerülök, tudtam, hogy ott biztosan fognak segíteni rajtam. Azt is tudtam, hogy a doktornő nem fog hagyni, meghalni. Épp mikor kint voltunk, akkor műtötték Katit. Nem mehettem be hozzá, de mondták, hogy jól van. Ezt is jelnek tekintettem. Most már én következek. December eleje volt. Karácsonyra ezt kívántam magamnak. Egy új tüdőt. Szép kívánság. Most úgyis rossz az idő, csúsznak az utak, lesz donor.

Hű, milyen aljas dolog más halálára várni. Nem kívánom senkinek, hogy meghaljon miattam, de én élni akarok. Élnem kell! Itt vannak a gyerekeim, meg különben is, milyen hülyén néznék ki meghalva. Elképzeltem. Ezen egész jól felderültem. Láttam magam kiterülve és annyira morbidnak tűnt, hogy eldöntöttem, hogy ez nem történhet meg. Természetellenes. Az öregeknek kell meghalniuk. Elgondolkodtam egy kicsit ezen a témán. Tényleg, én most valaki halálára várok? Végül is igen. Micsoda szemét alak vagyok én! Miért lenne szemétség, hogy meg akarok gyógyulni? Végül is az a valaki nem miattam hal meg. Így is - úgy is meghalna. Ez a sorsa. És ha már meghal, igazán nekem adhatja a tüdejét, neki már úgysem kell. Dögkeselyű vagyok? Ez már jobb. De nem. Örüljön neki, hogy nem lesz értelmetlen a halála. Segíthet másokon, jót tehet. Mindig szívesen fog rá emlékezni valaki. Én biztosan. Tovább élhet. Igen tulajdonképpen jót teszek vele. Tőle ez nem áldozat, neki már mindegy lesz, én vagyok az áldozat, nekem lesz nehéz együtt élni vele. Milyen furcsa jövő időben beszélni valaki haláláról. Olyan mintha már meghalt volna, mégis még él. Ezerszer elképzeltem, hogy milyen lehet. Motorosnak gondolom. Pedig télen nem nagyon motoroznak. Akkor is motoros lesz. Végül is mindegy csak legyen már. Kitűztem a Karácsonyt célnak. Ettől teljesen lenyugodtam. Nem is várok addig. Nem türelmetlenkedek. Majd akkor. Most a Katira koncentrálok. Velem is az történik szép sorjában, ami vele. Figyelek. Egy dologtól félek: őt másodszorra műtötték meg. Az első tüdőt nem kapta meg. Tönkre ment. Azt hiszem, azt nem bírnám elviselni, ha hazaküldenének. Épp elég kivárni, hogy hívjanak végre, nemhogy még kétszer is. Na, ne! Engem első riasztásra megműtenek.

Egyre gyengébb lettem. Az egyetlen ok, amiért feltápászkodtam, a vécé volt, meg a tisztálkodás. Ezt a kínszenvedést! Nem volt ott elég levegőm. Hiába volt rajtam az oxigén, mégis úgy éreztem, hogy megfulladok. Még az a pár lépés is megterhelő volt, amíg elvergődtem odáig. Ott aztán rám tört a pánik, hogy nem bírok visszakászálódni az ágyba, itt fogok meghalni. Milyen csúnya lenne a klotyón meghalni! Ha már egyszer muszáj, legalább ágyban párnák közt, na de ne a vécén! Mindig nagyon össze kellett szednem magam, hogy vissza tudjak menni a szobába. Kész ceremónia volt. Ki kellett tárni az ablakot, akármilyen hideg is volt, hogy kapjak levegőt. És az egész család feszülten figyelt, hogy mi lesz velem. Megállt az élet a házban: anyuka pisil. A gyerekek nem szaladgálhattak, nehogy beleakadjanak az oxigén kanócába, a felnőttek meg készenlétben álltak, hátha történik valami. Teljesen kiborított. Aztán már csak naponta egyszer mentem ki, akkor is vittem valami rejtvényt magammal, hogy eltereljem a figyelmemet a pánikról. Nem adtam magamnak egy pillanat üresjáratot sem. Mindennél fontosabb lett két perc alatt megoldani a rejtvényt és egy szuszra, pár határozott lépéssel visszajutni az ágyba. A tusolás az külön műfaj. Bebeszéltem magamnak, hogy a hideg víz tele van oxigénnel, és a bőrömön keresztül kapok elég levegőt. Különben is a hidegben lelassul a vérkeringésem, és kevesebb oxigénre van szükségem. Nem is értem, hogy nem fáztam meg. Kínszenvedés volt. El sem tudom mondani.

Mikor már végképp nem kaptam levegőt, kitaláltam magamnak, hogy ha egy egyszerű kis béka képes a bőrén keresztül lélegezni, akkor én is. Van a relaxációs gyakorlatban egy olyan feladat, hogy „az egész testem lélegzik”, itt a nagy lehetőség, lélegezzen a bőröm! Nem bírtam a karjaimon meg a mellkasomon elviselni semmit. Sem ruhát, sem krémet. Olyan száraz volt már a bőröm, mégsem kentem be, mert úgy éreztem, hogy megfulladok.

A család annyira a kedvembe akart járni. Állandóan lestek, hogy kérek-e valamit. Kellemetlenül éreztem magam. Meg aztán megszoktam, hogy a magam ura vagyok. Mindent én csináltam, természetesen csak úgy volt a jó, ahogy én szoktam. Borzasztóan zavart, ha az anyukám valamit nem úgy tett, ahogy én szerettem volna, különösen a gyerekek körül. Nálunk rend volt. Volt ritmusunk, napirendünk. Most meg, ahogy sikerült. Mindenki evett mikor akart és azt, amit akart, leginkább kakaót, meg kekszet. Az alvás is hol volt, hol nem. Mindez a gyerekekre vonatkozott. Anyukámnak nem volt ereje hadakozni velük. Elég volt egy „nem akajok” és nem kellett aludni, vagy megenni az ebédet. Ő is beteg volt, az én betegségem meg végképp legyengítette. Jóformán kész csoda, hogy egyáltalán így is bírta a folyamatos szolgálatot. Egy ideig próbáltam betartatni a szokásos napirendet, aztán elég furán éreztem magam, hogy az ágyból dirigálok. Inkább nem szóltam csak csendben sírdogáltam magamban, hogy ilyen tehetetlen vagyok. A másik elviselhetetlen érzés a kiszolgáltatottság volt. Mindent kérnem kellett. Utáltam magam. Annyira nyomasztottak ezek az érzések, úgy éreztem, szétfeszít. Aztán megszületett bennem a megoldás. „Nem vagy abban a helyzetben, hogy önérzeteskedj!” Ez lett a jelmondatom. Naponta rengetegszer elmondtam magamnak. Valahogy elfogadtam és megnyugtatott. Többé nem zavart semmi. Minden jó volt, ahogy volt. Anyukám felnevelt engem is, nyilván képes a gyerekeimről is gondoskodni. Szerencsémre, annyira ráérzett a ritmusomra, hogy nem is kellett már semmit kérnem, pont akkor hozta, amikor kérni akartam. Ez jelentősen megkönnyítette a helyzetemet. Két dologból nem engedtem: Misike sétája, és Ancsika leckéje. Volt a szomszédban egy lány, neki fizettünk, hogy naponta egy órát sétáltassa a kisfiút. Gyűlöltem ezt a lányt. Fiatal volt, egészséges, tudott járni és a kisfiam odavolt érte! Ilyen irigy soha senkire nem voltam. Ugyanakkor hálás is voltam neki, hogy legalább egy órára kizökkenti azt a kicsi gyereket ebből a haldoklásból. A másik a lecke volt. Minden nap alig vártam, hogy a kislány hazaérjen az iskolából és megírjuk a házi feladatot. Egyrészt nem akartam, hogy az iskolában hátránya származzon abból, hogy az anyukája beteg, másrészt ez volt az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. Feladat napi szinten.

Rémesen meguntam, hogy nincs semmi tennivalóm. Kibírhatatlan volt a várakozás. Annyi volt a napi esemény, hogy reggel elindítottuk a kislányt az iskolába, majd jött a lány, elvitte a kicsit sétálni, addig én fürödtem, aztán hozták az ebédet, megjöttek a gyerekek, ebédeltünk, leckét írtunk és vártuk a nővért, aki még anyukám műtéte után járt hozzánk segíteni, most visszatért esténként fürdetni a gyerekeket, mert azt már végképp nem bírta szegény nagymama, meg intézte a recepteket. Ennyi. Ja, meg másnaponta jött az oxigénes. Pontosabban, hetente kétszer, de két szolgáltató. Egyik anyukámé, a másik az enyém. Aztán már nem volt elég a heti 10 palack és jött egy harmadik szolgáltató. Ők szállították az oxigént a többi beteghez is országszerte, így hozták - vitték a híreket is, hogy ki, hogy van éppen. Ezeket a perceket vártam mindig. Zsuzsa, a nővér meg a kórházból hozta a pletykákat. Kezdett szembeötlő lenni, hogy bár hónapok óta beteg vagyok, senki sem jön meglátogatni, nem is hív. Se barátok, se kollégák. Eltűnt mindenki! Sosem gondoltam volna, hogy így lesz. Jött néhány hír, hogy valaki kérdezett felőlem, de engem senki nem kérdezett meg, hogy vagyok. Fájt. Próbáltam magyarázatot találni számukra. Biztos nehéz nekik, nem tudják, hogyan viszonyuljanak, mit mondjanak, hogy viselkedjenek… Próbáltam őket mentegetni, de fájt. Még most is fáj. Egyedül egy volt kolleganővel leveleztünk. Ő tartotta bennem a lelket. Csakhogy ő nagyon messze volt. De lélekben ott volt velem.

Nem bírtam már a tétlenséget és a tehetetlenséget, elolvastam már a házi könyvtárat, megfejtettem minden rejtvényt, gondoltam ideje valami értelmeset és hasznosat is tenni. Nekiálltam kötni. Ez jó elfoglaltságnak bizonyult. Egyrészt nagyon nem ment, így lekötötte a figyelmemet, másrészt úgy éreztem, hogy teszek valamit a gyerekeimért. Kötök nekik szép és meleg pulcsit. Törődök velük. Megetetni nem tudom őket, sem lefektetni, mesélni sem, hiszen még a beszéd is megviselt, még az ölembe sem tudom őket venni, játszani is csak az ágyban… Borzalmas volt állandóan azt mondani, hogy nem bírlak felvenni kicsikém… Hamar belejöttem és ontottam a szebbnél szebb darabokat. Igyekeztem mindig kettőt kötni párhuzamosan, mert hamar meguntam és váltogattam őket, meg azt gondoltam, hogy amíg van befejezetlen dolgom, addig nem halhatok meg. Szóval gondoskodtam róla, hogy mindig legyen valami, amin még dolgoznom kell. Elkezdtem magamnak is egy kardigánt. Színes volt. Vidám. Eldöntötten, hogy abban fogok utazni, mikor jönnek értem. Kabátban mégsem mehetek a mentőben, de hideg van. Azon kaptam magam, hogy anyukám is beszállt a munkába. Talán azt hittük, hogy minél előbb kész lesz, annál hamarabb megyek. Persze ezt soha nem mondtuk ki. Minden nap jött hozzánk a család fekete báránya, a nagybácsim, anyukám bátyja. Alkoholista volt. Annyit sikerült elérnünk nála, hogy részegen nem jött. Jó fej volt. Nagyon szerettem. Nála is érvényes az a tipikus alkoholista-feleség duma: „mikor nem iszik, áldott jó ember”, csakhogy mindig iszik- ez meg az én kommentárom. Lényeg a lényeg, hogy mi ketten valahogy jól kijöttünk egymással. Én nem tartottam neki előadást arról, hogy mennyire tönkreteszi a családját, ő sem kérdezett tőlem semmit. Soha nem piszkált semmiért. Jött, evett, elment. Minden reggel így kezdődött a nap:

- Szevasz, öcsém, jobban vagy már? Mikor műtenek?

Erre következett anyukám dörgedelme, hogy ez nem így működik. Hogyan lennék, jobban, mikor egyre rosszabbul vagyok, és a műtét idejét nem lehet előre tudni, meg némi dohogás egyéb sérelmeiről. Ezt ő mindig türelmesen végighallgatta, majd dörmögött valamit. Engem iszonyatosan dühített, hogy itt van ez a tagbaszakadt ember, aki mindent megtesz, hogy tönkretegye magát, én pedig bármit megtennék, hogy meggyógyuljak, de nem lehet. Ezt naponta végignézni elég lehangoló volt. Sokáig puffogtam magamban, hogy milyen szemét velem a sors, nem elég, hogy beteg lettem, még ezt is minden nap el kell viselnem. Végül is előtört a humorérzékem, ami mindig kihúzott a csávából. Másnap reggel így zajlott:

- Szevasz, öcsém, jobban vagy már?

- Aha.

- Mikor műtenek?

- Holnap.

- Tényleg?

- Tényleg!

Majd jókat kuncogtunk anyukám haragján, csak most többes számban szólt:

- Ti olyan hülyék vagytok, hogy lehet ezzel poénkodni…?

Mikor nem sikerült napközben leinnia magát, jött este is vacsorázni, meg TV- t nézni és veszekedni a gyerekkel, hogy mit nézzünk.

Hát így zajlottak a hétköznapjaink. Hétvégén mindig jött a felmentő sereg, a nagynénim, ő a harmadik testvér. Budapesten él és dolgozik. Minden pénteken jött és segített, amiben csak tudott. Szegény anyukám ilyenkor regenerálódott egy kicsit. Eljött a Karácsony, el is múlt. Nagyon csalódott voltam. Elmúlt a január is, meg a február is majdnem. Egyik reggel egy rossz mozdulat után úgy éreztem, hogy valami elszakadt bennem. Megijedtem, de nem éreztem semmi különöset, így nem foglalkoztam vele különösebben. A délelőtt folyamán, azonban egyre nehezebben kaptam levegőt. Végül is már megszoktam, hogy alig tudok lélegezni, de ez valami sokkal rosszabb volt, ha lehet egyáltalán fokozni. Anyukám is észrevette, hogy baj van. Akart orvost hívni, de nem engedtem. Gondoltam majd csak elmúlik. Valamiért odakeveredett a nővér. Azonnal mentőt hívott és minden tiltakozásom ellenére bevittek a kórházba. Elég nagy keveredés lett az oxigénből, a kórházi vezetékes ugyanis, kevésnek bizonyult, a palackból jobban jött, de a beteghordók nem voltak hajlandók azt cipelni. Mindenki összeszaladt, nem mindennapi beteg, meg kórházi dolgozó… Még az igazgató is odajött. Annyit sikerült kinyöszörögnöm, hogy ragaszkodom hozzá, hogy konzultáljanak a pesti orvosommal, mert régebben hallottam már olyan esetről, hogy valakit azért nem tudtak transzplantálni, mert mikor PTX-e volt, kivarrták a mellhártyáját. Ettől rettegtem és nem akartam semmi beavatkozást engedélyezni. Nem voltam elég tájékozott, így jobbnak láttam óvatosnak lenni. Tegyék azt, amit az orvosom jóvá hagy. Felmerült a légmell gyanúja, de röntgennel lehetett volna igazolni, a beteghordók meg nem akarták levinni velem a palackot, így ott maradtam a belgyógyászaton. Nem is értem, hogy történhet ez meg, ráadásul az igazgató szeme láttára. Mindenkit odahívott az ágyamhoz és kiadta, hogy bármit kérek, teljesítsék, majd otthagyott. Én csak levegőt kértem volna, de azt nem adtak! Már nagyon fuldoklottam. Éreztem, hogy itt a vég és nem történt semmi. Kértem anyukámat, hogy simogassa a hátamat és beszéljen a gyerekekről. Azt gondoltam, hogy így jó lesz meghalni. Szegénykém alig tudott beszélni, úgy sírt. Végül is a nővér megelégelte a dolgot, felkapta a palackot, leordibált mindenkit és már vittek is a röntgenbe. Persze PTX volt. Azonnal az intenzívre vittek. Akkor már alig voltam magamnál. Körbeálltak sokan és kérdezgettek valamit, de én már nem értettem semmit. Nem voltam döntésképes, azt viszont tudtam, hogy a kontrollt nem engedhetem ki a kezemből. Annyi még volt bennem, hogy megkértem az orvost, hogy hívja át a főnökömet. Gondoltam, ő biztos nem engedne semmi olyat tenni, ami nem jó nekem. Vártuk. Átjött. Az ajtóban megállt, teljesen ledermedt, csak nézett. Szerintem nem erre számított.

- Szeretsz? - kérdeztem.

- Szeretlek. - mondta

- Akkor csinálja! – mondtam az orvosnak és többre nem emlékszem.

Napokig csak vegetáltam. Hol magamnál voltam, hol nem. Valami csövek voltak bennem. Nagyon fájt, kértem fájdalomcsillapítót és aludtam. Azt mondták, hogy jól halad, bár az arcok nem ezt tükrözték. Mindegy, annyi erőm sem volt, hogy kétségbe essek. Nem tudom hány nap telt el, mire végre kezdtem jobban lenni. Egyik nap mintha álmodtam volna, de nem álom volt, inkább valamiféle vízió, megjelent előttem egy teljesen összezúzott fejű alak. - Én már itt vagyok, nemsokára jössz te is! – mondta nekem.

Nagyon megörültem neki, tudtam, hogy ez a donor. Mondtam is az orvosoknak, hogy nemsokára jönnek értem, megvan már a donor. Furcsán néztek rám, talán betudták az oxigénhiánynak. Aztán egyre gyakrabban jelent meg az alak és elkezdett fenyegetni. Nem emlékszem pontosan miket mondott nekem, de éreztem, hogy a halálba hív!

- Tűnj el innen, nem kell a tüdőd, én nem fogok meghalni! – ordítoztam egyik éjjel. Erre lenyugtatóztak és megint jött pár nap kiesés. Majd jobban lettem. Szerintem annyira kialudtam magam, hogy még éjjel is olvastam. Faltam a könyveket. Sokat beszélgettem mindenkivel. Főleg a nővérekkel, de átjöttek a kollégák is. Meglepett, hogy éreztem az energiájukat. Valahogy rá tudtam hangolódni az érzéseikre, a gondolataikra. Csupa riadt arccal találkoztam. Próbálták, ugyan leplezni, de tudtam, hogy nem adnak sokat a bőrömért. Borzasztó volt látni azt a mélységes aggódást és szánalmat a tekintetükben. Megértettem, hogy miért nem hívtak fel soha. Ilyen állapotban mit is mondhattak volna? Mondjuk, elég lett volna annyi is, hogy elmondják, hogy gondolnak rám, és fontos vagyok nekik, vagy megkérdezhették volna, hogy tudnak-e segíteni valamiben, de nem tették. Leírtak. Hazakerültem. A hangulat még feszültebb lett. A várakozás már-már elviselhetetlenné várt. Állandóan azt kívántam, hogy bárcsak egyszer arra ébrednék, hogy ez az egész nem is történt meg, csak egy rossz álom volt. De sajnos minden ébredésnél csalódnom kellett. Küzdöttem az életemért. Nem adtam fel, de éreztem, hogy egyre kevesebb az erőm. Így telt el még két hónap. Már enni sem kértem. Semmi nem érdekelt. Gépiesen kötögettem, meg olvastam, már magam sem tudom mit. Egyre kevesebbet beszéltünk. Nem volt már miről. Csak a hívást vártuk mindannyian. Felmerült bennem, hogy el kell rendeznem a gyerekek sorsát. Nem szándékoztam meghalni, de mégis. Megnyugodtam a gondolattól, hogy rendelkeztem, mi legyen velük, ha mégsem sikerülne...

Talán az az illúzió tartott életben, hogy én egyszerűen nem halhatok meg. Élnem kell és kész! Más lehetőség nincs.

Eljött a május. Egyik nap azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Jobb lenne már meghalni. Bármennyire is szeretném, nem megy tovább. Úgy véltem, hogy a meghaláshoz egyedül kell lenni. Nem akartam, hogy a gyerekek lássanak holtan, eldöntöttem, hogy kibírom valahogy estig. Majd éjszaka szép csendben meghalok. Alig vártam, hogy mindenki elcsendesedjen. Végre eljött az időm, gondoltam megkönnyebbülve. Aztán eszembe jutott, hogy holnap anyák napja. Mégis hogy tehetnék ilyet a gyerekeimmel, meg az anyámmal, hogy felébrednek anyák napján, és halva találnak!? Hát még egy napot ki kell bírnom. Nagyon nehezen lett reggel. Semmit sem aludtam csak vártam, hogy felkeljen a nap. Reggel szóltam anyukámnak, hogy rosszul vagyok, és nem kívánok senkit látni. Nem kérek semmit, csak hagyjanak békén! Legjobb lenne, ha senki sem jönne be a szobába. Takarékra tettem magam. Igyekeztem meg sem mozdulni. Próbáltam szunyókálni, hátha hamarabb eljön az este, és akkor már végre meghalhatok! Nem gondoltam én már senkire. Nem volt erőm azzal foglalkozni, hogy mi lesz majd utánam… Csak vártam csendesen. Lement nagy nehezen a Nap. Este látni kívántam még egyszer a gyerekeket. Bejöttek hozzám. Vidámak voltak, mint mindig. Nem mondtam nekik semmit a „tervemről”, próbáltam úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Anyukám is örült, hogy jobban lettem. Megjött a menetrend szerinti vacsorázónk is. Betelepedtek a szobámba és szokás szerint elkezdtek veszekedni a távirányítón. Megcsörrent a telefon:

- Hogy van? – szólt a várva várt hang.

Azt hittem kiugrik a szívem!

- Hát most elég rosszul lettem, hogy hívott. Izgatott vagyok, de készen állok! – mondtam határozottan. Hirtelen annyi erőm lett! Még a távirányítót is kikaptam valaki kezéből és lekapcsoltam a TV-t. Erre a nagybácsim elkezdett ordibálni, hogy nem vagyok normális épp a Híradó megy! Elkezdtem mutogatni a telefonra. Eddig észre sem vették! Anyukám leintett mindenkit:

- Csönd, hívják az Évit!

Megdermedt a pillanat. Mindenki feszülten figyelt. Közben a telefonban elhangzott még néhány kérdés, amikre válaszolgattam.

- Akkor készüljön, egy órán belül ott lesz magáért a mentő! Én most megyek kivenni a szervet, és itt találkozunk Bécsben! – Mondta Lang professzor úr. Előkerült a csíkos pulcsi. Felöltöztem. A cuccaim már hónapok óta be voltak pakolva. Körbetelefonáltuk a családot, barátokat. Sorban érkeztek az emberek elbúcsúzni. Mindenki sírt, csak én örültem, de én nagyon! Nem is értettem mi a bajuk, hiszen ezt vártuk! Szépen elmeséltem a gyerekeknek, hogy én most elmegyek meggyógyulni. Sokáig ott leszek, és mire hazajövök, már jól leszek. Ebben biztos voltam! Egy aprócska kétségem sem volt. Attól féltem, hogy nem kerülök sorra, de most már minden sínen van. Betettek a mentőbe. Boldog voltam. A mentős jó ismerősöm volt. Sírt egész úton.

- Ne halj meg nekem!

- Nem fogok, ígérem, mikor hazajövök, megyünk fagyizni! – mondtam boldogan.

Az utazás kalandosra sikeredett. Négyszer pakoltak át, kb. 50 km-enként. Nem mehetett a mentő olyan messzire. Végül is kiértünk Bécsbe és némi kavarodás után, meg is találtuk a kórházat. Én azt gondoltam, hogy rohanni kell, és rögtön visznek is a műtőbe, de nem így történt. Lepakoltak egy szobába. Jött egy nővérke, mondta, hogy töltsem ki ezt a papírt és feküdjek le. Nem fogom megkapni, vége! – gondoltam kétségbeesve. Dehogy fekszem! - gondoltam. Műtétre jöttem, nem fogtok lerázni! Mikor kiment a szobából, nyilvánvalóvá vált, hogy itt hagytak engem. Nem lesz ebből semmi. Egy biztos, haza nem megyek! Ha kell, elbújok, de engem nem visznek innen el! Annyira elszánt voltam, hogy annyira össze tudtam szedni magam, hogy egyedül letusoltam, átöltöztem pizsibe, és diadalmasan beültem az ágyba. Engem ugyan nem visztek sehova! Feszülten figyeltem az ajtót, meg hallgatóztam, de semmi. Sötét volt és csend. Elaludtam. Arra riadtam fel, hogy bejött egy ember, adott valami fehér köpenyszerűséget, mondta, hogy vegyem fel és feküdjek a hordágyra, majd kiment. Annyira megszeppentem, még félni is elfelejtettem. Pillanatok alatt magamra kaptam és felpattantam a hordágyra. Fogalmam sincs hogyan bírtam. Vártam. Nem jött. Percekig, amik éveknek tűntek. Közben cikáztak a gondolataim, már megint itt hagytak, szóval mégsem műtenek meg. Aztán jött végre. Kitolt. Végtelen hosszú folyosókon keresztül és egyfolytában beszélt, hogy mi fog most történni. Csodálkoztam, hogy értem, hiszen nem is tudok németül, pedig minden szavát értettem. Valamikor óvódás koromban a nagyszüleim beszéltek velem németül, de abból már nem emlékszem semmire. Még otthon próbáltam edzeni magam, néztem a német adókat, de egy kukkot sem értettem. Most úgy látszik kínomban minden előjött. Egyszer csak egy pulthoz értünk. Mondta, hogy másszak át oda, ő tovább nem jöhet, ott már minden steril. Valami zsilip–szerű liftes akármiken keresztül bejutottam a műtőbe. Ott várt egy ember. Kedves volt. Érdekes módon ott volt ez a beteghordó is. Talán mégsem értettem jól. Arról beszélgettek, hogy vajon milyen nyelven szóljon hozzám az ott lévő ember.

- Te Attila vagy, ő Magyarországról jött, hát magyarul. - mondta neki a beteghordó. - Tényleg, a nevéből ítélve nem gondoltam, hogy maga magyar! – mondta. Majd elmondta, hogy ő az altatóorvos. Most beköt szépen egy infúziót, én meg számoljak visszafelé száztól. Én számoltam, miközben elmesélte, hogy ő felvidéki magyar, van egy testvére, az anyukájával él...

- Mégis meddig számoljak? – kérdeztem.

- Magának már rég aludnia kellene!

- Pedig egyáltalán nem vagyok álmos. Viszont a karom nagyon fáj!

- Persze, mert mellé megy az altató!

Ekkor hirtelen sokan lettek körülöttem, rám tettek egy maszkot és filmszakadás.

 

3. A CSODA

Felébredtem! Ez már önmagában egy csoda. Szóval élek, nem haltam meg! De hol vagyok? Mi ez? Tele vagyok csövekkel és mozdulni sem bírok. Nem érzek semmit, nem fáj, sőt, mintha nem is lenne testem. Várjunk csak, még ott vagyok? Mégis beengedtek? Ez mintha más hely lenne… Egy gyönyörű zöld mezőn jártam. Hihetetlenül zöld, szépen gongozott gyep volt, körülötte alacsony fehér léckerítés. Rengetegen voltak bent. Mintha valami kerti parti lett volna. Mindenki boldog volt, beszélgettek, ettek, játszottak. Nem is tudom valahogy mindent értettem, pedig minden olyan furcsa volt. Voltak ott áttetsző lepel-szerű testű, de ember arcú valakik, ők voltak a lelkek. Ugyanilyen, csak fehér színű alakok, ők az angyalok. Mérhetetlen boldogság és nyugalom. Mindenki azzal foglalatoskodott, amit életében szívesen csinált. Valahol a háttérben hihetetlen erős fényt láttam. Sokkal erősebb volt a napfénynél, de érdekes módon nem vakított, bele lehetett nézni. Ő volt az Isten. Hozzá nem lehetett eljutni, csak az angyaloknak. Ő csak ott volt, létezett és mindent irányított az angyalokon keresztül. Végre ideértem! A Mennyország! Nagyon boldog voltam. Itt van a nagypapám. Gyorsan megkeresem, már alig várom, hogy láthassam. Próbáltam belépni, de ketten utamat állták:

- Hova igyekszel? – kérdezték.

- Megyek, megkeresem a nagypapámat! – feleltem.

- Nem mész te sehova!

- Dehogynem, hiszen azért jöttem, hogy vele találkozzak! Már alig várom, hogy láthassam! Vár engem.

- Nem, te ide nem léphetsz be!

- Jaj, ne vicceljetek, ezért jöttem!

- Nem. Neked vissza kell menned!

Tiltakoztam még egy ideig, de hajthatatlanok voltak. Nagyon szomorú voltam. Annyira jó volt itt. Semmi szenvedés, semmi gond, csak béke és szeretet, nyugalom. Egyáltalán nem akartam visszajönni. Most meg itt vagyok. Nem érzek semmit, nem látok semmit, csak valami fehér felületet. Próbálok kiabálni, hátha jön valaki, de nem tudok, tele van a szám. Mivel van tele? Csövek. Hát akkor mégis a Földön vagyok, csak nem engedtek be!

Azért milyen jó, hogy élek! Élek. Még a fejemet sem tudtam mozdítani. Aztán motoszkálást hallottam. Odajött hozzám valaki. Igazgatott rajtam valamit, mosolygott. Beszélt hozzám, de úristen nem értem mit mond! Kétségbe estem. Elvesztettem az eszem! Mi ez? Miért nem értem? Agykárosodásom van! Magamat értem, csak nem hülyültem meg! Ja persze, németül beszél! Na, mindegy, ha ő mosolyog, az jó. Hát mosolygok én is. Már amennyire a cső a számban engedi. Hát valahogy nem erre számítottam! Azt hittem, hogy mire felébredek, kapok levegőt. Na, mindegy, végül is túléltem. Ennyi volt a dolguk, hogy megműtsenek, a többi már az én dolgom. Meggyógyulni. Mihamarabb. Megjelent három ember az ágyamnál. Szemmel láthatóan örültek. Nagyon. Nézegettek valami papírokat. Hiszen az egyik a magyar doki!

- Hogy van? – kérdezte.

- Hát remekül! - gondoltam, de ezt nem tudom most megmondani nektek. Eszembe jutott a megoldás, felmutattam a hüvelykujjam. Csúcs! Nevettek. Milyen jó humorom van, mondták. Na, ja, ha túléli az ember saját halálát, minden oka megvan rá, hogy örüljön.

- Gratulálunk! Nagyon jól sikerült a műtét! Nagyszerű tüdőt kapott. Tökéletesen passzol. Szerencséje van, kiválót találtunk magának!

- Nekem gratulálnak? Miért? Én nem is csináltam semmit, most ébredtem! Én gratulálok nektek! Ezt az utolsó mondatot elmutogattam, majd megint nevettek.

- Nemsokára visszajövök! –mondta a magyar doki.

- Rendben – gondoltam, úgyis van millió kérdésem.

Elmentek. Jött egy másik fickó. Kihúzta a csövet a számból és átdugta az orromba. Remek, így legalább tudok beszélni. Aha, tudnék, ha lenne hangom. Mindegy majd csak visszajön, lényeg, hogy esélyem van a beszédre. Mire visszajött az orvos, lett is némi hangom. Ismét elmondta, hogy mennyire jól sikerült a műtét. Egész tüdőt kaptam. Ugyan egy picit le kellett faragni belőle, mert nem fért be az egész, de nagyon jó.

- Hát doktor úr, ezt jók kicentizték, már nem bírtam volna tovább, talán csak egy-két napig! –mondtam.

- Éva, magának nem volt már egy-két napja! Nem is tudom hogyan élt eddig. Amit kiszedtünk magából, nem is volt már tüdő. Egy fekete összeaszott valami. Ilyent még nem is láttam! Nem is tudom min lélegzett!

- A bőrömön, mint a békák! – nevettünk.

- Kitől kaptam a tüdőt? – reméltem, végre megtudom.

- Nem akarja azt maga tudni! – mondta kisfiús mosollyal az arcán.

- Dehogynem! - makacskodtam.

- Higgye el, hogy nem akarja tudni! Bocsásson meg, most mennem kell, majd visszajövök. – mondta és elment.

Hát ez klassz! Most honnan fogom megtudni, hogy ki volt a donor? Majd csak megpuhítom és elárulja. Annyi minden kavarog most bennem, ez még ráér. Ha olyan jól sikerült a műtét, miért vagyok még lélegeztető gépen? Biztos nem is kaptam meg az új tüdőt, csak nem akarják megmondani. Semmit se mondtak. Annyi kérdésem van, miért ment el? Beszélgetni szeretnék valakivel! Válaszokat akarok! Hol a családom? Tudják egyáltalán, hogy itt vagyok? Miért nem tudok mozogni? Meddig leszek itt? Kavarogtak bennem a kérdések. Nagyon elfáradtam. Elaludtam. A következő napokban, hol aludtam, hol felébredtem. Fájdalmat továbbra sem éreztem, csak fáradtságot, de azt nagyon. Úgy éreztem, mintha kőből lennék. Meg se tudtam moccanni. Pont az ágyammal szemben volt egy óra. Megörültem neki, így legalább tudhattam mennyi idő telt el. Nem láttam ki, nem is volt ablak. Azt sem tudtam, hogy nappal van, vagy éjszaka. Valahányszor felébredtem, ránéztem az órára, csak éppen arra nem emlékeztem, hogy előtte mit láttam. Na, tessék, ezzel sem vagyok kisegítve! Különben is kit érdekel az idő. Csak aludni, aludni. Ha nem sikerült hamar visszaaludnom, kértem altatót. Nem tudom, mit adtak, végül is semmit sem vettem be, talán valami infúzióba szurkálták, mindenesetre rengeteget aludtam. Sokszor jöttek oda hozzám, mindig ráncigáltak valahova. Hol mosdattak. Hol felültettek és a hátamat masszírozták, nem is tudom miket csináltak velem, csak azt tudom, hogy utáltam mikor kiszedtek a vackomból, mert fáztam. Kértem, hogy hagyjanak békén. Nem hagytak. Egyszer nagyon melegem volt. A férjem és a kisfiam mackó jelmezben hordták rám a jeget, vödörrel. Nem szóltak semmit, csak jöttek, kiborították a jeget és elmentek. Olyan édesek voltak! Aztán elkezdtem fázni. Esett rám az eső, szúrós jeges eső, kértem őket, hogy ne hozzanak rám már több jeget, de ők csak hordták. Vacogtam már. Akkor jött egy ápoló és betakart. Eltűntek az én mackóim. Mire kinyitottam a szemem, ott állt a kislányom az ágyamnál. Elmosolyodtam és visszacsuktam a szemem. Milyen szerencsés vagyok, mások azt mesélték, hogy szörnyű hallucinációik voltak én meg a gyerekeimet látom! Ekkor anyukám hangját hallottam. Meg a nagynénimét.

- Nyugodtan beszéljenek hozzá! – mondta valaki.

Kinyitottam a szemem, hát tényleg ott voltak! Még a gyerek is! Beengedték az intenzívre. Azt mondták, hogy nagyon nyugtalan vagyok, biztos jót tenne nekem, ha láthatnám őt. Naná, hogy jót tett! Nem is vagyok nyugtalan, hiszen csak alszom, jó néha fázok, de nem szóltam én semmit. Állandóan csipognak ezek a gépek itt a fejem fölött, nem hagynak aludni. Mérges voltam a többiekre, hogy mit pittyegnek állandóan, közben kiderült, hogy nálam pittyegett a berendezés. Mindegy. Meg akartam fogni a kis kezét, de elhúzódott tőlem. Szomorú lettem. Gondoltam biztos nagyon csúnya látvány lehetek és fél tőlem. Később mondták, hogy megtiltották neki, hogy bármihez is nyúljon. Megint elaludtam. Mire felébredtem már nem voltak ott. Jött egy vajdasági takarítónő, ő beszélt szerbül. Odajött hozzám, mondták neki, hogy próbáljon beszélni velem, hiszen a vezetéknevem is ilyesmi hangzású. Persze megértettem, jól beszélek horvátul. Mondta, hogy ő nem ér rá, de a férje tud magyarul, és szívesen itt marad velem.

- Hol van az anyukám?

- Otthon. – mondta.

- Az előbb még itt volt! – mondtam csalódottan.

- Én már elég régóta itt vagyok, de nem láttam itt senkit.

- Pedig itt volt, még a kicsikém is!

- Biztosan álmodta!

- Hát nem tudom.

Közben kiderült, hogy az már 3 napja volt.

- Szeretnék beszélni velük!

- Felhívhatjuk őket, mi a szám?

- Mit tudom én, nincs felírva valahova?

Előkotorta, felhívta őket. Ő beszélt és mondta nekem, hogy mi van.

- Mikor jönnek? – kérdeztem.

- Hétvégén.

- Nem hétvégén, most!

- De most éjszaka van.

- Nem baj, most.

- Jó akkor reggel indulnak.

Mire újra magamhoz tértem, már nem volt ott senki. Rossz volt, hogy nem tudtam, milyen nap van, hány óra és, hogy mi a valóság és mit álmodtam. Most elég éber voltam. Próbáltam gondolkodni. Volt néhány kívánságom. Kértem az Istentől, hogy jól legyek, meg össze- vissza mindenfélét, magam sem tudtam, hogy mi lenne jó nekem. Végül úgy döntöttem, hogy feladom. Nem feladom, hanem fel adom. Döntse el ő, hogy lenne nekem a legjobb. Segíteni fog! Most nyert értelmet a „legyen meg a te akaratod”! Legyen! Egy gonddal kevesebb. Most már legalább ezzel nem kell foglalkoznom. Lássuk csak mi is történt. Igen itt van ez a tüdő. El kéne fogadnom. De hogyan? Nem is az enyém. Nem is tudom kié. Ha legalább tudhatnám! Valahogy el kellene nevezni. Törtem a fejem, nem jutott eszembe semmi jó tüdőnév. Miért a májamat, pl., hogy hívják? Sehogy, mint a többi szervemet sem! Miért kellene neki nevet adni? De akkor hogy fogadjam be? Hát szeretettel! Ez jó gondolatnak tűnt. Nyilvánvaló volt, hogy, ha befogadom, nem fog kilökődni. Elképzeltem valakit. A donort. Egy akárkit. Próbáltam szeretettel gondolni rá.

- Sajnálom, hogy meg kellett halnod! Nem miattam. Miattad. Köszönöm, hogy nekem adtad a tüdődet! Neked már úgysem kell. Én meg élek vele tovább. Ígérem, hogy vigyázok rá! Jobban, mint te, hiszen te kinyírtad. Ha akarsz, élhetsz bennem te is tovább egy kicsit! Persze nem a saját életedet, hanem az enyémet. Ez túl bonyolult. Inkább csak én élem az életemet nélküled, de mindig gondolok rád! Megőrizlek jó emlékezetemben. Jót tettél, még halálodban is. Biztosan jó ember voltál! Nyugodj békében! Akartam egyet imádkozni érte, de nem jutott eszembe hogy kell. Gondoltam arra a fényre és mondtam neki:

- Gyere ide! – ennyire voltam képes. De ez ima volt. Megnyugodtam.

Aztán az új tüdőmre gondoltam.

- Jó, hogy hozzám kerültél! Szeretettel fogadlak! Vigyázni fogok rád. Jó helyen vagy. Elfogadtam. Simogattam. Szerettem. Pillanatnyilag ez volt a legfontosabb feladatom. Teljesítettem. Elégedett voltam.

Ez megvan, ideje lenne feltápászkodni. Odahívtam az ápolófiút – érdekes módon lányt nem is láttam ott. Kérdeztem, hogy felkelhetnék-e. Ok – mondta, akkor elkezdjük a légző gyakorlatokat. Kihúzta az orromból a csövet. Micsoda megkönnyebbülés. Igen ám, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy szétszakad a tüdőm. Eddig gép lélegeztetett, most meg nekem kellett. Alig bírtam. Mintha mázsás súly lenne a mellkasomon. Felültetett. Hozott egy üvegburát. Lehet, hogy műanyag volt, mindenesetre olyan kerek, mint az űrhajósoknak. Amikor azt megláttam, rám tört a pánik. Én ebben tuti megfulladok! Rá akarta húzni a fejemre. Ebbe biztos nem dugja bele a fejemet! Hadakoztam, ahogy csak bírtam, ő meg jót röhögött rajtam. Nem értette, hogy mi a bajom, hiszen ebbe tömény oxigén van és az a lényege, hogy könnyebb legyen a légzés. Fogalmam sincs milyen fóbia ez, de azt hittem meg fogok fulladni ebben a gömbben. Megegyeztünk, hogy ha megnyugodtam, megpróbáljuk, csak pár percig. Rám tette. Egy ideig uralkodtam magamon, aztán rám tört a pánik és lefelé. Kalimpáltam neki, hogy szedje le. Aztán jött az oxigén maszk. Na, azt sosem bírtam. Mikor bepárásodott, fuldoklottam benne. Végül megegyeztünk az orrkanülben. Jók lettek az eredményeim, kitettek egy másik osztályra.

Nem igazán tudtam, hogy mi van velem, csak nem éreztem jól magam. Kiderült, hogy nem működik a rekeszizmom, újra akarnak műteni. Még jó, hogy akkor nem tudtam erről, biztos nagyon féltem volna. Végre egyedül lettem egy szobában. Megszűnt a folyamatos csipogás körülöttem, de itt meg túl nagy volt a csönd. Sehol egy lélek. Mondták, hogy monitoron figyelnek, mindenről tudnak, ami bennem és körülöttem zajlik, de nekem nehéz volt egyedül lenni. Nem tudtam szólni senkinek. Ott is sokat aludtam. Mikor magamhoz tértem, azt sem tudtam, hol vagyok, mi történik velem. Egyszer arra ébredtem, hogy ki van kötve a kezem. Megrémültem, és addig mocorogtam, míg kiszabadultam végre. Bejött egy fiú.

- Jó reggelt Houdini! Kiszabadultál? – kérdezte.

- Naná! Miért kötöztél le? És miért van begipszelve a kezem?

- Nem gipsz az csak sín, mert mindig kirángattad a csöveket. Azért is vagy kikötözve. Meg tegnap úgy megütötted a kolléganőmet azzal a sínnel, hogy felrepedt a szemöldöke. Ez nem normális! – gondoltam. Én nem szoktam verekedni. Miért is tenném? Milyen kolléganő, nem is emlékszem rá. Félrebeszél. Meg miket huzigáltam ki? Na, jó egyszer viszketett a csuklóm és megvakartam, de nem piszkáltam én semmit. Mindenesetre felháborító, hogy kikötöznek itt, mint egy kutyát! Ismét kikötözve ébredtem. Mondtam a fickónak, hogy ne tegye ezt többet velem, mert tényleg leütöm. Ébren vagyok, és nem vagyok hülye. Látom a csöveket, nem fogom bántani őket. Kiengedett. Békülése jeléül kérdezte, hogy kérek-e kólát?

- Persze meg egy TV-t is, úgy unatkozom! – mondtam. Majd pont kólával fognak itatni az intenzíven! Mit szórakozik ez velem?

Legnagyobb meglepetésemre hozta a kólát. Fél literest, szívószállal. Meg a TV-t is. Csak ámultam. Tényleg azt hittem, hogy szórakozik velem. Állandóan ment a TV. Akkor már jobb volt. Végignéztem az összes török vendégmunkás életét bemutató dokumentumfilmet, meg azokat a borzalmas zenés műsoraikat. Hát nem az én stílusom, de még mindig jobb volt, mint egyedül. Néha bejött egy-egy orvos, vizsgálgatott, majd megint magamra maradtam. Egyik nap már egészen éber voltam, és valamiféle rohamok jöttek rám. Epilepszia-szerű rosszullétek. Nem tudták mire vélni, majd némi vita után az egyik orvos utánanézett, és kiderült, hogy gyógyszer kölcsönhatás okozza. Lecserélték az egyik gyógyszert és megszűnt. Anyukám ott volt akkor már velem. Mindig csendben ült mellettem és imádkozott magában, amíg én aludtam. Egyszer megjelent az ágyamnál egy apáca. Magyarul beszélt. Azt mondta, hogy az egyik társuk bekerült a kórházba, őt jött meglátogatni, de hallotta, hogy itt vagyok és benézett hozzám. Olyan mennyei mosolya volt. Mondtam neki, hogy elfelejtettem, hogy kell imádkozni. Azt mondta, hogy nem baj, majd ő megteszi helyettem. Biztos voltam benne, hogy újabb látomás. Egy angyal.

Anyukámmal beszélgettünk a donorról. Azt gondoltam, hogy írok neki egy levelet és megköszönöm a tüdőt. Kinek írjak? Már nem is él! Akkor a családjának. És mit írjak, hogy kösz, hogy meghalt a gyereketek? Ez nem tűnt már jó ötletnek. Aztán anyukám lement a kápolnába és ott hagyott egy kis angyalkát. Valaki majd magához veszi, akinek épp nagy szüksége van rá. Így visszatettem a nagy közös kalapba a jócselekedetet. Megbékéltem. Beláttam, hogy tényleg jobb, hogy nem tudok róla semmit, mert így nincs semmi támpontom, nem tudom őt semmihez kötni, nem kell úgy éreznem, hogy hozzám tartozik. Megtettem, amit jónak láttam, elengedtem, ennyi.

Majd kikerültek a hasamból a csövek és levettek a lélegeztető gépről. Nem is tudtam, hogy visszakerültem. Jó volt végre szabadon mozogni. Ezalatt azt értem, hogy az ágyban, mert felkelni még mindig nem bírtam. Eljött végre a várva várt pillanat, kikerültem az intenzívről. Először egy megfigyelőszobába tettek. Volt mellettem egy férfi beteg. Ő még tele volt csövekkel. Rákötöttek monitorra. Azt hiszem, a légzésemet figyelték. Egy nap, aztán sima szobába tesznek. Nagyon boldog voltam és rémesen éhes. Eddig vénásan tápláltak. Nagyon vágytam végre valami ízre. Anyukám hozott csokis kekszet. Befaltam. Azóta is az a kedvencem. Jártak hozzánk Bécsben élő magyar fiatalok. Egyetemisták többnyire. Önkéntesek voltak. Nagyon jó szolgálatot tettek. Segítettek tolmácsolni, tartották a betegekben a lelket, meg a hozzátartozókkal a kapcsolatot. Most is ott volt az egyik lány. Jókat nevetgéltünk, meg majszoltuk a kekszet. Nagyon elfáradtam. Mondtam, hogy szeretnék aludni, de nem merek, mert úgy érzem, hogy nem reflexből lélegzek, csak azért, mert tudom, hogy kell. Mindig mondanom kell magamnak, hogy vegyek levegőt. Félek, hogy ha elalszok, nem fogok lélegezni. Anyukám beszélt az orvossal. Mondta, hogy aludjak nyugodtan, ilyen nincs. Ha lélegzek, akkor minden rendben van. Félve ugyan, de elaludtam. Arra ébredtem, hogy megint azt a rémes pittyegést hallom. Hát ez nem lehet igaz. Megszabadultam az intenzívről, de ez a hang kísért. Biztos ez a mellettem levő pasi sípol. Aztán odarohantak hozzám. Miért ide jöttök, a pasi szirénázik, nem én? Ezek lököttek! Kiabáltak rám valamit nem értettem semmit. Olyan távoli volt minden. Aztán megint máshol ébredtem, ismét tele csövekkel. Mozdulni sem bírtam. Új hely, itt még nem voltam. Amint kinyitottam a szemem, odajött egy nagyon kedves arcú nővérke. Elmondta, hogy leállt a légzésem, visszatettek lélegeztető gépre, intenzív osztályon vagyok. Anyukámat hazaküldték, de ő folyamatosam itt lesz velem. Hat ágy van a szobában, de egyedül vagyok, a bácsit mindjárt elviszik, meghalt, így ráér csak velem foglalkozni. Horvát volt. Nagyon sokat beszélgettünk. Jól éreztem magam ott. Biztonságban. Végre minden kérdésemre választ kaptam, tudtam, hogy mi történik velem, és mire számíthatok. Járt hozzám a gyógytornász. Masszírozott, majd felállított. Nem bírtak el a lábaim. Megtudtam, hogy már három hete itt vagyok a kórházban. Ettől elszomorodtam. Nem gondoltam, hogy ennyi bonyodalom lesz velem. Visszajött anyukám is. Ketten istápoltak. Rohamosan javultam. Eljött a nap, hogy kikerüljek onnan. Jött két beteghordó. Elkezdtek matatni a lélegeztető gép körül. Megrémültem. Ezek lekapcsolják és meghalok! Mondták, hogy most kihúzzuk szépen a csövet.

- Ezt ugyan nem! Ez marad! – sipákoltam kétségbeesve. Miközben két kézzel szorítottam az orromban a csövet.

- De hát már nem kell!

- De kell! – makacskodtam.

- Hiszen ki van kapcsolva a gép! Reggel óta önállóan lélegzel. – mondták nevetve. - Az nem számít! Ezt ugyan ki nem húzzák!

Nagy nehezen rábeszéltek, hogy engedjem és átvittek egy sima osztályra.

Végre csend, nyugalom, szabadság. Ennek tudatában, teljes nyugalomban elszunyókáltam. Arra ébredtem, hogy valaki néz. Ül a szomszéd ágyon és néz. Egy férfi. Meglepődtem. Nem tudtam ki az. Gondolom látta, hogy bambán nézek rá. Elmondta, hogy ő az altató orvos. Ja, tényleg! Nem ismertem meg. Nem is láttam sokáig, meg maszkban is volt, azóta sok minden történt. Csak ült ott és nézett. Nem mondta, hogy mit akar. Kínos volt. Egyszer csak megszólalt: - Éva én láttam a maga szívét!

- És milyen volt? –kérdeztem elképedve. Még mindig fogalmam sem volt, hogy mit akar.

- Olyan, mint a többi. – hangzott a válasz.

- Akkor? - néztem rá döbbenten. Azt gondoltam, hogy valami baj van velem.

- Semmi. Tulajdonképpen nem is tudom, mit keresek itt. Soha nem szoktam meglátogatni a betegeket. Csak addig érdekelnek, amíg felébresztem őket műtét után. De maga más. - Engem is felébresztett?

- Persze. Nem emlékszik, ugye?

- Nem. Volt valami különös a szívemen?

- Nem tudom. Semmi. Csak úgy éreztem, hogy látnom kell még magát!

Majd váltottunk még pár szót és elment. Nem tudtam mire vélni. Az fel sem merült bennem, hogy mint nő érdekelném. Sok mindennek éreztem magam akkoriban, de nőnek a legkevésbé. Az járt a fejemben, hogy valami szörnyűséget láthatott bennem, ami ilyen mély benyomást tett rá. Vagy olyan szép lenne a szívem? Jószívűnek tartom magam, meg jó embernek, de nem hinném, hogy fizikailag is látszana a szívemen. Nem tudom. Mindenesetre elég furcsa. Erre az óta sem találtam magyarázatot.

Mindenesetre sokkal jobban voltam már. Felkelhettem. Már egészen más volt a légzésem. Most már magától működött. Micsoda csoda! Kapok levegőt! Sokat. Amennyi csak kell! Csak sóhajtoztam nagyokat és nem volt nálam boldogabb ember a földön! Ott voltam még két hetet. Sokat beszélgettem a szobatársammal. Tornáztam, gyógyulgattam, erősödtem. Visszatért a régi pörgős énem. Olyan dolgokba is belevágtam, amibe még nem kellett volna. Kimentem sétálni, egész messze a folyosón és nem bírtam visszajönni. Meg egyedül kimentem zuhanyozni. A gőztől befulladtam egy kicsit. Ki akartam rohanni onnan, de nem volt annyi erőm, hogy kinyissam az ajtót. Rugós volt és nagyon nehéz. Meg pakolásztam a szekrényemben és leguggoltam. Felállni persze már nem bírtam. Mindig úgy találtak rám a nővérek, hogy valami kelepcébe kerültem. Én ezeken jókat röhögtem. Vicces volt, hogy annyira jól éreztem magam, hogy elfelejtettem, hogy nem bírok még sok mindent megtenni. Nem is emlékszem mikor tudtam utoljára önállóan felkelni az ágyból. Egyedül öltözni. Bármit meg tudtam tenni. Csak az erőmet nem tudtam jól felmérni. Sebaj. Egy ideig úgy maradtam, aztán megoldottam valahogy. Csodálkoztak az orvosok is, a nővérek is, hogy mennyire jókedvű vagyok. Hát persze. Mindennek örültem. Egy egészséges ember el sem tudja képzelni, hogy micsoda boldogság élni! Minden gond és probléma megoldható apróság a halálhoz képest!

Na, ugye, hogy velem semmi rossz nem történhet?! Rajtam nem fog ki holmiféle halál. Itt vagyok. Győztem! Én győztem. Most már nem kell semmi rossztól tartanom. Ezután már csupa jó lesz az életem. Illúzió.

 

4. LÁBAS

 

Végre megérkezett értem a mentő. Kérdezték, hogy nem lenne-e nagy gond, ha ülőkocsival vinnének le. Persze, hogy nem. Sőt, ha segítenek, lebattyogok én gyalog is. Na, ne, azért a harminc valahányadik emeleten vagyunk, meg a mentőbejáró is messze van. Hát beleültem abba a kocsiba. Annyira boldog voltam, hogy még duzzogni is elfelejtettem. Egész úton beszélgettünk anyukámmal. Hamar odaértünk a Korányiba. Ott már ragaszkodtam hozzá, hogy a saját lábamon menjek fel a szobába. A lift csak pár lépés volt. Sikerült. Ott várt az egész családom. Nagyon szívélyesen fogadtak a kórház dolgozói is. Ott nagyon szívükön viselik a transzplantáltak sorsát. Végignézik a szenvedésünket, amíg eljutunk a műtétig, aztán meg együtt örülnek velünk, hogy milyen jól vagyunk. Jól esik ez a gondoskodás! Mondtam a családnak, hogy menjenek haza, pihenjenek, meg kényeztessék a gyerekeket. Én már biztonságban vagyok. Itthon vagyok, nincs semmi veszély. Már csak a gyógyszereket kell beállítani és mehetek haza. Nem kell már értem aggódni. Így is hatalmas áldozatot hoztak értem, ideje magukkal is törődniük. A kórház és a körülmények borzalmasak voltak, főleg a bécsihez viszonyítva, de én örültem mindennek. Sikerült a műtét, mit bánom én a többit! Találkoztam Katival is végre. Ő már nagyon jól volt. Mesélt rengeteg megpróbáltatásról, kontrollokról, gyógyszerekről, mindenféléről, de én csak azt láttam, hogy normális életet él. Ez minden vágyam. Minden egyéb mellékes. Két hétig voltam ott. Kati hetente többször is bejött valami vizsgálatra és folyton nyafogott valamiért. Nem érezte jól magát, bár szerintem inkább a lelkében volt a baj. Őt nem várták haza. Mennyit számít a gyógyulásban a család! Próbáltam vigasztalni, de nem volt sok haszna. Nagyon figyeltem, hogy mit mesél, praktikus dolgokat, mit hogyan lehet egyszerűbben, olcsóbban, jobban csinálni. Mindenben követtem. Hittem neki, pontosan úgy történt velem is minden, ahogy vele, csak nálam valahogy könnyebben ment… Mikor az orvosom azt mondta, hogy beállítja a gyógyszereket, aztán pár nap múlva meglátjuk, hogy reagálok rájuk, mondtam, hogy biztosan jók lesznek. Nálam minden elsőre beválik. Nem lesznek mellékhatások és jól fognak hatni. Így is lett. Minden pontosan úgy, ahogy elhatároztam. A rekeszizmom még mindig nem akart rendesen működni, ez eléggé aggasztotta az orvosokat, de mikor láttam az átvilágítóban, hogy mi a baja, megbeszéltem vele, hogy ne toljon ki velem. Működnie kell! Rendesen. Összeszedte magát. Kati is befeküdt a kórházba. Rosszabbak lettek az értékei. Aggódtam érte. Akkor láttam, hogy a kezelés sikere lényegében a beteg hozzáállásán múlik. Mondták is az orvosok, hogy ilyen még nem is volt, hogy valakinek elsőre sikerült eltalálni a gyógyszer mennyiséget és még bírja is a beteg.

- Még szép, hogy bírom, engem várnak otthon a gyerekek! – mondtam elszántan.

Kértek, hogy próbáljak a Katira is hatni. Igyekeztem. Látszólag sikerrel jártam. Rengeteg időm volt gondolkodni. Volt is miről. A halál torkában minden átértékelődik. Tudtam, hogy kezdenem kell valamit az élményeimmel, mert ez az eufória nem fog örökké tartani. Egyszer szembe kell néznem a valósággal, velem nem mindennapi dolog történt. Rendet kellene raknom a lelkemben. Itt van például mindjárt ez a hála-dolog. Mélységes hálát érzek, amiért élek, de kinek is tartozom hálával? A donornak, hogy odaadta a tüdejét? Nem volt szándékos döntés részéről, sőt, ha tehette volna, megtartotta volna magának. Már megköszöntem neki, de nem engedhettem, hogy túl sokat járjon a gondolataimban. Ez az én életem, neki nem szabad részt vennie benne. Nyomasztó, ha próbálok rá gondolni, mert az egyetlen információ, amit tudok róla, az hogy meghalt. Én pedig élek, ennek kimondhatatlanul örülök, és ez az életöröm összeegyeztethetetlen a halál gondolatával. Most értettem meg igazán, hogy miért nem mondanak semmit a donorról. Végtelenül hálás vagyok az orvosnak, hogy nem engedett a faggatózásomnak és nem mondott róla semmit. Valóban nem akarom tudni, hogy ki (volt) ő! Hálás vagyok az orvosoknak és az egész csapatnak, akik sokat fáradoztak azon, hogy meggyógyulhassak. Ez olyan elfogadható, feldolgozható, emberi érzés, azt hiszem nincs is ezzel semmi gond. A családom iránt érzett hálám is rendben van. Azt hiszem, kölcsönösen hálásak vagyunk egymásnak, hogy nem haltam meg. Ezen nincs is mit ragozni. Van viszont egy másik érzés bennem, amivel nem igazán tudok mit kezdeni: Isten. Hálásnak kéne lennem, amiért megmentett, ugyanakkor nem ezt érzem. Harag van bennem, mikor ezen töprengek. Ha már engedte, hogy beleessek a gödörbe, az a minimum, hogy kihúzzon! Miért kellene hálásnak lennem? Inkább dühös vagyok rá, amiért megbüntetett. Hát ezt érdemeltem? Mi rosszat tettem, amiért ekkora árat kellett fizetnem? És ráadásul nem is csak nekem, hanem az egész családomnak! Fel vagyok háborodva! Mikor idáig jutok, rám tör a bűntudat, hogy mégsincs ez így rendben, micsoda dolog Istenre haragudni. Ez ellentétes minden tanítással, amit eddig hallottam. Viszont a szenvedésem is ellenkezik mindennel, ami normális, szokványos, konvencionális, elfogadható! Talán mégis jogom van haragudni! Elhatároztam, hogy nem fogok követelőzni és türelmetlenkedni, azért mégis húzott már haza a szívem. Egyik reggel így jött be a főorvosnő a szobámba:

- Ha le tud menni egyedül a röntgenbe, holnap hazaengedem!

- Simán le tudok menni! – vágtam rá nagy bátran.

Aztán mikor kiment a szobából, elgondolkodtam, hogy ez talán vakmerő kijelentés volt. Két emeletet kellett lemenni, lift ott nincs és még elég sokat kellett gyalogolni a másik épületben levő röntgenig. Kati megoldotta a problémát:

- Lemegyünk autóval!

Ő kocsival volt, így csak pár lépcsőt kellett lefelé menni. Ez is elég megterhelő volt, de sikerült. A kis csalást persze nem árultuk el. Végre jött értem a férjem és hazavitt. Otthon meglepetést okoztam. Szándékosan nem jelentettem be, hogy mikor jövök, nem akartam, hogy szegények készülődjenek. A kétéves kicsi fiam végignézett rajtam. Lentről kezdte, majd mikor az arcomat meglátta, rám vigyorgott, majd ismét lefelé mért végig. Felkiáltott: - Lába. A mamának van lába!

Átölelte a térdemet és nem eresztett el. Mindannyian sírtunk. Szegénykém eddig csak ágyban látott. Aztán jött a kislányom:

- Most már tudsz menni?

- Tudok!- mondtam.

- Akkor menj el az ablakig!

- Jó. Elmentem. Közben vonszoltam magammal a lábamba csimpaszkodó kicsit.

- Tényleg. Akkor menjünk sétálni!

- Menjünk kicsikém! – mondtam neki boldogan.

Persze anyukám is meg a nagynénim is rázendítettek:

- Nem lehet, mert a mama fárad...

- Ezt soha többet nem akarom hallani!

Elindultunk. Közben híre ment, hogy megérkeztem és jöttek sorra a szomszédok megnézni. Mindenkivel váltottunk pár szót. Sétáltunk a Duna- parton. A kicsi végig szorongatta a combomat és minden szembejövővel közölte a nagy hírt, hogy az ő anyukájának van lába. Vicces volt. A lányom meg fogta a kezem és nagyon aggódott, de sugárzott az örömtől és minden zegzugot megmutatott, hogy hol szokott legurulni a görijével, hova rajzolt, meg hol találtak döglött békát… A nagynénim ott lépkedett mellettem tettre készen várta, hogy mikor fogok összecsuklani. Nem tettem. Minden erőmet összeszedve végigtotyogtam kb. ötven métert az első lejáróig. A szomszéd ház előtt kint volt sok kisgyerekes anyuka, apuka. Érdekes módon mindannyian ismertek minket, a gyerekeket, nagynénit, engem is, én pedig senkit sem ismertem közülük. Kiderült, hogy mindig együtt szoktak játszani. Tudták, hogy kórházban vagyok. Fura érzés volt úgy beszélgetni emberekkel, hogy ők teljesen képben voltak, jobban tudták, hogy mivel szeretnek játszani a gyerekeim, mint én, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy kik ők. Még a kórházból lebeszéltem mind a három oxigénszállítóval, hogy tüntessék el otthonról a palackokat, mire hazaérek, nem akarom őket többé látni. Sajnos ez nem sikerült, úgy látszik túl hamar értem haza. Végül is már otthon voltam, mikor jöttek érte. Azt mondták, hogy nem jellemző, hogy az írja alá a szállítási nyilatkozatot, aki a szerződést írta, általában meghalnak. Hát ez a jobbik eset. Büszke is vagyok magamra. A betétdíjból vettem magamnak egy biciklit. Szereltettem rá gyerekülést is. Sokat jártunk bringázni. Élveztem a Duna parti suhanást. Jó levegő, csend, szabadság. De hiányzott ez! Én a Duna mellett nőttem fel, minden nap láttam, követtem a partszakasz változásait, az enyém volt, most meg már hónapok óta a közelében se jártam.

Beköltöztem a nagynéni frissen festett lakásába, ami az anyukám szomszédjában volt, ugyanis nekem steril szobában kellett lennem pár hónapig. Nem mehettem emberek közé zárt térben, és hozzám se jöhetett senki. Azért néha átlógtam a családhoz vendégségbe, a gyerekek meg folyamatosan nálam voltak. Ezt engedélyezte az orvosom, hogy, ha nem betegek, lehetnek velem. Szigorú kézmosás, fertőtlenítés és minimális pusziszkodás volt előírva. Élveztem a fogságot. Jó volt egy kicsit egyedül lenni. Gondolkodni. Pihenni. Erőt gyűjteni a játszáshoz. Első nap reggel beültem a fotelba és nekiálltam a teendőimnek. A kórházban kiadagolva kaptam a gyógyszereket, különösen nem is foglalkoztam velük. A szívogatni valót is naponta többször időre hozták. Itt meg annyi felszerelés volt, hogy el se akartam hinni, hogy ez mind az enyém. Nekiálltam becsületen elolvasgatni, hogy mi mire való. Mik a mellékhatások, mit mivel nem szabad együtt szedni. Kiszámolgattam a milligrammokat, amit a porlasztóba kellett befecskendezni és beszívni. Szorgalmasan méricskéltem a testsúlyomat, a hőmet, a vérnyomásomat, a csúcsáramlásomat, meg ki tudja még mit. Mikor a harmadik gyógyszeren olvastam, hogy mellékhatásként halált okozhat, eldobáltam az összes tájékoztatót. Minden dobozra ráfirkáltam, hogy hányat kell szedni belőle és kész. Miután rájöttem az utóbbi két napban kizárólag ezzel voltam elfoglalva, alig álltam fel a fotelból, úgy döntöttem, hogy ezt nem csinálom tovább. Jól vagyok, és nem vagyok hajlandó mindenfélét méricskélni. Csak akkor fogok mérni, ha változást érzek, a gyógyszerek meg hassanak, ahogy akarnak egymásra, én egyszerre bekapom őket és kész. Így az egész napos macera lecsökkent napi háromszor két percre. Ez már elfogadható volt. Elvégre nem azért gyógyultam meg, hogy most azon idegesítsem magam, hogy miért ennyi az annyi és az imént miért nem ennyi volt… Nem akartam, hogy ezentúl, a betegségről szóljon az életem.

Élveztem, hogy végre újra hallgathattam zenét. Érdekes módon, mikor valaki megbetegszik, a család első dolga lekapcsolni a rádiót. „Most nem a szórakozás ideje van” - címszóval. Ez nálunk is így történt. Nálam otthon mindig szólt a zene, anyukám nem engedte, őt zavarta. Persze az lett a vége, hogy miattam. Hát pedig én mindig is zenével töltődtem, vigasztalódtam, örültem, búslakodtam. Most kedvemre hallgathattam újra. Mintha visszaköltözött volna belém az élet.

A kislányom velem aludt. Mellettem. Ragaszkodott hozzá. Akár a földön is, vagy bárhogy, de mellettem. Jó volt, hogy ott volt. Szívmelengető érzés úgy elaludni, hogy fogom a kis kezét, reggel pedig az ő mosolyával ébredni. Misike reggelente csatlakozott hozzánk. Végigcsattogott a kis talpacskáival a lépcsőházban, majd elkezdte verni az ajtót: - Kop-kop-kop éblesztő. Misike vagyok, nyissátok ki!

Amint kinyitottam az ajtót behuppant mellénk az ágyba és jött a hancúr. Istenem, milyen boldog voltam!

Minden nap kicsit többet sétáltunk. Egyszer lent mentünk közvetlenül a vízparton, mert a gyerekeknek unalmas volt a betonfal mellett menni, nem láttak ki fölötte. Túl kockázatosnak tartottam lemenni. Egyrészt nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog felmásznom a lépcsőkön, mikor jövünk hazafelé, másrészt a gyerekek miatt sem volt biztonságos, de gondoltam, hogy majd megoldom valahogy, meg a lenti padok is elég vonzóak voltak. Néhány napig nem is volt semmi gond. A kisfiú is megkapta a „kiképzést”, hogy a fű csúszik, és könnyen bele lehet pottyanni a hideg vízbe, úgyhogy kizárólag a járdán szabad maradni. Van olyan hely, ahol le lehet menni egészen a vízhez, és lehet kavicsokat dobálni. Meg is mutattam neki. Megértette a maga kis kétéves fejével. Mindent kipróbálhatott, amire kíváncsi volt, így nem vonzotta a víz. Egyszer azonban történt egy változás. Kitettek egy új hatalmas stéget, hogy a kirándulóhajók ki tudjanak kötni. Zászlók lobogtak rajta, nagyon érdekes és vonzó volt. Arra is rámentünk, mikor ki volt kötve egy hajó. Megnéztük. Aznap azonban nem volt ott hajó, ráadásul a vízszint is magas volt, így a kikötő hídja a járdával egyvonalban volt, és a híd végén a kiskapu nyitva. Sétáltunk. Szokás szerint a kicsi előreszaladt pár métert, túl lassú volt neki az én tempóm. Mire észrevettem, hogy nyitva van a kapu már elég messze volt ahhoz, hogy pár lépéssel elkaphattam volna, nagyobb erőfeszítésre pedig nem voltam képes. Szóltam a kislánynak, hogy kapja el az öccsét, de a kicsi játéknak vette a kergetést és még gyorsabban szaladt. Még reménykedtem, hogy nem veszi észre a hidat, de észrevette. Rá is ment. Már csak pár méter választotta el a ponton végétől. Ordítottam a kislánynak, hogy akárhogy is, kapja el, nem baj, ha a kicsi elesik, megüti magát, semmi sem számít, csak kapja el. Egy pillanat alatt minden lehetőség végigpörgött az agyamban. Arra esély sem volt, hogy megállítsam, bár próbáltam felkelteni a figyelmét, hátha megáll. Csak szaladt előre. Közben azt terveztem, hogy lecsúszok a füvön, az hamar megy, és elkapom a vízben. Ismerem a Dunának ezt a részét, többször is átúsztam, meg a vízben könnyebben tudok mozogni. Erre kacagást hallottam a hídról. A kislány rávetette magát az öccsére, leteperte, a kicsi meg nevetett. Milyen jó móka! Iszonyú látvány volt, centikre a víztől. Mondtam, hogy le ne szálljon róla, amíg oda nem érek. Végül ezt is megúsztuk. Az én hősöm egy csapásra megmentette mindannyiunk életét. Keserű lecke volt ez az erőm felméréséről, felelősségről és sok minden másról...

Hetente kellett kontrollra járnom. Borzalmas volt. Nyári hőségben javították az utat. Sokszor kellett várakozni a napon. Apukám vitt mindig. Agyon untuk magunkat. Értelmetlennek éreztem, mert minden rendben szokott lenni. Kezdtem lázadozni, hogy nem kellene ilyen szigorúan fogni, de hallani se akartak róla, hogy ritkábban jöjjek. Néha rá tudtam beszélni magam, hogy ez milyen jó, de általában ki voltam akadva. Ráadásul annyira elfáradtam az utazástól, hogy utána két napba telt, mire összeszedtem magam, és már mehettem is újra. Amikor megtudtam, hogy a többieknek ott is kell maradniuk, akkor beláttam, hogy kár tiltakozni. Annyi kedvezményt kiharcoltam, hogy a bronchoszkópiát ne altatásban végezzék, mert így még aznap hazamehettem. Inkább végigcsináltam ébren, csak ne kelljen ott maradnom. A csodámra jártak az orvosok, hogy milyen fegyelmezett vagyok. Ezt a trükköt is Katitól tanultam. Azt mondta:

- Nyugi, mikor úgy érzed, hogy most nem bírod tovább, és rögtön meghalsz, épp akkor hagyják abba. Ki lehet bírni. Tényleg így van. Ha nem ficánkol az ember, nem öklendezik és ájuldozik, akkor hamarabb kész. Volt alkalmam hozzászokni, vagy tízszer átestem rajta. Megbeszéltem az orvosommal, hogy nem szeretnék annyit méricskélni. Megígértem, hogy szólok, ha baj lesz. A gyógyszerszintem is jó volt és valóban nem volt semmi komplikáció az utókezelés során, így nagy nehezen sikerült kiharcolnom kéthetes kontrollt. Kész felüdülés. Ha már itt tartunk, ahogy erősödtem, felmerült bennem az igény, hogy jó lenne elutazni valahová a gyerekekkel. Erről szó sem lehet! Pedig én úgy éreztem, hogy nagyon vágyom a tengerre. És ennek oka van. Az én szervezetem mindig tudja, hogy mi a jó neki. Némi győzködés után, megdumáltam anyukámat, fölpakoltuk a gyerekeket és irány a tenger! Gond nélkül levezettem a 600 km-t 4 hónappal a műtét után. Csodálatosan éreztük magunkat. A sós levegő megtette a magáét, jelentősen javultak az értékeim. Utólag bevallottam, hogy megszöktem a tengerre. Némi dorgálás után dicséretet is kaptam. Azt hiszem ez volt a fordulópont, mikor az orvosom végre megbízott bennem. Elhitte, hogy nem vagyok felelőtlen, és valóban képes vagyok kontrollálni a testemben zajló folyamatokat. Fegyelmezett is vagyok, betartom az általam is jóváhagyott szabályokat. Ismét lazult a gyeplő, három hét. Közben Kati meghalt. Kiborultam. Eddig minden úgy történt velem is, ahogy ő mondta. Szóval akkor most majd én is meghalok? Iszonyú nehéz volt. Féltem. Szomorú voltam, hogy elvesztettem az egyetlen embert, akihez minden aprósággal fordulhattam, aki megértett, akinek nem kellett magyarázkodnom, akit szerettem. Végül is az orvosunk megnyugtatott, hogy nem kell ettől félnem, neki nem volt miért küzdenie, meg jóval idősebb is volt nálam. Velem minden rendben lesz, továbbra is. Megnyugodtam, de a bánatom megmaradt. Magamban. Mikor a kórházban jártam találkoztam más transzplantáltakkal is. Órákig kellett várakoznunk, így sokat beszélgettünk. Időnkét jött egy régebb óta műtött, nekik örültem, mert ők voltak a jó példa, hogy van tovább is élet, de legtöbbször csak a nyavalygást hallgattam. Valahogy mindenki azzal volt elfoglalva, hogy milyen gyógyszereket szedek, mennyi ez meg az az értékem, hányszor, mennyit, hogyan… Nagyon utáltam. Engem ez egyáltalán nem érdekelt. Számomra az egyetlen fontos információ az volt, hogy mehetek-e haza, vagy maradnom kell valamiért. Ha mehettem, akkor minden rendben, ha maradnom kellett, akkor igyekeztem átaludni azt a pár napot. Ajánlották, hogy lépjek be a transzplantáltak egyesületébe. Nem akartam. Egy picit meg is voltam sértődve. Mikor még vártam a műtétre, annyira vágytam rá, hogy beléphessek, hogy jöjjön valaki, aki már jól van és bátorítson egy kicsit, de akkor nem jött senki. Most meg már én nem akarok hozzájuk tartozni. Az a puszta tény, hogy egyféle műtéten estünk át, kevés a barátsághoz. Ha nem találkoztunk volna a kórházban, valószínű sosem kerültem volna kapcsolatba ezekkel az emberekkel. Én inkább az egészségesek közé szeretnék tartozni! Arról nem is beszélve, hogy ezek az emberek bármikor meghalhatnak, persze ez bárkire igaz lehet, itt mégis nagyobb erre az esély, akkor meg csak szomorkodnék. Különben is a betegségen kívül semmi sem köt össze velük.

A gyerekekkel hazaköltöztünk. Élveztem, hogy ismét képes vagyok gondoskodni magunkról. Persze sok változás történt, sok mindent, nem tudtam megcsinálni, volt, amit nem úgy, mint eddig, de egész jól boldogultunk. Végre otthon voltunk. Visszatértünk a normális kerékvágásba. A kislány iskolába járt, délutánonként leckét írtunk, majd kimentünk a játszótérre, és amíg csak lehetett, ott voltunk. Volt mit bepótolnunk. Hirtelen annyi ismerősöm lett! Sokan megállítottak az utcán, hogy hogy vagyok, meg igaz-e, hogy új tüdőt kaptam? Egy ideig szorgalmasan magyarázkodtam boldog - boldogtalannak, aztán mikor meguntam a szokásos tolakodó kérdésre:

- Tényleg kaptál új tüdőt?

Csak annyit mondtam:

- Á nem új, használt!

Ezzel sikerült annyira meglepnem őket, hogy leszálltak rólam.

A másik dolog, amivel az agyamra tudtak menni:

- Milyen szerencsés vagy, hogy sikerült!

- Neeeeeeeeeem! Te vagy szerencsés, hogy egészséges vagy!

Újra jól voltam és boldog is. Mindennek tudtam örülni. Megváltozott az értékrendem. Más lett a fontossági sorrend. Első lett az élet, a gyerekek, a család. Minden, ami pozitív. Öröm, vidámság. Micsoda felesleges időtöltés azon siránkozni, hogy pl. esik az eső! Kit érdekel az idő és minden, ami rossz!

Az én életem szép, és ez így is marad! Illúzió.