Koszorúzás

Beszéd a kopjafánál 2017:

Egy intenzív osztályon fekvő halott. Egy autó roncsból kihúzott balesetes. Egy agyvérzésben elhunyt áldozat. Gyászoló család és hozzátartozók. Sokunk életében előforduló, nehéz időszakok, amelyek feldolgozása sokszor évekbe telik vagy talán egy örökkévalóságba.

Mindeközben valahol egy elkeseredett, megfásult, küzdelembe belefáradt ugyanakkor bizakodó beteg egy egészséges élet reményében, új szervre vár. Egy másik testben feladatait már beteljesített szervre.

Amikor befut a hívás a szívünk kalapálni kezd, ki megkönnyebbül, ki ujjong örömében, ki összezavarodva-kapkodva kezd készülődni.

Mentő, koordinátor, ápolók, sebészek, műtőssegédek megfeszített munkájával, órákkal később megtörténik a csoda, elkezdődik egy új élet.

Mindeközben csaponganak a gondolataink, sírunk, örömködünk, szorongunk, féltjük magunkat, egészségünket, a legnagyobb kincsünket, melyet ismeretlen donorainknak is köszönhetünk.

Mikor elveszítünk egy hozzánk közel álló embert, sokszor keressük a miérteteket. Keressük az értelmét annak, hogy vajon miért kell elviselnünk innentől kezdve az ő hiányát. Miért van az, hogy Ő innentől nincs többé? Ezekre a kérdésekre nehéz és talán nem is igazán lehet válaszolni. A halál legtöbbször értelmetlennek tűnik, és nincsenek igazi válaszok a hozzátartozók számára. A szervátültetés azonban egy kicsinyke értelmet adhat ennek a hatalmas veszteségnek. A mai orvosi technológiának köszönhetően már lehetőség van arra, hogy egy agyhalott személy szervei életet adjanak olyan embereknek, akinek nem maradt már más esélye. Esélyt, lehetőséget, életet. Az elhunyt hozzátartozói pedig, talán azzal a tudattal lehetnek könnyebbek, hogy elvesztett szerettük a halálával megment egy vagy akár több súlyos betegségben szenvedő embert, ahogy megmentett minket is. Az ő szervei jelentik számunkra az életet. Ezen a mai napon (és szerintem mi az összes többi napon is) emlékezzünk ezekre a hősökre, ezekre a csodákra, akiknek MI az életünket köszönhetjük. Akiknek halála értelmet adott a mi életünknek, esélyt adott arra, hogy újrakezdjük, jobb emberek legyünk és mi is segíthessünk másokon. Adjunk hálát Nekik és hozzátartozóiknak az életünkért, a beültetett szervünkért, azért, hogy most itt állhatunk.

Ezen a napon, emlékezzünk Rájuk. Egy szál virággal, gyertyával érezzünk együtt a hozzátartozókkal és adjunk hálát. Nekik, akiknek halála értelmet adott a mi életünknek, esélyt adott arra, hogy újrakezdjük, jobb emberek legyünk és mi is segíthessünk másokon. Adjunk hálát Nekik és hozzátartozóiknak az életünkért, a beültetett szervünkért, azért, hogy most itt állhatunk. KÖSZÖNJÜK!

 

(Írták és elmondták az Ismeretlen Donor Kopjafájánál: Kőműves Luca és Varga Virág májtranszplantált fiatal lányok.)

 

Beszéd a kopjafánál 2016:

Kedves Barátok, Ismerősök, Sorstársak!

Ismét eltelt egy év. Újra eljött az idő, hogy összegyűljünk, és emlékezzünk.

Minden ember életében vannak olyan pillanatok, mikor köszönetet kell mondania valakinek, valamiért. Egy barátnak egy cselekedetért, egy nagyszülőnek egy jó tanácsért, egy apának egy kis szidalomért, mellyel erősebbé tett bennünket vagy épp, egy pedagógusnak a rengeteg munkáért, mellyel a nagybetűs életbe való belépésünket segítette elő.

És minden ember életébe van egy ÉDESANYA, akinek nem tudjuk elégszer kifejezni hálánkat, hogy életet adott nekünk, és szeretetével, gondoskodásával végigkíséri életünket. Azonban Mi, szervátültetettek, ebből a szempontból mindenki mástól különbözünk! A Mi életünkben van egy hasonló személy, akinek minden valószínűséggel édesanyánk után a legnagyobb köszönetet kell mondanunk. Ő pedig nem más, mint a DONOR, kinek második életünket köszönhetjük. Sosem ismertük, nem is ismerhettük Őt, de a sors ilyen kiszámíthatatlan, és fondorlatos módon képes összekötni két ember életét. A sors… melynek következtében egy láthatatlan kötelék alakul ki két ismeretlen ember között. Őket illeti a legnagyobb köszönet és tisztelet, hisz – még ha nehéz is ezt kimondani – de haláluk által nyert életünk újra értelmet. Ezt a köteléket senki más nem értheti, érezheti, csak Mi, akik ezt átéltük.

 

A mai rohanó világban megfeledkezünk az értékekről. Ezt a rohanást megszakítva gyűlünk össze évről évre, és állunk meg egy pillanatra, emlékezni, köszönetet mondani. Köszönetet mondai az új életért, melyre mindennél jobban vigyáznunk kell.

Soraimat egy idézettel zárnám:

„Lejátszani csak azt a kottát tudod, melyet magaddal hoztál. Sok mindent variálhatsz. Elronthatod. Rosszul játszhatod. Szépen játszhatod. Rögtönözhetsz. Szólamokat megváltoztathatsz benne; oda is vághatod a hegedűdet, hogy darabokra törjön, (…)- de a NAGY KOTTÁDTÓL nem térhetsz el lényegesen. Elronthatod az életedet, és kihozhatod belőle a gyönyörűséget is: de akár csúnyán, akár szépen, sőt csodálatosan játszod: A TE DALOD SZÓL!”

 

Beszéd a kopjafánál 2015:

Tisztelt Megjelentek!

Megtisztelő és egyben nehéz feladat a bennünk kavargó gondolatoknak hangot adni. Jókai Mór szavait szeretném idézni:

Ami bennem lélek, veletek megy;

ott fog köztetek lenni mindig.

Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak;

megtalálsz a falevélben, mikor lehull;

meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik;

s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.

 

Itt mindannyian emlékezünk.

Mi, hozzátartozók arra a tragikus hirtelenséggel bekövetkezett, visszafordíthatatlan történésre, ami halállal végződött és mérhetetlen fájdalmat, bánatot hagyott a szívünkben, lelkünkben.

Nem búcsúztál, elmentél, siettél valahová, ahol már vártak, ahol sokkal fontosabb, magasztosabb dolgod akadt a földi életnél. Siettél segíteni. Segíteni ismeretlen embereken.

Kimondhatatlan maró fájdalom nekünk és az újrakezdés lehetőségének öröme, akinek segítettél. Életet mentettél. Egy-egy szerved másokban tovább él.

Örömmel, szeretettel és hálával gondol Rád, aki befogadott magába. Háláját nap mint nap kifejezi Neked mindazért, amit az azóta számára oly tragikus, de megváltó nap után megélhetett. Bennünket szorít a kínzó és gyötrő fájdalom. Vergődő tehetetlenséggel keressük a kapaszkodókat, vigasztalást várva Istentől, embertől.

Ti minden évben eljöttök ide emlékezni az ismeretlenre, köszönetet mondani az ajándékba kapott életetekért. Eljöttünk mi is, hogy emlékezzünk.

 

Nektek öröm és hála.

Megnyugvás nekünk, hogy szerettünk valakiben tovább él.

,,Én nem haltam meg, az, ami nektek voltam, még mindig vagyok. Nevezzetek a nevemen, beszéljetek hozzám olyan könnyen és egyszerűen, ahogy mindig. Nevessetek és gondoljatok rám, hiszen én itt vagyok veletek, csak én az út másik oldalán megyek.”

 

Hála.

Ez az az érzés, mely ezen a napon biztosan összeköti az itt megemlékezőket.

A hála, ami szívünkben él attól a perctől, hogy transzplantáltak minket, ezzel pedig egy új életet kaptunk. Új életet, donorunknak köszönhetően. Ha erre gondolok, vegyes érzelmek töltenek el. Egyrészt csodálatos dolog, hogy egy emberi lényből egy kis darabkát a másikba ültetve új remény, új esély és egy új élet születik.

Aztán a donorom családjára gondolok. A gyászukra, amit aznap és azóta is éreznek. De bízom benne, hogy enyhíti fájdalmukat az a tudat, hogy szerettük egy része tovább él bennünk. Szemünkben, és családtagjaink szemében donorjaink hősök!

Sokáig azt hittem, hogy soha sem lehetünk elég hálásak nekik, és nem tudjuk eléggé megköszönni nekik. De igen! Úgy, hogy megbecsüljük az életet, amit kaptunk tőlük. Vigyázunk magunkra, és mint kincset, úgy óvjuk a nekünk ajándékozott szervet. Nem ismerhettük őket, mégis itt vannak velünk. Nap mint nap gondolunk rájuk. Itt vannak a gondolatainkban, a szívünkben. Úgy gondolunk rájuk, mint életünk részére. Minden nap szeretettel emlékezek az én ismeretlen hősömre, de itt és ma Goethe egyik gondolatával szeretnék megemlékezni.

“Élni való minden élet, csak magadnak hű maradj
Veszteség nem érhet téged, ha az lész ami vagy”