A szervátültetettek családjához tartozom

20 éves korom körül  – az 1980-as évek elején – , már voltak vesebetegségre utaló jelek:  rendszeresen jártam sportorvosi vizsgálatra, ahol mindig fehérjét találtak a vizeletemben. Jártam urológusnál is, de nem mutattak ki a vizsgálatok szervi károsodást.

2002-ben emelkedett (100 fölötti) kreatinin szint miatt történtek további vizsgálatok, valamint biopszia is: kiderült, hogy kétféle végstádiumú vesebetegségem is van, melyet gyógyszeres kezeléssel próbáltak karbantartani. A gyógyszereket sűrűn váltogatták egy darabig, mert nem használtak, de ettől függetlenül igyekeztem tovább élni az életemet. Dolgoztam, úszni jártam, fehérjediétát tartottam és neveltem a 2001-ben született gyermekemet. Ez az időszak 10 évig tartott.

A vesefunkcióm közben lassan, de biztosan romlott

2012 első heteiben kiderült, hogy a továbbiakban mindez nem elég, hamarosan művesekezelésre, majd a későbbiekben veseátültetésre lesz szükségem.   Nem tűnt hihetőnek, azt gondoltam, hogy ez nyilván csak valami tévedés lehet és majd meggyógyulok.

A Margit Kórházban – ahol Dr. Haris Ágnes Főorvosasszony kezelt – azonnal elindították a vesetranszplantációs várólistára való felkerülésemhez szükséges vizsgálatokat. Rengeteg segítséget kaptam mindenben, örökké hálás leszek érte.  A hasi dialízist választottam, annak reményében, hogy áttérhetek az otthoni, éjszakai géppel történő kezelésre. Emellett tudtam dolgozni, az úszásról viszont le kellett mondanom.  A kezelés tanulása alatti időszakban mindenkinek elmondtam, hogy ez nem fog sokáig tartani, az ösztönöm és a megérzéseim teljesen biztosan ezt súgták.  

Nehéz időszak volt, de muszáj volt farkasszemet nézni vele.  Amikor először hozza meg az ember otthonába a futár a hasi művesekezeléshez szükséges rengeteg dobozt, az szíven üt, megrémiszt, pedig ez tulajdonképpen csak egy „apróság” (elég sok és elég nagy apróság).   Nem szerettem volna, ha a gyermekemet nagyon megviseli ez az időszak, de néhány szabály bevezetésére szükség volt, hiszen este az éjszakai gép indítása miatt időre kellett lefeküdnöm, és amikor már gépre kapcsoltam magam, nem tudtam odamenni hozzá, hiába szólt.

2012. december 14-én reggel fél 8-kor érkezett a mindent megváltoztató telefon

Épp a buszon ültem, amikor a műveseosztályról hívott az egyik ápolónő.  Kiderült, hogy a Transzplantációs Klinikáról nem tudtak valamiért elérni, de szerencsére neki sikerült.   Belém égtek a mondatai: „riadód van, figyeld a telefonodat, nemsokára hívnak. Szállj le a buszról és indulj el hazafelé.”

Furcsa volt, nem tudtam gondolkodni, azt hiszem az ember ezt sokszor elképzeli, de valahogy nem úgy történt. Mintha kívülről szemléltem volna csak a dolgokat és mindent automatikusan csináltam. Tudtam, hogy megváltozik az életem, eszembe sem jutott, hogy nem kapom meg a vesét. Pedig azt is tudtam, hogy erre is van esély.

Nemsokára tényleg telefonáltak a Transzplantációs Klinikáról, azt kérdezték, hogy merre járok, hol fog megállni a busz, mert oda küldik értem a mentőt. Ott álltam a járdaszélen a piros kabátomban és egyszer csak meghallottam a szirénázást. Nagyon szép hang volt, az erejét észre sem vettem, pedig biztosan mindenki minket nézett, amikor beszálltam.

A mentőautóban nyugodtam meg, akkor már tudtam gondolkodni.  Megkérdezték a mentősök, hogy össze vagyok-e csomagolva?  … Hát persze, hogy össze voltam, így megálltunk az otthonomnál,  útközben írtam sms-t édesanyámnak, telefonáltam a páromnak, a gyerekem iskolában volt, vele nem tudtam már beszélni.

Aznap délután új vesét kaptam

Nagyon gyorsan történt minden, néhány vizsgálat után már a műtőben is voltam. A következő emlékképem a transzplantáció utáni  ébredés, ami nekem nem volt nagyon jó. Arra ébredtem, hogy hatan vettek körül, éppen a vizelethez szerették volna behelyezni a katétert és nagyon megijedtem. Rúgkapáltam, tiltakoztam.

Utána viszont rájöttem hol vagyok, mi történt. lenyugodtam, elnézést kértem és akkor jutott eszembe, hogy Úristen… megtörtént. Utána már csak imádkozni tudtam, hogy minden rendben legyen, mindent betartottam, nem kértem fájdalomcsillapítót sem, hogy ne mérgezzem az új vesémet. Tudtam, hogy soha többé nem fogok rágyújtani. Nem is tettem.

Két hétig voltam a Transzplantációs Klinikán, mert kiderült a veseátültetés előtt vett vizeletmintából, hogy a negatív leleteim ellenére bakteriális fertőzésem volt és antibiotikumot kellett kapnom intravénásan. Így aztán a karácsonyt is bent töltöttem.

A következő időszakról az jut eszembe, hogy leginkább fájdalmas volt:  nagyon legyengültem, nem tudtam 3 lépést sem menni, mosogatni, a gyereket a párom látta el, állandóan fáztam, külön olajradiátort kellett a szobámba tenni, pedig 2 takaró volt rajtam. De mégis reményekkel teli időszak volt.

Nagy tortúra volt bejárni a kórházba a kontrollokra: vezetni, vonatozni nem tudtam, mentő vitt és hozott. Mindenki nagyon kedves volt, de nem nagyon tudtam egy egész napot ott várni, mert egy idő után nagyon elfáradtam. Volt, hogy este 10-kor a padon feküdtem a ruhatárral szemben és vártam a betegszállítót, volt hogy lépegettem a folyosón és számoltam a kockákat. Nem hittem, hogy valamikor el tudok menni a folyosó végéig.

Nagyjából két hónap múlva erősödtem meg annyira, hogy reggel el tudtam kísérni a gyereket egy darabig az utcán, amikor iskolába ment. De még ekkor is szükségem volt támogatásra: a páromba kapaszkodva tettem meg az utat.

Később minden sokkal egyszerűbb lett

Bármit megcsinálhatok, amit szeretnék (bár egy-két kedvencemet nem ehetem), sportolhatok, gyerekezhetek, utazhatunk korlátok nélkül, felszabadultam és velem együtt a családom is új életet kapott. Rájuk is nagy nyomás nehezedett, bár soha nem mondták. Eltűnt a nagy kérdőjel, hogy vajon milyen lesz a transzplantáció, sikerül-e és mi lesz utána….?

Azóta a gyermekem felnőtt, egyetemista. Én nem nézek hátra, csak előre. Mindig új célokat tűzök ki magam elé és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megvalósítsam őket. Természetesen betartom a szabályokat és mindig a szemem előtt lebeg, hogy nem szeretnék még egyszer művesekezeléssel foglalkozni.

Élem a mindennapokat, dolgozom, sportolok hetente négy-öt alkalommal  – amikor a vírus engedi.  Részt vehettem a Szervátültetettek Világjátékán és a Szervátültetettek Európa Bajnokságán is, mindkettőnek állhattam a dobogóján és remélem, hogy a jövőben is fogok.  A COVID járvány idején nagyokat sétálok,  gyűjtöm a kilométereket, úgy élek, mintha mi sem történt volna.

 „Csak” közben annyi történt, hogy tagja lettem szép lassan egy új családnak:  a transzplantáltakénak és megszületett a gondolat bennem, hogy eddig mindig csak kaptam, de most már szeretném kivenni a részem a „házimunkából”. Az első közös “főzés” az Egymilliárd lépés kihívás volt, melyben nagy örömmel vettem részt a lépéseimmel is és a munkámmal is.

Az üzenetem veseátültetésre váró sorstársaimnak?

Ne keseredjenek el, mindig vannak hullámvölgyek az ember életében ez is csak az, és amikor kikerülünk belőle sokkal erősebbek leszünk. Bízni kell abban, hogy hamarosan megtörténik a csoda, a transzplantáció.

Egy új élet kezdete az életben.

Köszönöm!

Feszt Tímea / Szabó Gabriella

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük