Az én vesém az Ő élete

Daninak csillapíthatatlan láza lett, és ezzel elindult egy keserves úton, amelynek szerencsére nagyon jó vége lett. Bárcsak előre lehetne tudni ezt a jó véget! Mivel azonban nem lehet, közreadjuk a történetét, hogy minden más érintett is erőt meríthessen belőle, mialatt a maga útját járja. Aki pedig nem érintett, olvassa úgy, mint egy fordulatokban gazdag thrillert, nem fog csalódni, mert az élet kiváló forgatókönyvíró. 

Dani 37. hétre született egy teljesen szövődménymentes, gondozott terhességből. A vizsgálatok során egyik ultrahangvizsgálatnál sem találtak eltérést, megfelelően fejlődött. Másfél évesen kezdte a bölcsit, akkor többször megfázott, sokszor folyt az orra, vagy lázas volt egy-egy napig. Azt gondoltuk, ez teljesen normális, hiszen most került közösségbe. Egyszer a háziorvosunk csinált nála vizeletvizsgálatot, hátha valamilyen húgyúti fertőzés okozza a lázat, de az eredmény negatív lett.  

Majdnem háromévesen kezdte az óvodát, ahol minden hónapban legalább egy hetet itthon volt valamilyen lázas betegséggel. A legutolsó megbetegedésnél, 2019 októberében csillapíthatatlan láza lett, amíg a lázcsillapító hatása tartott, addig csak hőemelkedése volt, majd pár óra múlva újra magas láza lett. Felhívtam a háziorvosunkat, és kértem, jöjjön el, mert nem tudom elvinni a rendelőbe – időközben ugyanis megszületett Dani kishúga, Nati, aki akkor volt pici baba. Eljött is a háziorvosunk, megvizsgálta Danit, és azt mondta, hogy semmi olyan dolgot nem lát nála, ami ezt a magas lázat indokolná. Azt mondta, hogy a Heim Pál kórházban az ügyeleten csinálnak majd vérvételt, ahol kiderítik, mi lehet a baj, talán mononukleózis. Kérte, ha bemegyünk a kórházba, ezt ott mindenképpen említsem meg. Hazahívtam tehát a férjem a munkából, és elindultunk mindannyian a Heim Pál Gyermekkórházba.  

Tegnap még csak lázas volt, most pedig biopszia, transzplantáció

Több, mint 5 órán keresztül várakoztunk a vérvétel eredményére. Bekövetkezett, amitől tartottunk: Daninak a kórházban kell maradnia. Tanakodtunk, ki maradjon ott vele, hogyan oldjuk meg. Végül a férjem maradt Danival, mi Natival hazajöttünk éjjel. Másnap reggel anyukám jött a kicsire vigyázni, hogy én vizit után tudjak beszélni az orvossal. Nem akartam, hogy a férjem Danit magára hagyja, vagy esetleg a Dani előtt beszéljenek olyan dolgokat, ami az ő kezelését érinti, és esetleg megrémülhet tőle. Rohantam be a kórházba, vártam a doktornőt, de rengeteg gyerek volt, nagyon elfoglalt volt. Kértem az egyik nővért, szóljon neki, muszáj volt beszélnem vele, de vissza kellett érnem időre, hogy meg tudjam etetni Natit. Így engedett be a doktornő, és elmondta, hogy Daninak nagyon rosszak a leletei (kreatinin, karbamid, CRP stb.), és hogy van egy húgyúti fertőzése is, amire antibiotikumot kap most, és pár nap múlva át fog kerülni másik kórházba, mert biopsziára is szükség van. Hozzátette, hogy vesetranszplantációra lesz szükség. Ez teljesen sokkolt. Nem akartam elhinni, nem akartam elfogadni, amit mond. Előző nap még csak lázas volt, most pedig biopszia, transzplantáció. Milyen idegenül hangzanak!  

A férjemmel nem tudtam akkor beszélni, sietnem kellett vissza haza etetésre, ezért a következő két etetés között visszamentünk a kórházba és ott az udvaron mondtam el a férjemnek, amit rám zúdított reggel az orvos. Mindketten sírtunk, összeomlottunk. Ez a mi gyerekünkkel nem történhet meg! A miérteket kerestük, de hiába.  

Pár nap múlva átmentünk a Bókay Gyermekklinikára, ahol megcsinálták a biopsziát, és ezt követően hetente jártunk vérvételre. Egy hónap alatt romlott az állapota annyira, hogy el kellett kezdeni a dialízist. November közepén már betették a nyaki kanült, amin keresztül már aznap kora délután dializálták. Én október végén elkezdtem informálódni az interneten, facebookon, hogy hogyan tudnám felajánlani a vesém, kit kell megkeresnem ehhez, és milyen vizsgálatokra lehet szükség. Dani első kezelésének a napján én is a Transzplantációs Klinikán voltam, hogy vért vegyenek tőlem és megkapjam a beutalókat a szükséges vizsgálatokhoz. Szerencsére minden gyorsan lezajlott, minden egyezett, lehetek donor. Egyik nap viszont jeleztek, hogy a tüdőmön van valami eltérés, sajnos így nem lehet műtét, hacsak nem csinálnak egy teljes testes PET-CT-vizsgálatot vagy tüdőbiopsziát. Összeült egy onkológusokból és tüdőgyógyászokból álló csapat, megbeszélték, hogy a PET-CT szükséges, és egy tüdőgyógyászati vizsgálat is. Ha ezek rendben vannak, akkor engedélyezik a szervdonációt.  

Daninak közben gyorsan romlott az állapota. 2 dl-es folyadékmegszorítás és napi dialízis mellett is folyamatosan fulladt, mert a tüdőcsúcsoknál víz maradt. Egyik nap épp lázas volt, a kocsiból alig tudtam kivenni és kézben vittem be a kezelőbe, ahol dializálni kezdték. Rosszul lett, görcsöt kapott, ezután már nem engedték haza a kórházból. Akkor mindenki nagyon megijedt, hogy elveszíthetjük. Február végére volt először kitűzve a műtétünk. Voltunk az altatóorvosnál, aki azt mondta akkor, hogy szerinte még sok víz van a gyerek testében, csökkentsék a súlyát 17 kg-ról, 15 kg-ra, mert a szíve nem bírná ki az altatást.  

Közben a férjemet is elkezdték vizsgálni, mert az ő vércsoportja is azonos Daniéval, és ő is adhatott volna vesét neki. Két hét alatt minden vizsgálatot elintéztünk, utoljára a sebészorvossal találkoztunk. Én, mint kísérő mentem át velük a Transzplantációs Klinikára (Transzplantációs és Sebészeti Klinika Semmelweis Egyetem – a szerk.), ahol a sebész meglátott minket, elmondta, hogy a férjem veséje túl nagy lenne egy 5 évesnek, ezért inkább csináltassam meg azt az elmaradt vizsgálatot, és adjam én a vesém.  

Megcsinálták a PET-CT-t és a tüdőgyógyászati vizsgálatot is, nem találtak semmilyen eltérést, vártuk a műtét újabb időpontját. Közben jött a COVID. Szigorítottak a látogatásokon, a be- és kijáráson. Januártól váltva voltunk bent a Dani mellett a kórházban, hogy a férjem dolgozni tudjon. Márciustól csak a férjem volt vele, én pedig a portán tudtam hagyni nekik csomagokat. Folyamatosan beszéltünk, videotelefonáltunk. Reménykedtünk, hogy minél hamarabb kitűzik a műtét időpontját. A kezelőorvosaink érveltek, hogy fontos a műtét, életmentő, nem várhat, de folyamatosan falakba ütköztek. Végül miniszteri engedéllyel kerülhetett sor a műtétre a COVID-járvány első hullámában, úgy, hogy 2 negatív tesztre volt szükség a műtét elvégzése előtt.  

2020. március 20-án pénteken beköltöztem a Gyermekklinika elkülönítőjébe Danihoz és a férjemhez, Natit pedig anyukámra hagytam itthon. Aznap megcsinálták az első tesztet, kedden pedig a másodikat. Március 26-án reggel megérkeztek a kezelőorvosaink (dr. Kelen Kata és dr. Tory Kálmán), hogy átszállítsanak minket a Transzplantációs Klinikára. 2020. március 26-án reggel a Transzplantációs Klinika Intenzív Osztályán csomagoltam ki a Dani dolgait, és nyomtam puszit a homlokára, majd lementem a Sebészeti Osztályra, ahol egyedül voltam egy szobában. Ott egy nővér megkért, hogy vetkőzzek le, feküdjek le. Bekötötte az infúziót, aztán jöttek a sebészek, elmondták, hogy ha nem lesz semmi gond, akkor a Transzplantációs Osztályon fogunk ébredni, egymás mellett. 

Egymás mellett ébredtünk, de az Intenzív Osztályon, mert én nagyon sok vért vesztettem. Pár napig ott maradtunk, megerősödtünk, és lekerültünk a Transzplantációs Osztályra. Minden nap jött egy nővérke és megkérdezte, hogy Dani mit enne szívesen, mindig próbáltak a kedvére tenni. Én hamar megtanultam felkelni az ágyból és Dani segítségére lenni, hogy a nővéreknek kevés gondjuk legyen velünk. A COVID miatt csak mi voltunk az osztálynak abban a szárnyában. Danit egyik nap elvitték ultrahangra, közben nekem kihúzták a csövet az oldalamból, hogy másnap már át tudjunk menni a Gyermekklinikára. Mikor Danit visszahozták, neki is ki akarták húzni a draint, de sajnos egy zsírszövet darab is kijött. Ezt egy újabb műtéttel tudták helyrehozni.   

Tartottam az üveget előtte és mindketten sírtunk

Április 3-án kerültünk vissza a Gyermekklinikára. Amikor odaértünk, Kati néni, a nővérke a kezembe adott egy másfél literes flakont, hogy gyűjtsük a Dani vizeletét. Kérdeztem tőle, hogy ez most komoly? Hiszen Daninak már december óta nem volt vizelete, egy csepp sem. Kihúzták a katétert, és Dani szólt, hogy pisilnie kell. Tartottam az üveget előtte és mindketten sírtunk. Én azért, mert végre gyógyul, minden jóra fordul, ő pedig azért, mert még fájt neki.  

Másnap jött be a férjem, hogy leváltson a kórházban, hogy haza tudjak jönni én is pihenni, gyógyulni. Dani napról napra jobban volt. Az eredményei nagyon jók voltak. Csütörtökön mentem vissza értük a kórházba, szombaton pedig már biciklizett.  

Most már csak öthetente járunk kontrollra. Csatlakoztunk a Trappancs csapatához és – saját kívánsága alapján – elkezdett teniszezni. Az idén kezdi az iskolát, ami – biztos vagyok benne -, nagyon nagy megpróbáltatás lesz a számára, hiszen majdnem 2 évig nem járt óvodába. Először a betegsége miatt, aztán pedig a COVID-járvány miatt. Bízom benne, hogy egy jó időre elfelejthetjük a hosszas kórházban tartózkodásokat, és nagyon sok ideig fog működni ez a vese, amit Tőlem kapott.  

Törökné Horváth Ildikó