Tüdőtranszplantáció karácsonyra

Orosz Júlia tüdőtranszplantált, 57 éves tanár, fejlesztő tréner, coach és OH-kártya instruktor.

Elvált, egyedül él Miskolcon. Julit sokan ismerjük, rendületlenül osztogatja „Kedvesüzeneteit” a közösségi oldalakon, és a személyes találkozások sem múlnak el anélkül, hogy ne kapnánk tőle egy-egy színes papírlapot, melyeken jótanácsokat olvashatunk az élet minden területéről. Rovatunkban most az ő tanulságos életmeséjét olvashatják. 

A történetem 2015 júliusában kezdődött.

Nevezhetem életközépi viharnak is, hiszen ekkor voltam 51 éves. Az előző évben ünnepeltük az 50. születésnapomat nagy társasággal, zenével, kicsit megfáradtan. Gondoltam is, hogy most kezdődik a lemez B oldala, és lehet, hogy most jönnek a rosszabb számok. Persze mindezt humorosan fogtam fel, és nem gondoltam, hogy az életközépi válság valóban utolér.

Négy nap alatt történt. Svájcban egy gyerekkori barátnőmnél voltam, túráztunk a hegyekben. Az egyik reggel jógázás közben egy köhögési roham jött rám, és nem kaptam levegőt. Így kezdődött a vihar. Azért mondom ezt a viharnak, mert gyors volt, és romokat hagyott maga után. Ez a rom én voltam. Letörte a szárnyaimat, és nagyon megviselt fizikailag és lelkileg is.

Testnevelő tanár voltam, biciklivel jártam dolgozni Miskolcról egy 20 km-re levő kis faluba. Kosaraztam a tanítványaimmal, jógáztam, és nagyon szerettem mindent, ami mozgás. Mikor kórházba kerültem Svájcban, négy nappal előtte még mindezt tudtam csinálni. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az életem egyik pillanatról a másikra megváltozott. 2015 októberében derült ki, hogy a vihar neve fibrózis és a mellékhatása: rövid élet.

Nagyon nehéz volt. Elveszettnek éreztem magam és önállótlannak.

Nagyon féltem, és sajnáltam magam. Azt gondoltam: áldozat vagyok. A napok teltek, és én egyre rosszabbul voltam, és egyre jobban féltem. Egyre többször kellett oxigén, sokat voltam kórházban. Kértem, hogy ne küldjenek haza, mert nem mertem otthon egyedül lenni. Aztán bekerültem a Korányi intézetbe, dr. Csiszér Eszterhez. Ő nagyon sokat segített és biztatott, elkezdődtek a kivizsgálások, és a felkészítés a lehetséges transzplantációra.

Együtt könnyebb

Csoportot kerestem, közösséget, mert nem bírtam egyedül viselni ezt a terhet. 2016 februárjában Miskolcon rátaláltam egy közösségre, Simonton-csoport volt a neve. Ez csak azért érdekes, mert a Korányiban, a pszichológustól kaptam egy könyvet, amelynek címe a Gyógyító képzelet volt és Carl Simonton amerikai onkológus orvos írta. A véletlen…A csoportban – amelyet Fodorné Vincze Anna pszichológus vezetett – reményt és támogatást kaptam, és nagyon jó emberekkel ismerkedtem meg. Mindenki nagyon beteg volt. Társaim a gyógyulásban – így neveztem őket, pedig akkor még messze volt a gyógyulás.

Ezzel a csoporttal, a Korányis rehabilitációval, majd az Edelényi kórház munkatársainak aktív közreműködésével kezdtem jobban lenni. Kaptam egy mobil oxigénpalackot dr. Bartos Ágnes tüdőgyógyászomtól, és ezzel még jógaórára is el tudtam menni. Igaz, úgy néztek rám a csoportban, mintha ufó lennék. Kaptam egy szobabiciklit, amivel az erkélyen tekertem, annyi jó volt ebben, hogy itt nem fordult meg rajtam a póló, mint amikor egy őrült autós megelőzött a főúton. Nagyon hiányzott a mozgás, viszont oxigén nélkül már semmit nem tudtam csinálni.

A várólistán

2016 májusában kerültem fel a várólistára, amiben nagy szerepe volt Csiszér doktornőnek és dr. Bartos Ágnesnek, aki a kezelőorvosom volt a műtétig. Nagyon hálás vagyok mindkét orvosnak, mert szakmailag, emberileg mindent megtettek értem. Dr. Lang György professzor kérdéseire válaszolgatva értettem meg, fogtam fel, hogy ki fogják venni a tüdőmet. Nagyon féltem, nem akartam igazán. Botor módon hittem, hogy nem is olyan nagy a baj, lehet, hogy a vizsgálat nem volt pontos, és a tüdőm megmenthető. Féltem, és nem vártam igazán a műtétet. Bebeszéltem magamnak, hogy meggyógyítom magam, és elkezdtem erősíteni magam minden lehetséges módon. Testnevelőként tudtam, ha versenyen akarok indulni, edzeni kell. Mindent megtettem, a légzésfunkcióm 72% volt az év végére.

Aki versenyez, veszíthet, de aki nem versenyez, az már vesztettgondoltam.

A másik nagy segítség a Simonton-csoport miskolci közössége volt. Nagyon lelkiismeretesen csináltam minden feladatot a 12 hetes programból, és szorgalmasan elkezdtem önismerettel foglalkozni, megszállottan kerestem a betegség lehetséges okát. Tudtam, hogy a sportos életmódom -az egészséges étkezés mellett -, a lelki oldalt is érdemes megvizsgálni. Pszichológus segítségét kértem, és a feladatok kapcsán felismertem, hogy nem „ép testben ép lélek”, hanem éppen fordítva: Ép testet az ép lélek ad. Kis értelmezési hiba, az én életemben pedig elég nagy galiba lett ebből, ami az életemben bekövetkezett, és a feldolgozatlan stressz, a kapott traumák számlájára írható. Meghalt az anyukám, az öcsém, apukám rákos lett, új főnök és rendszer az iskolában, és egy nehéz osztályfőnökség mind idesorolható. Valahogy nem gondoltam, hogy ez megterhel lelkileg, és testi tüneteket okoz. Pedig de! Amikor elhanyagoljuk a lelkünk ápolását, a problémákról nem veszünk tudomást, nem foglalkozunk vele, akkor a testünkön keresztül jön a jelzés. Hogy Müllert Pétert idézzem:

„A Lélek tápláléka az Öröm. Ha nincs öröm, vagy van, de nem éljük meg, a Lélek éhezik.”

A terápiás Simonton-csoport segítségével táborba is eljutottam, ahol egy héten át önfejlesztéssel foglalkoztunk. Ott volt a palackom, és oxigénnel táncoltam, tornáztam és jógáztam. Vágytablót készítettünk, ahol azt is felírtam, hogy motivációs tréner leszek. Így kezdtem el előadásokat tartani 2017 januárjától motiváció, célok, lelkierő, megküzdés, félelem, aggódás, boldogság és egyéb témákban. Az emberek erőt adtak, és miközben azt hittem, motiválom őket, leginkább magamnak mondtam fel a leckét. Tartást adott és hitet, éreztem, hogy az Égi Gondviselés folyamatosan megjelenik valamilyen véletlen formájában. Aztán ráébredtem, hogy a véletlen Isten módszere arra, hogy névtelen maradjon. Mi adunk nevet (vagy nem) neki. Én adtam: Ő lett az Égi Apukám, Papa! Velem volt mindig, és fogta a kezem. Emberek, barátok, segítők személyében.

Jöttek a koordinátori telefonhívások

Az első riasztásom 2017 februárjában volt. Amikor hívtak, úgy megijedtem, hogy kiveszik a tüdőmet, hogy eluralkodott rajtam a félelem, és imádkoztam Miskolctól Pestig a mentőben, hogy ne műtsenek meg. Éjfélkor jött be az orvos, és közölte, nem felel meg a kivett tüdő. Megkönnyebbültem, tudom furcsa ez nagyon. Nem voltam még kész erre a beavatkozásra. Ahogy kevesebb oxigénre volt szükségem, azt gondoltam, meggyógyulok. Kértem, hogy vegyenek le a listáról. Aztán hála Csiszér doktornőnek és Lang professzornak, ezt nem hagyták.

Még több önismeret, önfejlesztés, és ön-megértés után tudtam, hogy jobban vagyok ugyan, és oxigén nélkül is le tudok már menni a boltba, de például biciklizni, túrázni nem fogok. Engedtem, hogy vezessenek az égiek. Már nem akartam én dönteni. Egy buszmegállóban álltam, amikor dr. Gieszer Balázs felhívott és azt mondta, találtunk önnek egy tüdőt. 2017 december 15., 17 óra volt. Első gondolatom: most? Karácsony előtt?

Második gondolat: oké Papa, ha azt akarod, hogy ezen az úton menjek végig, akkor indulok. 20 órára a mellkassebészeten voltunk, nagyon féltem. 21 órakor még bejött az orvos, és megmérte a mellkasom. Várakozás. Nagyon lassan telt az idő. A nővér azt mondta, Görögországba ment a doktor úr a csapatával. Ideges voltam, már senkivel nem akartam beszélni. Hajnalban, 03.15-kor jött a zöldruhás műtős, és én úgy megijedtem, hogy el se búcsúztam a tüdőmtől. Ez most is bánt. Hisz 53 évig szolgált hűségesen. Hová került? Mi lett vele? Most is gondolok erre.

A felépülés küzdelmei

A műtét után egy nappal felébredtem, tudtam hol vagyok, mi történt, de nem értettem, miért nem tudok beszélni, mit keres egy ilyen nagy cső a számban. Aztán felfedeztem a többi csövet is. A tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot nehezen viseltem. Az idő olyan lassan járt, hogy a csiga nevetve ment el mellette(m). Rosszul viseltem a fájdalmakat, hogy nem lehet felkelni, illetve nem tudok. Fájt mindenem. Egyedül voltam, karácsony előtt mindenkit hazaengedtek.

Az intenzív osztályon kihívás volt nekem a felülés, és a gyógytorna, és hamar fertőzést kaptam. Ment a hasam, naponta 15-20 alkalommal, éjjel is. Az a két hét az intenzíven, egyedül és a sok fájdalom, nagyon megpróbált. Imádkozni se volt erőm. Mérges voltam: nem mondták, hogy ilyen nehéz lesz. Aztán később a többieket hallgatva ráébredtem, hogy az én esetem még a könnyebbek közé tartozott.

A János kórházban folytatódott a rehabilitáció. Ott éreztem először, hogy a főnővér, Csernus Kati figyel rám, fontos vagyok. Személye megnyugtató volt, beszélgetett velem, biztatott. A gyógytorna keserves volt, ráadásul továbbra is ment a hasam és hánytam. Újabb fertőzés. Csernus Kati ezen is segített hamar, nagyon hálás voltam neki. Az izmaim elhagytak, 65 helyett 51 kg voltam, a bőr úgy lógott rajtam, mint nagykabát a fogason, és ha leguggoltam hányni, nem tudtam felállni. A zuhanyozás a drénekkel inkább mutatvány volt, mint fürdés. Öt hét után mehettem haza.

Az otthoni körülmények, a hazai étel, a lányom és a barátok hatására gyorsan gyógyultam. Igaz, voltak fertőzések párszor, és visszatapsoltak a János Kórházba. Dr. Eszes Noémi nagyon odafigyelt mindenre. Az első évben így is sokat voltam kórházban. Havonta, mint egy műsorfüzetben.

Újra tanulhatok és taníthatok

A lábadozást arra használtam fel, hogy átszabjam az életem. Tanárként elvesztettem a munkámat, leszázalékoltak. Nehezen éltem meg a „haszontalanság” érzését. Elkezdtem tanulni. Előbb egy fejlesztő módszer, az OH-kártya használatát tanultam meg 2017-ben, majd trénerképzésre iratkoztam be 2019-ben. Miután levizsgáztam, tréningeket kezdtem tartani kommunikáció, konfliktuskezelés, stressz, és rugalmas lelki ellenállóképesség fejlesztése témákban. Mivel sokan kértek tanácsot tőlem, fordultak hozzám segítségért, továbbtanultam. A kérdezés technika érdekelt nagyon, így coach-képzésre jártam. Most mindhárom technikát alkalmazva, egyéni és csoportos fejlesztést, konzultációkat tartok azoknak, akik bizalmat szavaznak nekem. Teljesült egy másik nagy álmom is, hála érte Papának, van rendszeres heti 2 tréningem, amit csökkent munkaképességűeknek tartok.

Hat év után újra voltam iskolában is, 8. osztályos fiataloknak tartottam önbizalom fejlesztő mini tréninget. Mondhatom, jó kihívás volt.

Naponta jógázom, chi-kung gyakorlatokkal erősítem a tüdőmet, és kerékpározok, túrázok. Kocogni is lemegyek az atlétikapályára, mert visszaidézi a középiskolás edzéseim hangulatát.

Hiszem, hogy az életem vetés és aratás.

Az előző „aratás” nem sikerült, így új magokkal kezdtem el dolgozni. A szemléletváltást minden téren használom, mint titkos tápoldatot, az új magokhoz. Ezek: hit, hála, nézőpont, átkeretezés. Hiszem, hogy minden értem történik és nem ellenem. Ami volt, azért hálás vagyok, mert megváltoztatta a kiégés felé tartó életem. Egy keveset örömködő emberből fejlődött ki a mosolygósabb, örömtelibb és elégedettebb Juli.

„Az életünkhöz nem adhatunk egy nappal se többet. De! Minden naphoz adhatunk, egy kicsit TÖBB ÉLETET.”

Szeml-ÉLET-váltásban vagyok, ami segít az életem könyvében új fejezetet nyitni. Még jó, hogy nem dobtam ki, így, hogy volt benne egy-két rossz fejezet. Csinálom, és tanítom a proaktivitást. Mi segít a legtöbbet? A hit, hála és hozzáállásom, hiszen arról mindig én döntök! Megtanultam három nagyon fontos szót: „Mindig van választásom!”

A hitben fejlődni olyan, mint a joker a kártyában: mindenre használhatom. A Bibliát sok nyelvre lefordították, de én arra törekszem, hogy az „életemre” fordítsam le, ne a könyvtáram, hanem az életem része legyen.

Kedvesüzenetem” mindenkinek: „A Világ a példámtól változik meg, nem a véleményemtől!”

Lejegyezte: Berente Judit

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2021/3. számában jelent meg.