Mint a félig elszáradt virág, amikor vizet kap
2003-ban kaptam vesét.
19 éves koromig egészséges emberként éltem mindennapjaimat, míg egyik napról a másikra állt le mindkét vesém, azonnal dialízisre kényszerültem – hónapokig tartó folyamatos kórházi tartózkodás mellett. Hamarosan kiderült, hogy az SLE nevű autóimmun betegségnek köszönhettem veséim leállását. Az első testi és lelki sokkot követően az orvosoknak és a méreg erős, de annál hatásosabb gyógyszereknek köszönve magához tért annyira a vesém, hogy 5 évig nem volt szükség dialízisre. Viszont sajnos már visszafordíthatatlan mértékű volt a vesekárosodás.
19- 28 éves korom között a fokozatosan gyengülő veseműködés és az ezzel járó különböző mellékhatásokkal egyáltalán nem volt egyszerű együtt élni. Rendszeresen dolgoztam amennyit tudtam, a 4 éves dialízis időszak alatt is. Ezzel le is zárhatnám ennek az időszaknak a történetét, mert másra nem volt energiám. A munka tartotta bennem az erőt, akkor éreztem azt, hogy én is értékes vagyok, hogy van értelme az életemnek. Egyébként a transzplantációig ez a 9 év egy vegetáció volt. A fiatalságom, amikor gondtalanul bulizni, élni kellett volna a betegségről és kisebb részt a munkáról szolt. Ha nem dolgoztam, állandóan pihennem kellett, rengeteget aludtam, nagyon fáradékony voltam. Az új vesét várva ez idő alatt azt gondoltam, a változás annyi lesz, hogy végre megszűnik az állandó heti 3X 4-5 óra elfoglaltság, arra álmomban sem gondoltam, hogy ekkora fordulatot hoz az életembe a transzplantáció.
28 évesen, 4 év művesekezelés után megérkezett a várva várt életet adó új vesém, ami idén októberben már 16 éve tökéletes módon teszi a dolgát.
A legnagyobb pillanatok között szerepel a veseátültetés műtéte után – sok év művesekezelés után – arra ébredni, hogy iszonyatosan kell pisilni, és ha nem teszek azonnal valamit, akkor úgy járok, mint az oviban… Ezzel az érzéssel minden vesetranszplantált ugyanúgy van, hatalmas megkönnyebbülés, öröm, egyszóval fantasztikus érzés! Semmilyen más műtéthez nem lehet hasonlítani. Erre mi nagyon várunk, testileg, lelkileg készülünk, és más műtétekkel ellentétben, ha sikeresen túl vagyunk rajta, minden nappal egyre jobban érezzük magunkat. Szinte kézzel fogható, szemmel látható, ahogy naponta egyre jobban vagyunk.
Mint a félig elszáradt virág, mikor vizet kap, pillanatok alatt újra erőtől duzzadt, az élet feszíti, simítja ki minden részét. Így vagyunk mi is a szervátültetés után és ez hónapról, hónapra csak fokozódik. A kötelező fél éves szobafogság letöltése után ez a testi –lelki erősödés a sporttal folytatódik.
A betegség elött sokat mozogtam, bringáztam. Az iskolában nagyon szerettem a testnevelést, a zsámolyugrástól a kötélmászásig mindent imádtam, de versenyszerűen sohasem sportoltam. A Magyar Szervátültetettek Szövetsége akkoriban rendszeres gyógytorna lehetőséget adott frissen transzplantáltaknak. Ez a Klinikától egy percre volt, ami azért volt jó, mert az elején heti rendszerességgel kellett járni kontrollra és ez legtöbbszőr egy egész napos elfoglaltságot jelentett. A több órás várakozás közben remek lehetőség volt egy kis mozgásra. Nagyon felgyorsította a rehabilitációt, sokáig jártam, majd a gyógytornász javasolta, hogy van lehetőség sportolni is, és nekem már inkább arra lenne szükségem. El is kisért egy akkoriban szintén a Szövetség által rendezett toborzó sporteseményre. Ott találkoztam nagyon sok sorstársammal, akik már évek óta rendszeresen sportoltak és nemzetközi versenyeken vettek részt. Nyitottak és kedvesek voltak, szinte azonnal befogadtak. A sok lehetőség közül a pingpongot választottam és elkezdtem hozzájuk lejárni.
Az eddig elért eredményeimet tekintve sem változott meg a sporthoz való hozzáállásom. Az egészségem megtartása a sport segítségével és egy nagyon jó közösséghez tartozás számomra a legfontosabb volt már az elején is, most is. Ennyi év alatt is ugyanúgy érzek, és közben pedig azt kell mondanom, hogy rengeteg sok dolgot másképp látok azóta. A rendszeres edzések és a versenyeken való részvétel kitartást adott, megtanított küzdeni a mindennapokban. Hitet kaptam tőle, hitet magamban, hogy nincs lehetetlen, és mindig van remény, mindig van egy út, amin tovább lehet menni. Segítségemre lett a magánéletben, munkában, emberi kapcsolatokban, még a betegségek leküzdésében is. Nagyon jó érzés jó eredményt elérni, alkalmanként nyerni egy-egy versenyen. Mondhatnám, hogy mindez nem fontos, de akkor nem mondanék igazat. Azóta úgy gondolom, amíg szívvel- lélekkel fogok bele bármibe, az sikerülhet, és így néha plusz jutalom lehet akár egy-egy megszerzett érem a versenyen.
Szeretném, ha a mozgás és a sport aktív része lenne az életem utolsó percéig.
Az asztalitenisznél legtöbbször egyénit játszunk, de mégis csapatsportnak is tekinthető. A nemzetközi versenyeken páros és vegyespárosban is részt veszünk, így már a párunkra is figyelnünk kell. Szeretem a páros játékot, talán jobban, mint az egyénit, mert akkor a másikért is küzdeni kell. Egészen másképp állunk az asztalhoz, szerintem jobban koncentrálunk, ha nyerünk, az is dupla örömforrás. A nemzetközi versenyeinken több sportágban képviseljük hazánkat, így jól ismerjük egymást. Egy nagy csapatként veszünk részt a Világ és Európa játékokon, egyként izgulunk mindenkiért, egyéni sportolóként is mindannyian csapatjátékosok is vagyunk. Itthon kerületi bajnokságba vagyunk nevezve, egyszerre 4 játékos játszik 4 ellen. Elsősorban a csapat tovább jutása a fontos, nem az egyéni eredmény. Egyik nap nekem nem megy annyira, másik alkalommal valamelyik társamnak, a fontos, hogy összesítésben hozzuk az eredményt. Kiegészítjük egymást.
Az idei Szervátültetettek Világjátékán asztalitenisz női párommal, Szabó Gabriellával előszőr játszottunk együtt, bronzérmesek lettünk. Tóth Attilával már összeszokott párosnak mondhatjuk magunkat, ezüstérmesek lettünk. Az egyéni asztalitenisz versenyében az első helyen végeztem.
Büszke vagyok a vegyespárosra, amit Attilával értünk el, mert ott szokott a legnagyobb mezőny lenni, ugyanis abban a kategóriában nincs korcsoport, az egész résztvevő együtt indul.
Büszke vagyok a női páromra is, Gabira, mert vele előszőr játszottunk és még nagyon nem vagyunk összeszokva. Ahhoz képest szerintem sikerült a legjobbat kihoznunk magunkból és egymásból.
A szervátültetés egy csoda, és ha részesei lehettünk ennek a csodának, merjünk vele élni!
Ne félj, menj ki az utcára, a természetbe, sétálj, mozogj sokat és ha kedved van, gyere közénk sportolni!
Leginkább élvezd az életed és légy boldog!
Tóth Irma/Feszt Tímea
