Fotókiállítás májtranszplantáció után
Mariann 3 éve májtranszplantált és 3 éve van jelen az életében új szerelemként a fotózás.
Mariann vagyok, 3 éves májtranszplantált és végre megmutathattam azt a 3 év fotóanyagát a kis falumnak, ami ezalatt az évek alatt jött létre.
Izzad a tenyerem, feszülten szorongatom a kezemben tartott cetlit. Pár szót firkantottam rá, hogy tudjam miről is szerettem volna beszélni azoknak, akik megtiszteltek a jelenlétükkel. Kevesen vannak, több emberre számítottunk. De ahogy nézem a csillogó szemeket, a büszkeséget a tekintetükben arra gondolok, hogy nincsenek is kevesen. Azok jöttek el, akik számomra fontos emberek. Akik tudják, hogy ennek mekkora jelentősége van. Mint nekem annak a felfogásában, hogy mit is jelent. Félig üres, vagy félig tele van az a pohár. Számomra most tele volt.
Három éve kezdődött el ez a szerelem.
S bár már régebben is fotóztam, három éve másképpen tekintek a világra. Kaptam egy új lehetőséget az életre, egy új májat az életben maradásra. Három éve, hogy májtranszplantált vagyok és most ez a fotókiállítás is azt a célt szolgálja, hogy van élet a szervátültetésen túl is.
Mikor hazajöttem a kórházból, lecseréltük a telefonomat egy megbízhatóbb márkára. Bár nem egy felsőkategóriás készülék, de arra pont jó volt, hogy megnyíljon a világ. Mivel tanyán élek, a természet játszik a legfontosabb szerepet az életemben. A gyógyulásom felé pedig ez az út vezetett, még ha néha rögös is. Órákat tudok sétálni, vagy csak ácsorogni és nézni a naplementét. Úgy érzem minden pillanatot meg kell örökítsek és tovább is kell adjak. Szerelem ez, a szerelmet pedig nem titkolom.
Nézem a szervező arcát, egymásra mosolygunk. Cinkos mosoly ez, mert biztos vagyok benne, hogy mind a kettőnkben felvillannak az előkészületek. A feszült percek, a vihogások, mikor már fogtuk a hasunkat a nevetéstől. Minden pillanatban ott voltam én is és minden pillanatot végig élveztem vele. Nagyon jó volt együtt dolgozni. Megértő volt ha elfáradtam és inspiráló mikor úgy érezte bírom még. A megnyitó beszédén látszott is a feszültség, mert mindent ki akart hozni belőle. Imádtam érte.
Hirtelen elvonja a figyelmem a lányom felcsendülő hangja. Egyike, akik elsőnek jelentkeztek, hogy a megnyitón szerepeljenek. Boldog mosollyal fordul felém és úgy énekel. Végig járatom a szemem a családon. Unokám éppen kislisszol az ajtón a két és fél évesek öntudatával, hogy neki dolga van. Nem zavar meg semmit, hiszen egy nagy család van most itt, akiknek egy a cél. Kivételesen én. A másik szereplőre kerül a sor, aki nagyon meghatott azzal, hogy elfogadta a meghívást. Fiatal kora ellenére jó barátságba kerültünk. Voltunk együtt versmondó versenyen is és ígéretet is tettünk, hogy ezt a szálat még folytatjuk együtt. Ők ketten a lányommal osztálytársak és mind a kettőjükre roppant büszke vagyok. Egyetemre készülnek, két kiváló fiatalja, büszkesége a falunak. Nekem pedig a lányaim még nagyobb büszkeségek és kicsit magamra is büszke vagyok, hogy betegen, egyedül ilyen remek felnőtteket neveltem belőlük.
Gondolataimból hirtelen kizökkentenek, hiszen én következem a beszéddel. A gyomrom görcsbe rándul. Elkezdtem beszélni, de hirtelen olyan nyugalom szállt meg, hogy a gondolatok simán jöttek. Mosolyogtak rám én pedig visszamosolyogtam és csak mondtam, mondtam.
Megnyitottuk a kiállítást.
Hittem én.
Azonban jöttek virágokkal köszönteni, hiszen a másik apropója ennek az eseménynek az volt, hogy a születésnapomat is ünneplem. Méghozzá kereket, az ötvenediket. Könnybe lábadt a szemem, meghatódtam a kedvességektől és innen már simán mentek a beszélgetések is. Végigmutattam a képeimen az Alföld ezer arcát. 110 kiragadott fotó abból a rengetegből, amit készítettem a pár év alatt. Érzelmek, hangulatok. Bólogató virágok, naplementék, viharok, vagy csak egyszerűen a természet. Pár helyen megfordultam, ezeket is megörökítettem és az egyik falat csak a gyermekeimnek, unokáimnak szenteltem portrékkal. Hiszen ők voltak azok, akik által erőt tudtam meríteni a betegséggel küzdő évek alatt. Még várólistás voltam mikor a lányom az első babáját várta és már transzplantált, mikor megszületett. Azóta pedig a második is. Értük élek és harcolok. A szeretteimért.
Kis csoportok és beszélgetések alakultak ki, sokan írogattak az emlékkönyvbe is, ezeket méltó helyen fogom őrizni. Nem csak a szekrényemben, hanem a szívemben. Elindult bennem egy lavina, hogy van értelme annak, amit csinálok és bár néha nehéz órák várnak rám, de nem adom fel, folytatom. Sajnos sportolni nem tudok egy bokatörés következménye miatt, de írásaimmal és fotóimmal is szeretném biztatni a sorstársaimat és leendő sorstársaimat is. Remélem, hogy egyszer majd sor kerül arra is, hiszen tervbe vettem, hogy a máj- és veseambulancia falát egy pár képem díszítse. Olyan jó hangulatot teremtve a hosszú várakozás alatt, amilyen jó hangulattal én ezeket a képeket készítettem. A szeretetemet adom át.
Tőlem, Nektek.
Nagy Mariann