Példaértékű dializáltak – Pingitzer Károly története

Veleszületett policisztás vesebeteg vagyok, 1991-ben, 21 éves koromban diagnosztizálták a vesebetegségem. Akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, zajlott a fiatalkori életem. 2009-ben rohamosan elkezdtek romlani a vesefunkciós értékeim, és el kellet döntenem, hogyan tovább, milyen dialízist választok. Én a peritonális kezelés mellett döntöttem, mert ez kevesebb kötöttséget jelent. Kerékpár boltunk van, egy kerékpárszervizt is üzemeltetek, és a kerékpározás mindig szerves része volt az életemnek. Amikor még egészséges voltam, akkor jártam hegyi kerékpározni a Bakonyba, spinningeztem. A peritoneális dialízissel a munkámat maximálisan el tudtam látni.

Amikor beültették a Tenckhoff-katétert, egy szobában voltam Horváth Robival. Együtt ábrándoztunk arról, mit csinálnánk először, hogyha vesét kapnánk. Robi szerette volna az El-Caminót megcsinálni, én pedig arra gondoltam, hogy 2005-ben tizennyolc óra alatt körbetekertem a Balatont, szívesen körbetekerném még egyszer. Azon gondolkodtam, van-e akadálya annak, hogy ezt dializáltént is megtegyem. Igaz nem 18 óra alatt, de egy hosszú hétvégén, napi 50-70 kilométerekkel meg tudnánk csinálni a Balaton-kört. A kórházban nagyon fellelkesedtünk, és amikor hazaengedtek, lázasan elkezdtük szervezni a magunk kis túráját. Szóltam a bringás barátaimnak, hogy mi lenne, ha ezt megcsinálnánk vesebetegen, de azért mégis csak ott motoszkált a kisördög az agyamban, nehogy valami baj legyen. Ezért elmondtuk a tervünket kezelőorvosunknak, Schneider Károly főorvos úrnak.

Ő azt mondta, hogy ilyet még nem hallott, de igazából szerinte ennek nincs akadálya. Közben csatlakoztak hozzánk nővérek a műveseállomásról, olyan nővér is, aki előtte nem tudott bicajozni, a túra kedvéért tanult meg.

Az első RenBalatour-t 2012-ben tekertük le, kb. 25-30-an. Baráti, családi társaság volt, 6-8 dializált, kezelőorvos, nővérek, családtagok. Ez a túra egy örök emlék marad! Családias légkör, mindenki mindenkit ismert, és nagyon jó érzés volt kiszakadni a munka és a kezelés mókuskerekéből. Nagyon jó volt ilyen pozitív társaságban lenni. Volt bennem egy nagyon jó érzés, hogy tudom feszegetni a határaimat, úgy éreztem, hogy többre is képes lennék. Ez motivált arra, hogy csináljuk tovább, és a példánkkal olyanokat is meg tudtunk mozgatni, akik életükben soha nem sportoltak, de megirigyelték tőlünk ezt az élményt.

Fantasztikus élmény volt, hogy az ország minden részéből, Debrecentől Szombathelyig csatlakoztak hozzánk olyan résztvevők, akikkel egyébként soha az életben nem találkoztam volna. Schneider Károly főorvos úr látta a túra jótékony hatását, és ő , valamint Báthoriné Kökényesi Gizke nővér – aki maga is vesetranszplantált  – bekapcsolódott a szervezésbe, és így a túra egyre nagyobb létszámú és egyre profibb szervezésű lett. A keszthelyi és siófoki műveseállomás is csatlakozott a szervezőkhöz, ahol egyrészt megkezelték a túrán résztvevő hemodializált betegeket, másrészt vendégül láttak bennünket. Az ottani betegekre is nagy hatással voltunk és elindult a lavina, egyre többen jöttek és kapcsolódtak be a túrába. Egyre több szponzort tudtunk találni és a túra is egyre színvonalasabb lett.

Aztán kitaláltuk a RenBike Velencét, ahol egy rövidebb távon kedvet csináltunk a kerekpározásra, Ide olyanok is csatlakoztak, akik hezitáltak, nem voltak biztosak abban, hogy a balatoni túrát meg tudják csinálni, itt kipróbálhatták magukat. De a májusi velencei kör szezonnyitónak is számít, arra is jó, hogy a nagy túrára való felkészülést májusban megkezdjük.

Közben számomra volt egy kis szünet a bringázásban. A túra előtt részt vettem egy orvosi vizsgálaton, ahol kiderült, hogy a szívbillentyűmön baktériumvegetáció van. Folyamatosan kontrolláltak, s az egyik alkalommal, amikor kardiológiai kontrollra mentem, a mitrális vitorla húrjai elszakadtak. Felkerültem Budapestre, a GOKI-ba, de onnan visszaküldtek Győrbe. Közben jöttek a karácsonyi ünnepek, elég rossz állapotba kerültem. Kiderült, hogy aluldializált vagyok, és kimerült a hashártyám. Ekkor a kezelőorvosaim úgy döntöttek, hogy át kell térnem hemodialízisre. Korábban volt egy működő fisztulám, de az sajnos éppen akkor állt meg. Új fisztulát kellett készíteni, a Tenckhoff-katétert kivették, és egy ideig kanüllel kezeltek. Ahogy telt az idő, a szívem egyre romlott, az egyik professzor közölte, hogy az utolsó óráiban van ez a szív. A meszes szívbillentyűm kilyukadt. Zalaegerszegen megműtöttek, kaptam egy szívbillentyűt, műtét közben azonban történt egy agyi embólia, és a műtét utáni ötödik napon nagyon rosszul lettem. Akkor felkerültem az intenzívre, és kiderült, hogy a mellkasom megtelt vérrel. Sürgősségi műtét, többször újra kellet éleszteni, és 24 napig voltam intenzíven. Amikor kikerültem az intenzívről, még két hónapot töltöttem a zalaegerszegi kardiológián. Majd stabilizálódott a helyzetem és visszakerültem Győrbe. De akkor már fizikálisan nagyon rossz állapotban voltam. Újra kellett tanulnom írni, olvasni, járni és élni. Amikor kikerültem a győri kórházból, onnantól kezdve apránként kezdtem újra összerakni magam.

Jelenleg aktívan dolgozom, nagyon szívesen mozgok, persze a korlátaimon belül. A kardiológián megkaptam a zöld lámpát, hogy visszakerülhetek a transzplantációs listára. Most már minden vizsgálatom megvan és várom a budapesti várólista bizottság döntését.

Jelenleg kiváló fizikai és mentális állapotban vagyok. Van egy remek feleségem, aki mindenben támogat és három szép fiam, egy 12 éves ikerpár és egy teenager, aki 15 éves. Értük érdemes.

Tavaly és az idén így kimaradtak a velencei és a balatoni RenBike túrák, de jövő májusban már szeretném körbetekerni a Velencei tavat. De jó lenne már transzplantáltként!

Szerző: Pingitzer Károly (Pingi)