Az M4 Év Sportolója Díjra jelölve: Juhász Zoltán

Alapvetően nyugodt ember vagyok, nem szeretem az igazságtalanságot, próbálom magamból kihozni mindig a legjobbat. Nem szeretek sokat beszélni, viszont vidám embernek hívom magam.

Juhász Zoltánnak hívnak és 2013 novembere óta vagyok szívátültetett.

Az általános iskola után kereskedelmi szakközépiskolát végeztem. Egy évig húsboltot vezettem, de sajnos azt egy motorbalesetem után abba kellett hagynom. Voltam esztergályos és gépkocsivezető is.

1986-ban megnősültem, egy évvel később született egy gyönyörűséges, imádnivaló kislányom. Munkahelyet váltottam és veszélyes fák kivágásával foglalkoztam egészen a betegségem kiderüléséig. 2003-ban rokkant nyugdíjas lettem, ez idő alatt 5 évig voltam egy kaszinóban kulcsos.

A betegségem kiderülése után a jövőmre nem nagyon tudtam gondolni, napról-napra, percről-percre éltem. Az életben maradás volt a tét. Amikor megtudtam, hogy szívátültetésre lesz szükségem, az borzasztóan ijesztő volt. Közvetlenül a transzplantáció előtt már mindegy volt: lesz ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell.

A szívátültetés után az a pillanat, amikor felébredtem, az maga volt a „mennyország”. Könnyedén kaptam levegőt,  nem volt nehéz a légzés, annyira hihetetlen volt, hogy megnéztem, van-e pulzusom.

Az elkövetkezendő napok, hetek eseménydúsan teltek: kaptam egy trombózist, leesett a vércukrom, elengedett a nyomókötés a biopszia után, tehát többször is a figyelem középpontjában voltam anélkül, hogy erre vágytam volna.  A következő évben fokozatosan erősödtem, napról napra több lehetőségem nyílt az új, teljes életre. 

Az első év után már bátrabban közlekedtem a környezetemben és a csoportos helyeken is, de természetesen szigorúan maszkban és kesztyűben.  A legnagyobb kihívás az volt számomra, hogy betartsam a szabályokat, valamint tudtam, hogy vissza akarom hozni magamat az egészséges időszakomhoz képest legalább 80%-os szintre. Fizikailag szépen erősödtem, fejlődtem, mentálisan is igyekeztem elfogadni, túltenni magamat a betegségen, szívátültetésen, kórházi történeten.

Az első lépcsőfok, amikor úgy éreztem, hogy most már tényleg minden rendben lesz, az volt, amikor a szívátültetés után egy hónappal hazaengedtek a kórházból.  A következő mérföldkő 1 évvel később jött, amikor az eredményeim alapján minden rendben volt.

A sport szeretete általános iskolás koromban kezdődött. Kézilabda, futás, foci, majd később már csak a labdarúgás, illetve mellette egy-két technikai sport: motocross és rally. Fociban eljutottam a pest megyei válogatott keretig, később a megyei másodosztályban játszottam egészen a betegségemig.

A sport számomra egészséget, fegyelmet, kitartást és pontosságot jelent. Egész életemben jelen volt a mozgás. Mindig szerettem a kihívásokat.

A szívátültetésem után egy transzplantációs csoportnapon vettem részt a GOKI-ban és ott hallottam egy előadást arról, hogy a szervátültetetteknek is lehetőségük van a sportolásra. Először a dartsra gondoltam, mert fizikailag az nem túl megterhelő, de végül a bowling lett a választott, ahol az edző a kezdetektől fogva azzal biztatott, hogy lát bennem valami kis tehetséget.

A foci egy csapatsport, aminek köszönhetően megtanultam csapatban játszani. Szerencsére olyan emberekkel vagyok, voltam együtt, akikkel nemcsak sporttársként, hanem barátként is segítjük egymást.  Transzplantált sorstársaimmal nagyon szoros kapcsolat alakult ki.

Szervátültetett sorstársak és a bowling edző: Soltész István

A 2019 évi Szervátültetettek Világjátékán elért eredményeimmel nagyon meg vagyok elégedve, ugyanis az első, amit a legfontosabbnak tartok, hogy a korosztályomban az egyéni bowling versenyen világbajnoki aranyérmet szereztem.  A második érmem egy bronzérem volt, amit vesetranszplantált párommal, kedves barátommal Soós Sándorral a bowling férfi párosok versenyében értünk el. A harmadik érem ismét egy bronzérem volt, amit a vegyespárosok bowling versenyén nyertünk kombinált vese- és májtranszplantált párommal, Hasznos Szabinával.  Van egy negyedik érmem is, ami szintén egy bronzérem: ezt az egyéni darts versenyen szereztem.

Két évvel ezelőtt már versenyezhettem a Szervátültetettek Világjátékán, akkor még a 11. helyen végeztem, idén sikerült a dobogó legfelső fokára állni, amire nagyon büszke vagyok. 

Azt gondolom, hogy az életem második legnagyobb sikerélménye (az első a lányom, tetőtől talpig, születése pillanatától kezdve).

Az álmom idén teljesült. Felállhattam a dobogó legfelső fokára. Talán még egy álmom van: a vegyespárosok bowling versenyében a vesetranszplantált párom 74 éves és nagyon fitt, egészséges, remélem, hogy én is ilyen leszek.

Kaptunk egy új esélyt az élettől. Úgy gondolom, hogy nem csak az orvosoknak, asszisztenseknek, koordinátoroknak, de saját magunknak is kell tennünk azért, hogy egészségesek maradjunk, egészségesebbek legyünk és vigyázzunk a beültetett szervre életünk végéig.  A rendszeres mozgás nagyon sokat segít ebben (no meg a világbéke  – nevet).

A személyes mottóm évek óta változatlan:

minden perc ünnep, amit megélek!

Boldog vagyok, hogy ilyen családom van.  Köszönöm Dr. Greschik Istvánnak, hogy életben tartott: találkozunk 10 év múlva!

Az M4 Év Sportolója Gála idei jelöltjei