Csodálatos dolog láncszemnek lenni

Megvalósult az ötéves(en hozott) terv 

Dr. Radeczky Péter csak 6 éve, 2013-ban kapta a diplomáját, mégis kulcsszerepet tölthetett be a magyarországi tüdőtranszplantációs projekt kialakításában. Szegeden kezdte az orvosegyetemet, és amikor a negyedik évtől átiratkozott Budapestre, még azt sem tudta, eszik-e vagy isszák a szervátültetést. A többszörös édesapától sok mindent megtudhatunk arról, mi zajlott a színfalak mögött addig, amíg az Országos Onkológiai Intézet falai között néhány éve végrehajthatták az első tüdőátültetést. Mesél a szervkivételről, a tanulási piramisról, és egy kicsit arról is, mi adta neki az erőt az osztályos munka mellett végzett, sokszor éjszakába nyúló szervezéshez. 

– Mikor határozta el, hogy orvos lesz, azon belül sebész, és végül, hogy a transzplantáció lesz a szűkebb szakterülete? 

– Ötévesen jelentettem ki a gyerekgyógyászunknak, hogy orvos leszek. Szívesen jártam hozzá, szerencsére többnyire csak megelőzés céljából vittek, viszont nagy hatással volt rám, és amikor 18 évesen elújságoltam neki, hogy felvettek az orvosira, örült, hogy betartottam a szavam.

Az első három évet Szegeden végeztem, utána jöttem vissza Budapestre, és itt ő, Balogh Lídia, az egykori gyerekorvosom lett a gyakorlatvezetőm – sőt, az ő gyakorlatain ismerkedtem meg azzal a lánnyal, aki azóta a feleségem, és három gyönyörű gyermekünk – Emma, Márk és Jakab – édesanyja. A következő orvos, aki nagy hatást gyakorolt az életemre, Langer professzor volt, aki negyedéves koromban felajánlotta a hallgatóknak, hogy akit érdekel a sebészet és a transzplantáció, az bemehet a műtőbe és részt vehet a transzplantációban, a szervkivételekben. 

– Az ember azt gondolná, hogy ilyen indíttatással gyermekgyógyásznak készült. 

– Nem tudtam én akkor még, hogy mi legyek, nagyon is érdekelt a gyermekgyógyászat, sőt, a belgyógyászat, ugyanakkor a sebészet is, a transzplantációról meg azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. De úgy gondoltam, hogy egy ilyen lehetőséggel élni kell. Elkezdtem tehát bejárni, és így már 2010 óta részt veszek a szervkivételekben. Egyszer vesét vettünk ki, és amikor beértünk vele a klinikára, azt mondták, hogy ott maradhatok a beültetést is megnézni. Ott volt az „összeaszott” kis vese a zacskóban, amiben elhoztuk vidékről, és ott voltam én, szombat este, fáradtan – de hajtott a kíváncsiság, és igent mondtam. Aztán amikor a beültetés abba a szakaszba ért, hogy a szervet rákötötték a vérkeringésre, „fölszívta magát”, szinte kivirult és elkezdett vizeletet termelni, akkor már tudtam, hogy ez engem tényleg érdekel. A mai napig eszembe jut, akkora élmény volt. 

– Mikor kapta a diplomáját? 

– 2013 júniusában, szeptembertől pedig általános segédorvosi állást kaptam az Országos Onkológiai Intézet Daganatsebészeti Centrumában. Teltek-múltak a hetek, és nagyjából két hónap múlva magához hívatott a vezető főorvosunk, Rényi-Vámos Ferenc, és azt mondta, kapott egy mellkassebészeti rezidensi állást, két napon belül döntsem, el, hogy elfogadom-e. Annyit fűzött hozzá, hogy szeretnék a magyarországi tüdőtranszplantációs programot elindítani. Volt egy bizonyos fokú kötődésem a szervátültetéshez orvostanhallgató koromból, persze az csak egy „morzsa” egy transzplantációs program tükrében. Gondolkodni kezdtem – maradhattam volna hasi sebész, de ebben nem éreztem igazi vonzerőt, abban viszont nagyon is, hogy megszületik egy új tüdőtranszplantációs program szinte a semmiből. Elvállaltam hát, mert bele akartam kapaszkodni valamibe, ami előrevisz, aminek van célja, és ez nagyon olyannak látszott. 

– Akkor most meséljen a valóságról. Olyan lett, amilyennek látszott? 

– Egyáltalán nem bántam meg ezt a döntésemet. A program megvalósítása két ember vállán nyugodott, Rényi-Vámos Ferencén és Lang Györgyén. Mi pedig, Gieszer Balázs kollégámmal végeztük azokat a feladatokat, amivel ők megbíztak minket. Először is elmentünk megtanulni mindent, ahogy az egész kiválasztott szakszemélyzet is. Ahogy a képzés haladt előre és az anyagi támogatás biztosított volt a kormány részéről, jöttek a feladatok. Be kellett szerezni a felszerelést a kanülöktől a gyógyszerekig, összeállítani a műtéti tálcákat, megrendelni a rengeteg kelléket, a fejlámpákat, a szemüvegeket… 

– Ez a szervezői tevékenység is orvosi feladat volt? 

– Igen, mert új volt minden. Megnéztük Bécsben, ahol addig a magyar betegeket operálták, hogy melyik ollónak, fogónak, szikének mi a cikkszáma, visszakerestük a rendelkezésünkre álló megrendelési katalógusokban, rájöttünk, hogy még ez meg ez is kell – ezt csak az tudta megcsinálni, aki a szakmai oldalt részleteiben látja, vagyis orvos. A gyógyszerlistát az aneszteziológusokkal egyeztettük, más dolgokat a szakszemélyzet más tagjaival. Ahhoz is érteni kellett, hogy ha nincs Magyarországon forgalomban egy gyógyszer, akkor azt hogyan lehet beszerezni. Közben persze operáltunk is. Balázzsal olyanok voltunk, mint valamiféle munkahelyi házastársak, közben mindkettőnket feleség és gyermek várt otthon. Gyakran ocsúdtunk fel este tíz óra tájban, hogy haza kellene telefonálni, hogy talán egy óra múlva majd hazamegyünk. 

– Nem is végeztetek akkor osztályos munkát, csak szervezést? 

– De igen, mindeközben operáltunk is. Lement napközben a műtéti program, és este nekiálltunk a szervezésnek. Szinte itt bent éltük az életünket. Csak amikor a tüdőtranszplantáció kezdett a célegyenesbe fordulni, akkor volt néhány hónap, amikor az időnk 90-100 százalékában erre voltunk ráállítva, és mentesültünk az osztályos munka alól. Ez volt az a periódus, amikor a gondolataink a „megjönnek a kanülök?”, „hiánycikk vagy nem hiánycikk?”, „leszállítják időben?” és hasonló kérdések körül forogtak. Rengeteg telefonálásra volt szükség, amit műtét közben nem lehetett volna csinálni. 

– Hogyan változott a munkátok, amikor beindult a program és már nem kellett szervezni? Lett végre egy kis szabadidőtök? 

– Akkor a bécsi rendszernek megfelelően mi Balázzsal koordinátori pozícióba kerültünk, ami azt jelenti, hogy a mellkassebészeti mindennapos osztályos munka, operálás, asszisztálás mellett intéztük a várólistát, kivizsgáltattuk a betegeket, szerveztük a dokumentációjukat, vagyis koordináltuk a betegek listára kerülését és listán tartását. Aztán a riadókat szerveztük, az első 25 műtétnél pedig mindketten itt voltunk az első pillanattól a legvégéig, hogy minden gördülékenyen menjen. A szervkivételeket akkor még Rényi-Vámos Ferenc és Török Klára doktornő végezte, mi pedig Balázzsal felváltva asszisztáltunk nekik. Amikor pedig Török doktornő várandós lett, mi lettünk a szervkivevők, és az új szakorvosjelöltek lettek azok, akik megtanulták tőlünk, és teljesen átvették a koordinációt. Azóta pedig már ők is továbbléptek, és mára négyen vagyunk szervkivevők. 

– Ez afféle „szamárlétra” szerint megy tehát, először koordinátor valaki, aztán lehet szervkivevő sebész? Mikor válhat valaki „beültetővé”? 

– Nem tudnám a szerv kivételét és beültetését „kisebb” vagy „nagyobb” jelentőségűnek tekinteni, mert egyik nincs a másik nélkül. Mégis így alakult ez világszerte, de Európa-szerte biztosan: a fiatalabbak szervet vesznek ki, az idősebb, tapasztaltabb kollégák beültetnek. Ez egy tanulási piramis, aminek az első lépése a koordinátorság, a koordinátor asszisztál a szervkivételeknél, aztán önállóan vesz ki szervet felügyelet mellett, majd teljesen önállóan, azután asszisztál a beültetéseknél, és a legvégén beültet önállóan. A beültető sebészek közül kerül ki a programvezető, és a programvezetőnek kell a legnagyobb rálátással rendelkeznie. 

– Mesélne a szervkivételről, mi is történik a donorhoz megérkezve? És főleg arról, hogy ki és hogyan dönti el, hogy egy szerv alkalmas-e a transzplantálásra. 

– A végső döntést a szervkivevő sebész hozza meg – ahogy az idősebb kollégák mondják, „ő van ott, neki kell eldönteni”. De ez is csapatmunka. A szervriadókor a szervet jelentő kórházban még az odaindulásunk előtt történnek bizonyos vizsgálatok, vérgáz, röntgen, CT, ami alapján eldöntik, hogy a szerv felajánlható-e. Bizonyos dolgokat viszont csak akkor lehet eldönteni, ha már kivettük a szervet. A CT például kimutatja a már kialakult tüdőgyulladást, és a gyulladt szerv nem ajánlható fel, viszont egy kezdődő tüdőgyulladás gyakran csak kivett szerven látszik. De sok-sok apróbb-nagyobb mutatót kell értékelnünk, például a tüdő súlyát, tágulékonyságát, a levegővel való felfújására adott reakcióját stb. Mindig csinálunk hörgőtükrözést, hogy lássuk, ép-e a hörgőrendszer, fennáll-e esetleg anatómiai rendellenesség – ezek sem biztosan ábrázolódnak az előzetes CT-felvételen. Apró részleteket nézünk, határesetekről döntünk – mindezt nem lehet könyvből megtanulni. Jelen kell lenni. 

– Nem frusztráló, hogy a média általában csak a beültető nevét írja le egy-egy nagyobb érdeklődésre számot tartó műtét után? Holott sokan dolgoznak a keze alá. 

– Rényi-Vámos Ferenc főorvos úr szokta mondani, hogy a beültetés az egész folyamat megkoronázása, ami a sebészt állítja a központba, de ez nem működik a belgyógyász, a tüdőgyógyász, az aneszteziológus kollégák nélkül, sem nővérek nélkül, sem utógondozás nélkül. Ha az egyik láncszem kiesik, felborul a rendszer. Ha a takarítónő nem takarítja rendesen a kórtermet, akkor kosz, abból pedig fertőzés lesz. A beteg mellett tulajdonképpen mi, sebészek töltjük a legkevesebb időt, a sajtóban mégis miránk esik a reflektorfény. De csodálatos dolog láncszemnek lenni ebben az egészben. 

– Hogy jut ennyi teendő mellett ideje és energiája saját magára és a családjára? 

– Mögöttem is áll egy csodálatos nő, ahogy a mondás szerint a legtöbb sikeres férfi mögött. A feleségem mindenben támogat. Az én nevelésemben a rend és a fegyelem kiemelt helyen állt, gyerekként nem feltétlenül esett mindig jól, most viszont mi is ezt megpróbáljuk továbbadni, ez kell hozzá. A másik pedig a hit, amiből sokat tudok meríteni. Ami pedig a szabadidőt illeti: az olvasás engem rendkívüli módon ki tud kapcsolni, sok egyháztörténelmi könyvet olvasok, és ezen keresztül a világpolitikát is próbálom megérteni. Szeretem a borászatot is, magam nem csinálom, de nagyon érdekel. A legtöbb energia talán mégis három dologból jön: az első a gyerekeim, akikkel nagyon jól tudunk játszani, a második, hogy néha elvonulunk édesapám szülőházába, amit megőriztünk, és ami maga a nyugalom szigete, nincs térerő de van gólya és fácán. Végül a harmadik, hogy nekem a transzplantáció, a mellkassebészet a hobbim is, tehát rengeteg energiát ad az, hogy szeretem a munkámat. 

Dr. Varga Zoltán 

Megjelent a SZERVUSZ újság 2019/3. számának „Fiatal arcok a klinikán” rovatában.

A fotókat dr. Radeczky Péter bocsátotta rendelkezésünkre .