Kölcsönkapott vese – egy életre

16 éves koromban policisztás vesebeteg édesanyámat kísértem el egy ultrahang vizsgálatra. Az orvosa jelezte, hogy engem is szeretne megvizsgálni, ekkor tudtam meg, hogy mindkét vesém és a májam is policisztás, tehát örököltem a genetikai betegséget.

Ekkor – 1984-et írtunk – ezt igazán fel sem fogtam és nem is foglalkoztam vele. Két műszakban dolgoztam ápolónőként a Dunaújvárosi Kórházban, és jobban érdekelt az édesanyám hogyléte, aki régóta, szinte mindig nagyon beteg volt.

4 évvel később – 1987-ben – megszületett a kisfiam, boldog voltam és egészségesnek éreztem magam. 27 éves koromig (1995) tünetmentes voltam, ekkor elkezdtem szédülni egy lépcsőzéskor: kiderült, hogy magas a vérnyomásom.

Tudtam, hogy kezdődik…

Zokogtam, mert rettenetesen féltem. Azt gondoltam, hogy pontosan tudom, hogy mi fog történni, hiszen Édesanyám a szemem előtt lett egyre betegebb és nem láttam kiutat. Nagyon nehezen tudtam elfogadni, de muszáj volt elkezdenem gyógyszert szednem. A következő években a beállított terápia mellett is lassan, de biztosan romlott az állapotom, egyre többet szédültem, a közérzetem is egyre rosszabb volt. Évente kétszer jártam ultrahang vizsgálatra, tudtam, hogy növekednek a ciszták, de igyekeztem élni az mindennapokat. Megérkezett az életembe Balázs és vele a szerelem, akivel 2007-ben – az Aradi Vértanúk napján – össze is házasodtunk.

2008-ban szívritmuszavar miatt kerültem kardiológushoz, kiderült, hogy pitvarfibrilláltam. Szívkatéterezés történt, újabb gyógyszereket állítottak be, de a vesefunkcióm ekkor még jó volt.

2013 karácsonya szörnyű emlék marad, ekkor hirtelen megnőtt a hasam, az addig sem túl jó állapotom tovább romlott és minden még sokkal rosszabb lett, mint korábban volt, a maradék erőm is elszállt. Nagyon vártam a februárt, hiszen ekkorra volt időpontunk a budapesti Transzplantációs Klinikára. Kiderült, hogy a vesefunkciós értékeim annyit romlottak, hogy a vesetranszplantációs várólistára helyezésemet sem halogathatjuk, valamint művesekezelés is szükséges. A férjem egy pillanatig sem gondolkozott, azonnal döntött:

Dialízis kezelés helyett inkább odaadja az egyik veséjét.

Mindannyian sírtunk. Nem volt időm felfogni a történteket, nem volt erőm tiltakozni, azonnal elkezdődtek a vizsgálatok, szinte mindennap történt valamilyen vizsgálat, hiszen az idő szorított, a vesém már alig működött. Balázs több mint 20-szoros véradó, egyáltalán nem fogta fel drámaian a vizsgálatokat, inkább úgy nézte, hogy ez valami, amivel segíthet és ami számára természetes. Azzal viccelődött, hogy ne izguljak, csak kölcsön kapom – életem végéig.

Én pedig magam helyett is Őt féltettem.

A sebész megnézte az akkorra óriássá nőtt hasamat és elmondta, hogy ki kell venni a jobb oldali vesémet, majd ezt márciusban meg is tette. A vesekivétel után után 8 kg-mal mutatott kevesebbet a mérleg.

2014. május 13-án  befeküdtünk a Transzplantációs és Sebészeti Klinikára, Azokban a napokban rengeteg szervátültetés történt, így nem tudtunk közös kórterembe kerülni, ami akkor és ott rémisztő volt, de nem volt sok időnk ezen gondolkozni. Másnap reggel először Őt vitték fel a műtőbe: Ő a kapott gyógyszerektől rendkívül vidám volt, én pedig egy dolgot tehettem: foghattam a kezét a műtő felé vezető út egy részében. Egy órával később én is követtem és 2014. május 14-én megtörtént az élődonoros veseátültetés.

A férjem bal veséjét kaptam a jobb oldalamra.

Az intenzíven ébredtünk. Az első száz kérdésem az volt, hogy “hol van a férjem?“, “hol van a Balázs?“. Rettenetesen féltem, hogy valami baja lesz.  Furcsa érzések keveredtek, öröm és hála, amiért segít nekem, de közben borzasztóan féltettem őt.

Elhúzták a függönyt és az üveg másik oldaláról integetett a férjem és telefonon is beszélhettünk. Az számomra megnyugtató volt, hogy egyetlen problémája volt a kezében lévő 4-5 branült mutatva: “ebből egy párat ki lehetne szedni?” (Ki lehetett.)

Másnap az intenzív osztályról a transzplantációs osztályra kerültünk, sajnos megint távol egymástól. A szervezetem elkezdett dolgozni a beültetett vese ellen, amitől a szakemberek egyáltalán nem rémültek meg (hanem beállítottak szteroidot), én viszont nagyon. Balázs gyógytornászát sem felejtjük el soha, segített a férjemnek abban, hogy át tudjon hozzám totyogni óránként, félóránként, attól függően, hogy épp mennyire voltam elkeseredve.

A harmadik naptól együtt jártunk zuhanyozni kezünkben a szükséges felszereléssel, görnyedten, egymást támogatva, Balázs is korlátozva volt ekkor még a mozgásában, de a lovagiasság így is megmaradt, ezt a mondatát a mai napig emlegetjük: „add ide a cuccod viszem én” .

Balázs egy hétig volt bent én 10 napig. Ő három hét múlva már dolgozott – a Dunaújvárosi Papírgyárban gépészmérnök volt.

Engem a transzplantáció előtt a vesekivétel is nagyon megviselt,  sokáig nagyon gyenge voltam, féltem minden fertőzéstől, minden bacilustól, de fokozatosan minden egyre jobb lett. (1 év múlva szükségessé vált a bal oldali saját vesém kivétele is.)

Megerősödtem. Talpraálltam. Jó lett a közérzetem, sokkal energikusabb lettem, megint elkezdett minden érdekelni. Ismét tudok normálisan enni, normálisan inni, nem vizesedem. Biciklizem, kirándulni járunk, újra érdekel, hogy hogy mi van rajtam, hogy nézek ki kívül és hogy nézek ki belül, elkezdtem tornázni, emberek közé menni. Megszerveztem a fiam esküvőjét, járunk a Magyar Szervátültetettek Szövetsége rendezvényeire és mindenkinek elmesélem, hogy mi történt velem, szeretnék segíteni a történetemmel másoknak.

Újra  kinyílt a világ.

Balázzsal nagyon egyformák vagyunk, szeretünk segíteni, szeretünk ehhez a közösséghez tartozni, ezért önkéntesként csatlakoztunk a Szövetséghez, és igyekszünk tenni valamit a közösségért. Balázs zenésztársaival – Karácsony Jánossal és Kövecses Szabolccsal – megalapította a Trapi-GT-t, igyekeznek minden szervátültetettek részére szervezett rendezvényen részt venni és zenélni, óriási érzés, amikor mindannyian együtt énekelhetjük a már-már himnuszunkká vált számot: “Nem adom fel!”

Pálfi Andrea/Feszt Tímea

Trapi GT