Magdi és János története

A házaspár közös élete 44 éven keresztül idillikusan telt. Szép szerelmi történetet, két gyermeket, unokákat és tartalmas nyugdíjas életet tudhattak magukénak. Egészen János 69 éves korában bekövetkező betegségéig, amely addig vezetett, hogy

Magdi 63 éves korában Jánosnak adta egyik veséjét.

A kálvária 2016 januárjában kezdődött egy szűnni nem akaró hasgörccsel, amiről kiderült, hogy tüdőembólia. Betegeskedés híján a házaspár teljesen járatlan volt a diagnózisok és a kórházi élet világában. És amikor az akut problémákon túljutva áprilisban Jánost a nefrológiára küldték, akkor estek igazán kétségbe, mert még a szót sem hallották soha. A dialízis megkezdésekor szembesültek azzal, hogy János vesebetegsége visszafordíthatatlan. Ekkor kerültek dr. Kiss István professzor gondozásába. Közben karácsony lett. A Nők lapja karácsony előtti kiadásában ebben az évben Hollós Kata, az újraSZERVezés Alapítvány csapatának egyik tagja osztotta meg követendő példa gyanánt a saját vesemeséjét. Magdi pedig egyetlen számot nem hagyott olvasás nélkül, így házhoz jött a megoldás. Kata orvosa is Kiss professzor volt, ami kiderült a cikkből, így a házaspárnak nem volt kérdés, hogy találkozót kérnek a közös orvos titkárnőjén keresztül Katával. A barátságuk a mai napig tart, családtagként tekintenek Katára, aki azonnal hitet, bátorságot adott és konkrét lépéseket mutatott Jánoséknak az élődonoros transzplantáció felé. Természetesen a műtét napján, 2017. október 24-én és az azt követő napokban is ott volt velük a kórházban. A műtéttel új fejezet kezdődött a házaspár életében, mert ahogy Magdi fogalmaz:

„Ekkor megtörtént a csoda”.

A műtét után néhány hónappal beszélgettem Magdival.

– Magdi mit éreztél akkor, amikor elolvastad Kata történetét?

– Teljesen elszánt voltam, bár, hogy őszinte legyek, a fiatalabb fiunk, aki akkor 34 éves volt, elsőnek ajánlotta fel a veséjét. De a saját elsőbbségemből nem adtam, így megegyeztünk abban, hogy ha én nem lennék alkalmas, akkor megpróbálja. Alig vártam már, hogy elkezdődjenek a vizsgálatok. Kiss professzor januárban fogadott bennünket és tájékoztatott, hogy, ez egy kicsit hosszadalmas lesz, mert hónapokig tart majd a kivizsgálásom, de én mindent vállaltam.

– János hogyan fogadta az ötletedet?

– Mivel ő nagyon féltett engem, természetesen nem akarta elfogadni, de én hamar meggyőztem, hogy nincs más lehetőség, mert a listán évekig várhatna. Hollós Kata lelkesen segített bennünket, bátorított, mindent elmondott – azt is, hogy fájni fog az első napokban. Teljesen felkészített, és én nagyon vártam már, hogy mielőbb sorra kerüljünk. Maléth Anikót, a Transzplantációs Klinika élődonoros koordinátorát is megemlíteném, mert ő is nagyon sokat segített nekünk.

– Számoltál azzal, hogy János nem fogadja el a felajánlást?

– Nem. Idén már 45 éves a házasságunk, és mi mindent meg tudunk beszélni egymással. Mi soha nem ártanánk egymásnak és átbeszéltük ezt az egészet. Előttünk volt Kata példája, a jókedve, majd kicsattan az egészségtől és mi is ezt az életet akartuk visszakapni, ami végül is sikerült. De itt megemlíteném dr. Török Szilárdot, aki a gondozó orvosunk, mert az állandó odafigyelése, törődése is kell ahhoz, hogy a János ilyen jó állapotban van.

Teljesen visszakapta a régi életét.

– Volt-e számodra valami félelmetes az adományozás gondolatában?

– Nem volt, mert a transzplantációt megelőző két évünk olyan volt, hogy ha lehetne, végleg kitörölném az emlékezetemből. Borzalmas volt az az időszak, amíg el nem jutottunk Kiss István professzorig. Előtte hemodialízissel kezdtünk, 4 hónapig hetente 3-szor vittem a dialízisközpontba, ami minden alkalommal szörnyű volt. A vérnyomása nagyon magasra ment állandóan, nehezen viselte. Aztán a professzor kivizsgálása után áttértünk peritoneális dialízisre, amit már itthon csinálhattunk. Ez 1 évig, egészen a transzplantációig tartott. Ez már sokkal jobb volt, a vérnyomása és az összes laboreredménye is rendeződött.

– Volt-e olyan fázis, amikor azt gondoltad, hogy ez nem fog sikerülni?

– Eszembe sem jutott, úgy álltam az egészhez, hogy ennek sikerülnie kell.

– Milyen érzés most, hogy János visszanyert egészségében benne van a fél veséd?

– Nagyon jó érzés, mert nekem nagyon fontos az ő egészsége. Piros doktor olyan jó munkát végzett nálam, hogy nekem semmi problémám nincs azzal, hogy egy vesével élek.

– Hogy élték ezt meg a gyerekeitek?

– Ők nagyon aggódtak, de mindenben segítettek, naponta jöttek látogatni a klinikára, és mivel én hamarább jöttem haza, felváltva maradtak itt velem, pedig már mind a ketten önálló életet élnek, és egyik sem él a városunkban.

– A műtét után változott valami az életetekben, amin tudatosan változtattatok?

– Igen. Sokkal jobban odafigyelünk az egészségünkre. Naponta 6-7 km-t sétálunk. Török doktor minden tanácsát megfogadjuk, most például úszni is járunk. Egészségesen étkezünk és nem stresszelünk.

 

Szerző: Szanyi Tímea / ÚjraSZERVezés Alapítvány