Ismeretlen Donorok Emléknapja 2015

Tisztelt Megjelentek!

Megtisztelő és egyben nehéz feladat a bennünk kavargó gondolatoknak hangot adni. Jókai Mór szavait szeretném idézni:

Ami bennem lélek, veletek megy;

ott fog köztetek lenni mindig.

Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak;

megtalálsz a falevélben, mikor lehull;

meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik;

s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.

Itt mindannyian emlékezünk.

Mi, hozzátartozók arra a tragikus hirtelenséggel bekövetkezett, visszafordíthatatlan történésre, ami halállal végződött és mérhetetlen fájdalmat, bánatot hagyott a szívünkben, lelkünkben.

Nem búcsúztál, elmentél, siettél valahová, ahol már vártak, ahol sokkal fontosabb, magasztosabb dolgod akadt a földi életnél. Siettél segíteni. Segíteni ismeretlen embereken.

Kimondhatatlan maró fájdalom nekünk és az újrakezdés lehetőségének öröme, akinek segítettél. Életet mentettél. Egy-egy szerved másokban tovább él.

Örömmel, szeretettel és hálával gondol Rád, aki befogadott magába. Háláját nap mint nap kifejezi Neked mindazért, amit az azóta számára oly tragikus, de megváltó nap után megélhetett. Bennünket szorít a kínzó és gyötrő fájdalom. Vergődő tehetetlenséggel keressük a kapaszkodókat, vigasztalást várva Istentől, embertől.

Ti minden évben eljöttök ide emlékezni az ismeretlenre, köszönetet mondani az ajándékba kapott életetekért. Eljöttünk mi is, hogy emlékezzünk.

 

Nektek öröm és hála.

Megnyugvás nekünk, hogy szerettünk valakiben tovább él.

,,Én nem haltam meg, az, ami nektek voltam, még mindig vagyok. Nevezzetek a nevemen, beszéljetek hozzám olyan könnyen és egyszerűen, ahogy mindig. Nevessetek és gondoljatok rám, hiszen én itt vagyok veletek, csak én az út másik oldalán megyek.”

 

Hála.

Ez az az érzés, mely ezen a napon biztosan összeköti az itt megemlékezőket.

A hála, ami szívünkben él attól a perctől, hogy transzplantáltak minket, ezzel pedig egy új életet kaptunk. Új életet, donorunknak köszönhetően. Ha erre gondolok, vegyes érzelmek töltenek el. Egyrészt csodálatos dolog, hogy egy emberi lényből egy kis darabkát a másikba ültetve új remény, új esély és egy új élet születik.

Aztán a donorom családjára gondolok. A gyászukra, amit aznap és azóta is éreznek. De bízom benne, hogy enyhíti fájdalmukat az a tudat, hogy szerettük egy része tovább él bennünk. Szemünkben, és családtagjaink szemében donorjaink hősök!

Sokáig azt hittem, hogy soha sem lehetünk elég hálásak nekik, és nem tudjuk eléggé megköszönni nekik. De igen! Úgy, hogy megbecsüljük az életet, amit kaptunk tőlük. Vigyázunk magunkra, és mint kincset, úgy óvjuk a nekünk ajándékozott szervet. Nem ismerhettük őket, mégis itt vannak velünk. Nap mint nap gondolunk rájuk. Itt vannak a gondolatainkban, a szívünkben. Úgy gondolunk rájuk, mint életünk részére. Minden nap szeretettel emlékezek az én ismeretlen hősömre, de itt és ma Goethe egyik gondolatával szeretnék megemlékezni.

“Élni való minden élet, csak magadnak hű maradj
Veszteség nem érhet téged, ha az lész ami vagy”