Orvos is, transzplantált is, újságíró is
Kellett egy jó szaktanácsadó
„Van egy májtranszplantált, aki szívesen segítene a Szervusz újság szerkesztésében” – telefonált Gerlei doktornő 4 évvel ezelőtt a szerkesztőségünkbe. A műtétjéből felépülő orvos, dr. Varga Zoltán hamarosan fel is keresett bennünket – talán nem túlzás azt mondani, hogy ekkor új fejezet kezdődött a Szervusz történetében. Innentől kezdve ugyanis egy gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét egy transzplantált orvos újságíróval. Zoli szaktanácsadói szerepet kapott önkéntes szerkesztőségünkben, mi pedig igyekeztünk az ő útmutatásai alapján dolgozni. A lapunkat régóta forgató olvasóinknak bizonyára szembetűnő a különbség a régebbi és a mostani számok között.
– Mikor találkoztál először az újságunkkal?
– Egy októberi szombaton kaptam új májat 2015-ben, és az odáig vezető úton már sokat ültem az ambulancia padjain. Mindenki tudja, hogy azokon a padokon nem öt percet töltünk. Sok mindent olvasgattam ott, regényt és nyelvkönyvet, és néha a Szervusz újságot is. Akkor merült fel bennem, hogy lehetne ezt a lapot máshogy is csinálni. Aztán a műtét után elhatároztam, hogy nem csak magamban kritizálom a Szervuszt, hanem megpróbálok segíteni a megújításában.
– Mi volt a baj az akkori lappal?
– Semmiképp nem mondanám „baj”-nak, mindössze az volt nekem újságíróként szembetűnő, hogy a tartalomból sugárzó kedves lelkesedés mellől hiányzott az újságíráshoz és szerkesztéshez értő profi kéz. Úgy gondoltam, hogy a múltamnak köszönhetően ezt én hozzá tudom tenni a Szervuszhoz, és a szerkesztőség teljesen nyitott volt a javaslataimra. Szaktanácsadói pozíciót kaptam, persze szigorúan önkéntes alapon, és így együttműködve új struktúrát, új rovatokat találtunk ki és egyre többet tudtunk megvalósítani a lapszerkesztői szakma szabályaiból.
– Hogyan kerültél orvosként kapcsolatba az újságírással?
– Az orvosi diplomámat 1988-ban kaptam meg a Semmelweis Egyetemen. Budapesti vagyok, de akkoriban nem sok üres állás volt a fővárosban, így Esztergomba költöztem, ahol a belgyógyászaton rengeteget tanultam egy kiváló csapattól. Sok betegen tudtam segíteni és nagyon jól éreztem ott magam, talán máig ott lennék, ha 1995-ben nem indult volna el a világ egyik legnevesebb orvosi szakfolyóiratának, a British Medical Journalnak a magyar kiadása. Jelentkeztem, hogy szeretnék részt venni a szerkesztésében – néhány év múlva már én voltam a magyar kiadás főszerkesztője. Közben elvégeztem két újságíróiskolát – egy általánost és egy tudományost. Napilapokban is népszerűsítettem a tudományt – 82 cikkem jelent meg a Népszabadság tudomány rovatában, amíg az a lap meg nem szűnt. Közben gazdasági okok miatt a British Medical Journal is megszűnt, és én más orvosi szakfolyóiratok szerkesztője lettem. Ezek mellett az orvosi gyakorlatot aztán már nem tudtam folytatni, ami gyakran hiányzik. Most viszont, itt a Szervusznál, nagyon jól jön, hogy voltam orvos is, beteg is, újságíró is.
– Van esetleg összefüggés az orvosi munkád és a májtranszplantációd között?
– Arra gondolsz, hogy elkaptam-e egy fertőzést? Nem, a májam egy veleszületett betegség, a Wilson-kór miatt ment tönkre. Persze sokszor elsütötték a kezelésem alatt az ismerősök azt a poént, hogy „akasztják a hóhért”. Tény, hogy orvosi tudás birtokában jobban átláttam, mikor mi történik velem, mint egy átlagos várólistás vagy műtött beteg. Hogy visszakanyarodjunk a Szervuszhoz, épp ez a tény motivált a szerkesztőség felkeresésében: láttam, hogy mennyire hasznos és fontos az információközlés a kezelésünk minden szakaszában.
– Új rovatokra adtál ötletet, mint például a Fiatal arcok a klinikán. Miért tartottad fontosnak egy ilyen rovat indítását?
– Két oka is volt ennek, az egyik elmondható, a másik talán műhelytitok, de mikor áruljunk el titkokat, ha nem most, a jubileum alkalmával. A transzplantáció folyamatában való részvétel minden pozícióban nagyon nehéz, a nővértől a koordinátoron át egészen az orvosig, mert egy sajátos életmódot követel, 24 órás készenléttel. Kevés fiatal hajlandó ezt vállalni, és ezzel a rovattal, a fiatalok rövid bemutatásával egyfajta tiszteletet szeretnénk kifejezni feléjük már pályájuk elején, amikor még nem a sikerélmény, hanem inkább az emberfeletti energiabefektetés jellemzi mindennapjaikat. Nagyon fontos, hogy ők megmaradjanak ennél a szakterületnél, és ne csábítsa el őket egy kiszámíthatóbb életvitelt jelentő szakág. A titok része pedig az, hogy arra számítottunk, hogy a tekintélyesebb-tapasztaltabb orvosok, akik addig sokszor hivatkoztak időhiányra, amikor interjút kértünk tőlük, majd szívesebben nyilatkoznak nekünk, ha látják az újságban a fiatalokat. Hogy talán majd irigykednek. De szerencsére nem ez lett az oka, hogy mára jobban megnyílnak az ajtók a lap előtt, hanem úgy gondolom, hogy a minőség javulása.
– Ez a lap a szervátültetettek és várólistások közösségének szól, és bárkinek az írását közöljük, ha arra érdemesnek találjuk. Mit üzensz azoknak, akik nyomtatásban szeretnék látni egy-egy írásukat?
– Egyrészt azt, hogy nagyon jó érzés megpillantani a saját írásunkat egy újságban, alatta a nevünkkel. Én máig nem tudok betelni vele. Másrészt azt, hogy nem újságíróiskolára van szükség egy cikk megalkotásához, hanem inkább bátorságra és némi önfegyelemre. Ez utóbbira azért, hogy ne kalandozzunk el az írásunk témájától. Ami pedig a legfontosabb: gondolkodjunk az olvasó fejével, mert nagyon nehéz átadni az élményünket úgy, hogy az olvasót is érdekelje. Egy betegszervezeti program kapcsán például nem elég azt leírni, hogy együtt voltunk valahol és jól éreztük magunkat, mert ilyesmire rendszeresen sor kerül, önmagában nem hír. Inkább azt kell leírni, hogy miért jelentett élményt ez az együttlét és miért ajánljuk másnak is, hogy hasonlót kezdeményezzen. Nem könnyű feladat.
– Hogy látod szaktanácsadóként, milyen fejlesztési teendők várnak még ránk?
– Egy jó lap folyamatosan újul, szépül, így a Szervusz megújítási folyamatának sem lehet itt a vége. De a legnagyobb lépéseken már túl vagyunk – nem csak a tartalom fejlődött sokat, kiváló tördelőszerkesztőnknek köszönhetően a forma is megújult, és a korrektúra (a gépelési, helyesírási hibák javítása) is nagyot lépett előre. Titkon abban is reménykedem, hogy a színvonal javulásával nem csak a tekintélyes interjúalanyok ajtajai nyílnak meg könnyebben előttünk, hanem a sorstársaknak is nagyobb kedve lesz írni a lapba. Elindítottunk például egy olyan rovatot is, aminek „Felelősségünk” volt a címe – ebben a transzplantáltak életvitelének nehéz oldalait feszegettük, például az alkoholfogyasztás vagy a dohányzás kérdését, és a jó visszajelzések ellenére azért szünetel ez a rovat, mert nem született ide elegendő cikk. Pedig nagyon fontos lenne – remélem, hogy jelentkezik valaki a sorstársak egyre bővebb köréből, aki megírja ezeket. De más ötletekre is nyitottak vagyunk.
Berente Judit