Újévi csoda: újévi veseátültetés

Egy történet arról, hogy a csodákban hinni kell, az álmok valóra álnak és az élet gyönyörű ajándékokkal lep meg.

21 évesen – 1991-ben – jelentkeztem a BKV-hoz buszvezető tanulónak, akkor az üzemorvosi vizsgálat kapcsán derült ki, hogy a vizeletemben fehérje van. Akkoriban elhanyagoltam ezt a problémát, nem foglalkoztam vele, így kezelve sem lett. Dolgoztam.

Később elveszítettem a munkámat, ami a gyermekkori álmom volt és nem ülhettem nagyon sokáig vissza a buszvezető ülésbe. Elhagyott az első feleségem így be kellett rendezkednem egy magányos és anyagilag nehéz életre. Az üzemorvosi vizsgálat óta eltelt négy év. Nem foglalkoztam magammal, nem vettem észre a fenyegető jeleket és nem néztem szembe azzal, hogy valami baj van.

1995-ben járunk: 28 liter víz volt rajtam, amikor kiderült, hogy tényleg nagy baj van. A mentő bevitt a Bajcsy Kórház műveseosztályára. Ott azonnal kaptam egy nyaki kanült és egy sürgős dialízis kezelést. Később elvégezték a műér (Cimino-fistula) műtétet és utána már azon zajlottak a végeláthatatlan művesekezelések, hetente háromszor négy órában.

Felkerültem a vesetranszplantációs várólistára

Másfél éve jártam művesekezelésre, amikor egy júniusi délutánon a csepeli bányatavon fürödtünk a barátnőmmel – későbbi feleségemmel – , onnan hazatérve – az esti órákban – csörgött a vonalas telefon. Veseriadó!

Csodás és félelemmel teli érzés volt, fiatal voltam, élni akartam és örömmel vártam az élettől kapott ajándékot, esélyt.  

Miután beszéltem a koordinátorral, a szüleim ertem jöttek és bevittek a Transzplantációs Klinikára, ott néhány gyors vizsgálat után kiderült, hogy tényleg új vesét kapok aznap. Ekkor már átadtam magam az eseményeknek, és izgalommal vegyes félelemmel vártam, hogy mi fog történni velem.

1996. június 12-én megtörtént a veseátültetés

A transzplantáció utáni első reakcióm az volt, hogy a hasamhoz nyúltam: ellenőriznem kellett, hogy tényleg van-e rajta vágás, kötés, tényleg ott van-e életem ajándéka? Ott volt!

Néhány napot az úgynevezett őrzőben (ez hasonlít az intenzív osztályhoz) töltöttem, majd két hetet a transzplantációs osztályon. Minden rendben volt, így két hét után haza kellett menni: tele voltam félelemmel, hiszen a vesetranszplantáció után a Transzplantációs Klinika jelentette a biztonságot. De azt is tudtam, hogy hamarosan közel teljes életet élhetek és minden visszatérhet a betegség előtti időszakhoz. Így is történt.

Néhány hónap múlva elköltöztem vidékre: új élet, új munka, eljegyzés, esküvő és építkezés. Néhány év múlva megszületett az életem következő nagy ajándéka: a kisfiam. Az évek teltek, a hullámvölgyek jöttek-mentek, de az egészségi állapotom rendben volt és a vesém is hű társamként kísért a mindennapokban – 13 évig.

2009-re a beültetett vesém elfáradt, nem tudott tovább segíteni

Úgy éreztem, hogy minden kezdődik elölről. Művesekezelés, kötött munkalehetőségek, valamint a munka elvesztése, ezenkívül néhány barátom és ismerősöm is elfordult tőlem – talán megijedtek, a pontos okot azóta sem tudom. De ott volt az akkor már 6 éves kisfiam, aki miatt nem adhattam fel és nem lehettem gyenge. Érte és miatta erősnek kellett mutatnom magam a művesekezelések előtt, közben és után is.

További nehézséget jelentett, hogy minimális munkalehetőség adódott a dializis alatt, így az anyagi helyzetünk is megingott, nagyon nehezen tudtam megteremteni az albérlet, rezsi és gyereknevelés költségeit.

Nagyon vágytam az újabb veseátültetésre, mert tudtam, hogy az micsoda szabadságot ad.

9 hónapig jártam dialízisre, fejben készültem a műtétre: nem fogadtam el az állandó szekrényt sem a műveseosztályon, mert tudtam, hogy nem akarok itt berendezkedni, úgysem tart sokáig. Minden nap agykontrolloztam, hátha ezzel is sikerül bevonzanom a következő vesét, természetesen vesetranszplantációs várólistán voltam.

2010. december 31-én épp leültünk a szilveszteri vacsorához – babgulyást ettünk a családommal – , amikor megszólalt a telefon. Itt az új esély!

Jött értem a mentő és száguldottunk a Transzplantációs Klinikára. A családom is elkísért, de őket ekkor már sajnos nem engedték be. Este 7 óra körül értem oda, már ott volt a későbbi vesetestvérem – aki a másik vesét kapta. Ő kapott először vesét, mert az altatóorvos nem akart babot szedegetni a tüdőmből. Éjfél után vittek a műtőbe.

2011. január 01-én megtörtént a második csoda! 

Tele voltam izgalommal, tudtam hogy jön a várva várt szabadság, és újra teljes lesz az életem!

A transzplantáció után ismét a hasamhoz nyúltam elsőként, most is éreznem kellett, hogy ott van, hogy megkaptam. Ott volt! Nagyon boldog voltam. A nővérek megerősítették, hogy minden rendben van, ráadásul egyből működni is kezdett. Tele voltam örömmel, hálával és tervekkel.

8-10 napot voltam a Transzplantációs Klinikán, majd hazaengedtek. Ekkor már nem tartottam ettől, hiszen emlékeztem és éreztem, hogy minden rendben lesz.

Pár hónapig otthon pihentem és erősödtem, majd amikor már lehetett, végre visszaültem a buszvezetői ülésbe.

25 év után ismét a kormány mögött ülhettem.

Teljes életet éltem, úgy élhettem és azt csinálhattam, amit szerettem. Sajnos 3 év múlva a második feleségem is elhagyott és ketten maradtunk a kisfiammal. 

2017-ben egy újabb álmom vált valóra: kamionra váltottam a buszt. 2020 október 21-ig “kamionoztam”, ekkor egy húgyúti fertőzés miatt – amely tovább terjedt – úgy tűnt, hogy leállt a vesém. Egy hónapot feküdtem a Transzplantációs Klinikán, ahol kiváló szakemberek vettek körül, akik – talán varázslattal – de újra működésre bírták a beültetett vesémet. Az óriási öröm és megkönnyebbülés mellé érkezett egy “kis” üröm is az örömbe: COVID-19. Szerencsére viszonylag könnyen átvészeltem, legyengített, de otthon lábadoztam. Még betegállományban vagyok, de terveim szerint januárban ismét visszaülök a kamion kormánya mögé – szigorúan csak belföldön.

Köszönettel, hálával és két gyertya meggyújtásával emlékezem mindkét Ismeretlen Donorra, és mindazokra, akik segítettek abban, hogy teljes életet élhessek.

A szervátültetett és szervátültetésre váró sorstársaimnak azt üzenném, hogy soha ne adják fel és mindig pozitívan gondolkozzanak a jövőt illetően!

Mindenki csodája adott, csak vágyni kell rá.

Feszt Tímea / Szarka Zoltán