Szerelem az intenzív osztályon

Hetedikes koromban, teljesen véletlenül derült ki, hogy baj van. A padtársamnak sárgasága lett és ezért engem is elküldtek egy laborvizsgálatra. A jó hír az volt, hogy nekem nem volt sárgaságom, a rossz hír, hogy gond lehet a vesémmel. Elkezdtünk kivizsgálásokra járni, szakorvosokat felkeresni. Tizenöt éves lehettem, amikor az egyik bukaresti nefrológus kimondta anyukámnak, hogy a veséim működése folyamatosan romlani fog és rövid időn belül – egy-két év – le fognak állni. Akkoriban ott Romániában még nem volt lehetséges sem a dialízis, sem a veseátültetés.

Szüleimmel felkerestünk egy természetgyógyászt, aki csodát nem ígért, de azt mondta szinten tartható a betegségem. Ehhez viszont nagyon szigorú életmódra kellett váltanom. A kúra alapját három gyógytea keverék adta, amiben összesen 20-25 féle gyógyfű volt jelen. Kerülnöm kellett a fehérje bevitelt. Időnként tisztító böjtöt kellett tartanom, amikor három négy napig csak frissen préselt gyümölcsleveket és teákat fogyaszthattam. A kúra része lett volna az Istenhez való fordulás is, de akkor erre még nem figyeltem. (Annál is inkább, mert csak annyit értettünk a helyzetből, hogy egy ortodox vallású ember ad hitbéli tanácsot egy reformátusnak keresztelt gyermeknek. Akkor inkább csak a felületes különbségeket vettük észre, nem a hasonlóságokat.) Úgy gondolom, hogy a kúrának köszönhetően éveken keresztül nem romlottak a leleteim. Orvosi szempontból már ez is kisebb csodának számított.

1990-ben Magyarországra költöztünk a szüleimmel

Mint később kiderült, a család számára az volt az elsődleges cél, hogy olyan helyre költözzünk, ahol tudnak valamit kezdeni a betegségemmel. Közben a veséim működése egyre csak romlott és egy évvel később, nyáron, nagyon magas kreatinin szinttel kerültem kórházba, majd ősszel el kellett kezdeni a művesekezelést. A veséim rövid idő alatt teljesen leálltak és felkerültem a vesetranszplantációs várólistára.

Egy beszélgetés során az egyik kezelő orvosom azt mondta, hogy szerinte a veseátültetés nem jelent igazi megoldást, hiszen a beültetett vesék pár év után le szoktak állni és a szövődmények miatt még rosszabb állapotba kerülhetek, mint a dialízis alatt. Valahogy ez az információ sem tudta kedvemet szegni. Hittem benne, hogy a dializálás időszaka csak átmeneti az életemben és készültem a jövőre. Ez idő alatt remek embereket ismertem meg a Péterffy kórház művese osztályán. Volt akivel fényképezni jártam, volt aki úszni tanított meg (a gyerekkori tanfolyamok nem vezettek eredményre), volt akivel egyszerűen csak jó volt beszélgetni vagy kirándulni. És közben végeztem az Informatikai Főiskolát is.

Végül több mint három évig jártam kezelésre az első (és eddigi utolsó) riadóig, ami 1994 december elején volt. Amikor felhívtak – és riasztottak – a budapesti Transzplantációs Klinikáról, hirtelen azt sem tudtam, hogy örüljek vagy féljek. Örültem, mert végre eljött a pillanat, amire vártam. Egy új vese a továbblépés lehetősége egy várhatóan sokkal jobb minőségű életvitel irányába. Ugyanakkor aggódtam is a veseátültetés műtéte miatt. Ez a kettősség jellemezte a kórházba menést is. A szüleim szerettek volna taxival menni, hogy minél előbb beérjünk. Tudtuk, hogy legtöbb esetben három beteget hívnak be két vesére. Én viszont húztam volna az időt, így rábeszéltem őket, hogy trolival menjünk.

Az ezredik veseátültetés

Végül idejében beértünk. A Baross utcai Transzplantációs Klinikán barátságosan és segítőkészen fogadtak. Hamar kiderült, hogy én fogom megkapni az egyik vesét és mivel pont az ezredik veseátültetett voltam (Budapesten vagy az országban? ez valahogy sosem derült ki számomra), ezért Perner Professzor Úr végezte a veseátültetést. Nem ismertem korábban, de a nővérek szavaiból megértettem, hogy nála jobb kezekbe nem igazán kerülhettem volna. Ez akkor nagyon megnyugtató volt számomra.

A veseátültetés előtti utolsó emlékem, hogy már a műtőasztalon fekszem. Professzor úr fölém hajol és kérdezi, hogy érzem magam. Azt válaszoltam, hogy jól, csak túl éber vagyok és félek, hogy nem alszom el idejében. Azt mondta, számoljak el tízig, de már a három és négy határán mély álomba merültem.

A sors keze

Műtét után az intenzív osztályon ébredtem. Később rájöttem, hogy a legtöbb vesetranszplantált egyből az osztályra kerül. Gyenge voltam, de nem annyira, hogy az intenzívre kellett volna kerülnöm. A sors keze volt! Itt ismertem meg a feleségemet, Ottiliát. Nem kezdődött túl jól a kapcsolatunk. Mivel nagyon gyenge voltam és férfiként jól esett elhagyni magamat, spóroltam a mozdulatokkal és a szavakkal is. Csak annyit préseltem ki a száraz ajkaim között, hogy „Nővér, vizet!” Leendő párom meg is jegyezte magának, hogy sem egy „kérem!”, sem egy „legyen szíves!”. A helyzetet sikerült tovább rontanom, amikor az altató és az elfogyasztott víz hatására kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Segítséget kértem és amikor Ottilia mellém állt, az előző este elfogyasztott spenóttal zöldre színeztem a frissen vasalt fehér köpenyét. Innen szép fordítani!

Reggelre jobban lettem. Volt erőm mozogni és már beszélgetni is tudtam. A rossz hír az volt, hogy a beültetett vese nem indult el. Mások körülöttem javában töltötték a katéteres zacskókat, míg engem azzal nyugtattak, hogy nem baj, hogy nem indult be egyből a vesém, mert biztos be fog és tovább fog működni. A vesém végül csak pár nappal karácsony előtt kezdett működni, eleinte csak alig, aztán egyre jobban. Lassan az értékeim is kezdtek javulni és végül január elején hazamehettem.

A legnagyobb változás műtét után az volt,

hogy újból meg kellett tanulnom visszatartani a vizeletet. Mint a csecsemőknek. Rengeteget ittam, de tíz percenként kellett mennem vécére. Később fél óránként. Ez azért is volt érdekes, mert miután haza kerültem, felhívtam Ottiliát és megbeszéltük, hogy találkozzunk. Sokat sétáltunk és nekem rendszeresen keresnem kellett egy illemhelyet. Ismertük a környék összes éttermét, szállodáját és minden egyéb lehetőséget.

Megdöbbentő volt számomra, hogy Ottilia még így is kitart mellettem.

De ugyanakkor azt is látnom kellett mennyire passzolunk egymáshoz. Igazából pár nap után már tudtuk, hogy Isten is egymásnak teremtett! De nem siettünk… Az eljegyzést egy évvel a műtétem után tartottuk meg, majd másfél évvel később megvolt az esküvőnk is.

A másik nagy változás az volt, hogy nem kellett rendszeresen dialízisre járnom. Végre volt erőm befejezni a főiskolát, elkezdhettem dolgozni. Tudtunk utazni. Életünk elején, kevés jövedelemmel persze nem gondolhattunk nagy utazásokra, de nem is ez volt a lényeg. Hanem hogy együtt lehettünk és nem kellett visszasietnem a következő kezelésre.

A huszonhatodik újjászületés-nap

A műtét utáni időszakban sokszor gondoltunk rá, vajon meddig fog működni a vesém. Ottilia előbb öt évet kért az Istentől, majd amikor ez már szinte teljesült, akkor tíz évre módosította a kívánságát. Később húszra. Azonban a Teremtő valamiért bőkezűen bánt velem és 2020 decemberében már a huszonhatodik újjászületésemet ünnepelhettük.

Műtét után, a kórházban hallottam először az Magyar Transzplantáltak Sport Egyesületéről. Sosem voltam nagyon ügyes a sportokban, de örültem a lehetőségnek. Akkoriban nem csak versenyszerűen lehetett csatlakozni, hanem amatőrként is részt lehetett venni a hétvégéken. (ez most is így van! szerk.) Örültem, hogy mozoghattam. Örültem, hogy szép magyarországi helyekre utazhattam. És jó volt olyanokkal találkozni, akiket hasonló kérdések foglalkoztattak, mint saját magamat.  

Együtt minden könnyebb!

Ottiliának nem csak azért vagyok hálás, mert hosszú évek óta szerető és gondoskodó társam, hanem azért is, mert ismerkedésünk után kézen fogott és elvitt a templomba. Valahogy mindig is vágytam rá, hogy én is tartozzak egy templomi közösséghez, de a családom nem járt templomba. Gyerekkoromban nem is lett volna egyszerű Bukarestben megfelelő templomot találni. Együtt könnyebb volt.

Együtt minden könnyebb!

Azért nem fogott meg egyből a vallásos környezet, nem is jártunk rendszeresen templomba. Ági és Peti, az első két gyermekünk születése után Gödöllőre költöztünk és itt fogalmazódott meg bennem, hogy adjuk meg a gyermekeinknek azt, ami nekem kimaradt. Elkezdtünk rendszeresen misékre járni. És lassan lassan azt vettem észre, hogy már nem csak a családom miatt vagyok ott minden vasárnap, hanem saját magam miatt is. Vágyom arra a feltöltődésre, amit ott kapok.

Két évvel később, 2005 őszén apukám megbetegedett. Az orvosok nem sok jóval bíztattak. Ekkor éreztem először, hogy ismerem már Istent annyira, hogy kérni merjek tőle. Ekkor imádkoztam először saját szavaimmal és igaz hittel. A Teremtő meghallotta a kérésemet. Igaz, apukám már nem maradhatott sokáig velünk, de szenvedés nélkül halt meg és mi is megkaptuk a szükséges lelki támogatást, hogy az elvesztését viszonylag könnyen el tudjuk fogadni.

Azóta született még két gyermekünk.

Ádám lassan 16 éves lesz, Zolika rövidesen tölti a kilencet. Kaptam elég erőt és időt, hogy felneveljem őket. Pedig ez nem mindig olyan egyértelmű, ahogy hangzik. Az évek során volt ilyen olyan betegség, kórházi kezelés és műtét is. Végül tavaly márciusban, a koronavírus időszak kezdetén kaptam a félelmetes diagnózist: áttételes emlő daganatom van. Akkor pár napra elveszítettem a reményt. Azt gondoltam, hogy transzplantáltként teljesen esélytelen, hogy ezt is túléljem. Azonban kis idő múlva megváltozott a hozzáállásom és újból bízni kezdtem. Hittem, hogy nem történhet semmi Isten akarata nélkül és ez megnyugtató volt számomra. A gondoskodó orvosoknak és ápolóknak köszönhetően mostanra eltűntek a daganatos sejtek a testemből és ismét élhetem a megszokott életem. Külön ajándékként fogom fel, hogy még a vesém is átvészelte a kemoterápiás időszakot és a műtétet.

Apukám halála után én vettem át a családi vállalkozás irányítását. Ez sok fejtöréssel járó, olykor kimerítő feladat, de a nehézségek ellenére eddig sikerült működésben tartani a „szcintillációs detektorok” gyártását. Persze ebben mindig segítségemre voltak a feleségem, a többi velünk dolgozó családtag és az alkalmazottak is. Tavaly, amikor a legnagyobb szükség volt a segítségre, a többiek összefogtak és a dolgok rendben haladtak.

Érdekes egybeesés, hogy a vállalkozásunk pont annyi idős, mint a beültetett vesém.

Bár a családom katolikus és én magam is katolikus templomban találtam hitre, egy idő után szerettem volna megismerni a keresztelésem szerinti református vallást is. Csatlakoztam a gödöllői gyülekezethez és annyira beilleszkedtem, hogy egy idő után rám bízták a Gödöllői Református Egyházi Alapítvány kuratóriumi elnöki feladatokat. Több éve örömömre szolgál, hogy ilyen formában is meghálálhatom azt a sok jót, amit életem során kaptam.

Üzenem a sorstársaimnak, hogy legyenek bizakodóak

Saját tapasztalatom szerint a legnehezebb helyzetekben is van remény a továbblépésre. A mostani transzplantációs körülmények még inkább lehetővé teszik egy teljes élet megélését, mint a negyed századdal ezelőttiek. Viszont az örömteli élethez nem csak erre van szükség. Fontos, hogy mindig észre tudjuk a jót venni abban, amit a sors éppen adott számunkra.

Csiki Zoltán/Feszt Tímea