Csoda

COVID vesetranszplantáció után

Este leültem a gépem elé és azt olvasom a Facebook csoportunkban, hogy „halálfélelmem van”. Elgondolkodtam, hogy mi lehet az, ami valakinek ilyen kínt okoz. Mivel értékesítéssel foglalkozom, és sok emberrel találkozom, azt hiszem picit „pszichológus” is lettem.  Koromnál fogva (43) lendületesen élem az életem, ráadásul két gyermek boldog édesapjaként megérintett, hogy egy sokat megélt csoportban valaki ilyet ír. Igen optimista, derűs és boldog emberként töröm a fejemet ezen.

Itt köztetek tudom, hogy nem csak leállt a vesém, hanem minden embernek külön saját története van. Az enyém ki tudja miért, egy nefrózis szindróma, mely 2005-ben indult, és tíz év alatt tette tönkre a vesémet. Tíz év betegségtudat nélkül. Munka, család, szokásos dolgok. 2014 év végén beütött, amiről tudtuk, hogy bekövetkezhet:

leálltak a veséim. 

Hirtelen egy rossz filmben találtam magamat és csak pörögtek a kockák, mint még soha és mire felocsúdtam, egy géphez voltam “láncolva”, amit előtte csak a tévében vagy a moziban láttam. Most én vagyok a főszereplő – a kedvemet azért ez sem szegte.

Sajnos nem vagyok túlságosan rendkövető az étkezések terén voltak gondok, de minden ment, mint eddig, csak reggel munka előtt, mintha megmásztam volna a Himaláját. Rosszabbul egy év múlva lettem, amikor a lábam nyughatatlanná vált. Itt kezdődött a betegségtudatom. A tágabb környezetem mindeközben nem sokat tudott arról, hogy dialízisre járok.

Vártam a megváltást, a transzplantációt.

Egy reggel a dialízisen leült velem szemben egy csinos lány, profi módon elhelyezkedett, látszott rajta a rutin. A nővérrel való beszélgetés közben derült ki, hogy évek óta kezelik őt máshol és nincs fent a vesetranszplantációs várólistán. Hidegzuhanyt és tarkón vágást éreztem ennek hallatán.

Tehát van egy állapot, ami rossz, van egy orvosi lehetőség, ami ezt meg tudja változatni és nem. Lehet, hogy van olyan korú ember minimum 100 éves, akinél ezt el tudom fogadni, na de egy fiatal lány?! 

A lelki oldala a dolognak számomra úgy néz ki, hogy Isten nekem szánta ezt a vesét és az enyém. És ennyi.

Én vagyok a vese is.

Boldog vagyok, és leszek is, mert Isten, az orvosok és az emberek segítenek rajtam és nem féltem a műtéttől, csak annyira, mint egy vizsga előtt, ami természetes.

2018. novembere…

A veseátültetés után érzelmi sokk: működik és négy év után pisilek, sőt még élek is! Hirtelen elmúlt az a sok erőt kívánó dolog, ami eddigi életemet jellemezte. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel a hirtelen jött,  várva várt új élet. Gyönyörű a réginek lenni. A műtét után voltak problémák, elindult egy kilökődés, de ügyesek a dokik. 

Mindennek tudok örülni, ismét szabad szinte minden – nem lehet szavakba önteni… csak könnyek jönnek, ha rá gondolok.

Ez a mostani dolog nem hiányzott.

Már minden kezdett klappolni, amikor jött a COVID.

Az első körben bezárkóztam, de rájöttem, hogy annyira félek, hogy, még az is jobb, ha elkapom, mint a szorongás. Elvállaltam egy munkát, ami közben sok emberrel találkoztam és el is kaptam egy munkatársamtól. 

Tizenkét napig imádkoztam, hogy ne legyen semmi baj.

Szeptember 10-én lettem pozitív, a betegség 11 nap alatt zajlott le. Az első három napban fejfájás, nagyon erős gerincfájdalom, köhögés és kitartó hőemelkedésem volt 37,4 körül. A nyolcadik napon éreztem, hogy a légzésem enyhén nehezedett, és mértem is. A véroxigén szint 85-86 körül mozgott. Itt éreztem, hogy nem jó a fekvés, nehezemre esett felkelni, de 1-1 órát, sétáltam, ücsörögtem. A 11. napon elmúlt.

Meg lehet gyógyulni transzplantáltan is.

Az úthenger átment rajtam, de most elmúlt és a lelki nyugalmam is visszatért. Lehet, hogy mégis jobb lett volna otthon maradni? Utólag jobban felmérve a kockázatot, igen.

Visszatérve az elejére a segélykiáltásra a válaszom, tudnotok kell, hogy meg lehet gyógyulni, pont úgy, mint a veseműtét után. Ezért írtam le és tettem közzé a Facebook csoportunkban – majd itt is -, hogy mi is történt velem.

És tudjátok, hogy mi a legjobb ebben? Nagyon-nagyon sok köszönetet kaptam érte. A reményt ebben a témában a legjobban ugyanis mi tudjuk egymásnak adni, akik átéltük.

Biztatok mindenkit, fiatalt és időset, hogy merjen élni a lehetőséggel, amit az orvosok kínálnak, mert ők csodákra képesek.

M. Krisztián