Velencei álom RenBike-módra

Ha meg kellene fogalmaznom, hogy mit jelent számomra a RenBikeTour, akkor komoly bajban lennék. Nemcsak azért, mert sem egy mondat, sem egy bekezdés nem mutathatja meg az érzéseimet, hanem azért is, mert vannak olyan léleklenyomatok, amik nemes egyszerűséggel nem önthetőek szavakba. A viszontlátás öröme, az ölelésekben teret kapó szeretet és a semmivel össze nem téveszthető egységérzet varázslatot teremt. A RenBikeTour a mágia, az összetartozás a varázsige.

Ha május, akkor RenBike Velence. Kis csapatunk immár harmadik alkalommal határozott úgy, hogy a pár órányi tekerés mindent megér.

Tavaly belegurultunk egy szintén Velencén rendezett, ugyancsak bringás megmozdulásba, aminek hála jóformán lekéstünk a startról. Idén a szervezők felhívták a figyelmünket a lehetséges lezárásokra, így igyekeztünk időben megérkezni, elkerülve a forgalmi dugót. Ez csak részben sikerült: konvojunk egyik járműve a lezárás áldozatául esett.

A megelőző napok időjárása itt a Dunántúlon nagyjából kétségbeejtő volt. Vagy esett az eső, vagy szakadt. A kettő közötti átmenetet csak az orkánerejű szél zavarta meg. Nyárban nem reménykedtünk, de egész héten jártuk az esőelűző unga-bunga táncot fűszoknyában és kókuszdiótopban. Jó, utóbbiak legfeljebb a képzeletemben jelentek meg, de az tény, hogy aggódtunk, milyen körülmények fogadnak minket.

Tavaly elsöprő erejű volt a buli, de szó szerint, mert annyira fújt a szél, hogy néha nem tudtuk eldönteni, előre, vagy hátra haladunk inkább.

Május 19-én, szombaton szikrázó napsütés, és majdnem szélcsend várt minket. Többen újragondoltuk a felszerelésünket, mert míg útközben elkelt a vastag holmi, addig ott úgy tűnt, a rövid nadrág is sok lesz. Égtünk a láztól, és a nap vadító erejétől, de ezt egyikőnk sem bánta.

11 után egy kicsivel nyeregbe pattantunk és belevágtunk az expedícióba. Örömmel kurjongattunk a rég nem látott ismerősöknek, vígan viccelődtünk egymással és fürdőztünk a szeretet láthatatlan hullámaiban.

Vannak olyan momentumai a közös tekerésnek, amiket lehetetlen papírra vetni. Amikor több száz pedál egyszerre mozdul, amikor vesebetegek és egészségesek, hetvenesek és hétévesek együtt falják a kilométereket, akkor elfogynak a szavak és csak a szívet feszítő boldogság marad.

Tandemem sofőrje, Sziffer Gábor leírásai messze földön világhírűek, így aztán, bár nem láttam, de lelki szemeimmel magamhoz öleltem a táj szépségét, s beszippantottam a víz bódító illatát.

Egyetlen kihívás található a 30 km-es túrán, a pákozdi emlékmű előtti dombocska személyében. Jó érzés volt megfeszíteni az izmainkat, s kicsit próbára tenni a tüdőnket. Megérte kitartani, és feltekerni, mert a lejtők kárpótoltak minket mindenért.

A pihenőnél inkább csak megszokásból álltunk meg, nem éreztük fáradtnak magunkat, bár igaz, ami igaz, itthon kerekeztünk eleget, felkészülve a velencei megmérettetésre.

Vidáman nevetgéltünk a beguruló „sárgák” között. Boldogan viseltük csuklóinkon ezt a színt, kifejezve lépten-nyomon az összetartozásunkat.

Az első hűsítő korty víz után észrevettem, hogy nem égeti az arcomat a nap, s bizony sokan révedtek a távolba, a felénk fodrozódó kicsit sem világos felhők irányába.

De nem hagytuk magunkat. Úgy tűnik, pusztán a jelenlétünk elegendő volt ahhoz, hogy messzire űzzük a fekete bárányokat.

A strandon ámulva figyeltük a bátrakat, akik nemcsak a lábujjukat mártották a vízbe. A büfék, már amik kinyitottak, zsúfolásig tömve hirdették: itt a nyár.

Bár nem mértem le percre pontosan, de három óra alatt vissza is érkeztünk az agárdi strandra: kényelmes tempót diktálva. Még most is hallom a kedvenc fából készült hídjaim üdvözlő dörrenését, ahogy áthajtunk rajtuk. A vízen sikló sárkányhajósok dobolása is a fülemben cseng: az ütem szívem ritmusát kérte fel egy élettel teli keringőre.

Megérkezésünk után csapatunk nagy része a gulyásos kondérhoz vonult, elhozva a napi betevőt. A padoknál, asztaloknál jókedvű beszélgetések, vidám nevetések foszlányai szárnyaltak az égig.

A minimum kétszáz fős társaság láthatóan nem fáradt el a tekerésben. Ki a strandot, ki a büféket célozta meg, de sokan a napozás, fürdés mellett döntöttek.

Könnyedén meg lehetett ismerni a RenBike-hoz tartozó biciklistákat. Nemcsak a karszalagról, hanem arról a mosolyról, ami minden résztvevő arcára kiült. Együtt tekertünk ismét, újabb esztendővel öregedtünk, vagyis élünk, virulunk. Akadtak problémák tépázta arcok, de a remény végig ott lobogott közöttünk, melegen tartva a kihűlő félben lévő szíveket.

Nem vagyok egyedül! Képes vagyok rá! – A RenBikeTour üzenete, amit mindannyian érzünk, minden egyes alkalommal.

Hálával a szívemben és élményekkel a fejemben tértem aznap este nyugovóra, annak az álomfoszlánynak az éber tudatában, hogy nemsokára itt a RenBike Balaton! Nemsokára újra találkozunk!

Szerző: Horváth Nikoletta