10 év margójára

Egy élődonoros veseátültetés története

Tíz év után is tisztán emlékszem mindenre. Persze „az idő mindent megszépít”, mondják, de ez nem szép, ez csodálatos.

Manapság nem ritkaság, ám tíz évvel ezelőtt még nem sűrűn lehetett találkozni olyan esettel, hogy a házastársak szervet adhassanak a párjuknak. De ez a történet nem akkor kezdődött, amikor megtudtuk, hogy egyeznek az értékek, és Enikő lehet donor.

Öt évvel a műtét előtt, egy családi nyaralás alkalmával – már vesebetegként – összeszedtem valamilyen fertőzést. Rosszul lettem, kórházba kerültem, pumpálták belém a vért. Megérte, jobban lettem.

Kaptam öt gyönyörű évet. Éltem, mintha semmi bajom nem lenne, bár a rendszeres nefrológiai kontroll jelezte, hogy messze nincs minden rendben. A veseeredményeim szép lassan romlottak.

Egyik vesegondozói kontrollra elkísért a feleségem is. Az eredményeim már olyan rosszak voltak, hogy az orvos „gépre akart kötni”. Ebbe persze én nem akartam beleegyezni, bevallom féltem, hogy ha dialízisre kerül a sor, onnan már nagyon nehéz visszalépni.

„Mire várnak?” – kérdezte az orvos. „Mire? Hát vesére” – vágta rá gondolkodás nélkül a feleségem. Persze a döntés nem volt ilyen egyszerű.

Enikő persze gondolkodás nélkül adta volna az egyik veséjét.

Én voltam az, aki visszarántottam a földre, mondván, mi lesz a négy gyermekünkkel, ha valamelyikünk műtétje balul sül el. Enikő szakmabeliként folytatta a tájékozódást, majd több sorstárs történetét megismerve, és sok-sok győzködéssel arra a következtetésre jutottunk, hogy a beavatkozásnak jóval kevesebb kockázata van, mint korábban gondoltuk, viszont a várható eredmény óriási lehet az egész család számára.

Az első vizsgálatok után kiderült, hogy Enikő élődonor lehet.

Amikor orvosunk kérdezte tőlünk, hogyan csináltuk, meggyőződéssel válaszoltuk: ez a kémia, ami húsz évvel ezelőtt működésbe lépett közöttünk. 

Egy újabb fertőzés aztán felgyorsította az eseményeket. Nekem sem volt más választásom, el kellett fogadnom a hemodialízist. Folytatódtak a vizsgálatok, és miután kiderült, hogy tényleg semmi akadálya transzplantációnak, karácsony előtt, december 15-re tűzték ki a műtétet.

Egy nappal korábban kellett befeküdnünk a kórházba, és még várt ránk egy nagyon „durva”, de kötelező „megmérettetés”: ha a szervadományozó nem vér szerinti rokon, akkor a felek motivációját törvény által előírt módon etikai bizottságnak kell vizsgálnia.

Egyenként hívtak be bennünket, először Enikőt, majd engem. Egy hosszú, fehér terítővel leterített asztal mögött ültek a „bírák”. A rögtönítélő bíróság lehet ilyen, de nekem az utolsó vacsora jelenete elevenedett meg a teremben. Zúdították ránk a kérdéseiket, néha finoman, de legtöbbször igen keményen.

Tizenkilenc év házasság után biztos-e az, hogy önként ajánlotta fel a feleség a veséjét?

A döntésüket nekünk kellett közjegyzőhöz elvinni hitelesíteni. Ez azért jó is volt, mert sétálhattunk még egyet a városban. Hideg decemberi nap volt, jól esett a Duna-parton egy pohár forralt bor. Elsétáltunk a Margit hídig, le a margitszigeti bejáró alá. Annyira alacsony volt a Duna, hogy a Margit híd pillére alatti alagúton – ami normál vízállásnál víz alatt van – minden gond nélkül át lehetett sétálni.

Maga a műtét másnap reggel zökkenőmentesen zajlott. Enikőt kb. másfél órával előbb vitték a műtőbe. Mintha megállt volna az idő. Bevallom, az egész korházban töltött idő alatt csak ekkor izgultam, egyedül érte. Aztán elérkezett az én időm is. Megkaptam a nyugtatókat, amitől „csoda” történt. Teljesen megnyugodtam. Csak arra emlékszem, hogy a műtő ajtajából integetnek, hogy mehetünk.

A vesém igen hamar és jól kezdett el működni.

Két-három nappal a transzplantáció után már éreztem is, hogy egyre jobban vagyok. Enikőt öt nappal, engem kilenc nappal a műtét után engedtek haza. Otthon aztán fokozatosan javult az állapotom. A szervezetem, ahogy tisztult a felhalmozott méreganyagtól, szépen visszanyerte az erejét. A gyógyszereket persze egész életem végéig szedni kell, és a folyadékbevitelre is oda kell figyelni. Ám a napi három liter folyadékba egy-egy baráti sör is belefér. Szigorúan a vitaminok miatt.

A transzplantáció óta sok mindent másként élünk meg. Fél évvel a műtét után például egy hirtelen ötlettől vezérelve, hátizsákkal nekivágtunk Skandináviának. Éjszakai vonatokon utaztunk, és átléptük az északi sarkkört is, eljutottunk Narvikba, ami egy Norvég kisváros, és kb. 300 kilométerre északra van a sarkkörtől. De az egész utazás alatt a legnagyobb élményt a finn város, Rovaniemi jelentette. Itt lakik a Mikulás, akit persze meg is látogattunk.

Nem hiszem, hogy bármit is változott volna a kapcsolatunk a feleségemmel.

Nem gondolom, hogy nekem ezért nap mint nap hálálkodnom kellene. Szerencsés vagyok, hogy az Enikőt kaptam páromul. És hálás vagyok úgy, ahogy azt nem lehet leírni.

Mielőtt elindultunk Skandináviába kikértük az akkori orvosom, Dr. Chmel Rita véleményét, aki azzal a válasszal adta a beleegyezését, hogy „Lajos, azért kaptál vesét, hogy élj vele, hát élj!”

Réda Lajos