Dr. Vilmányi Csabát 11 éve ismerem. 2 évig nem mentem a közelébe, mert nekem ijesztően közvetlen – és hangos – volt, ezt a falat Ő verte le. Azóta a barátomnak mondhatnom, és rendkívül boldog vagyok, hogy tevékeny részese lehettem a „Szervátültetettek Szolgálatáért” díjátadójának.

Egy lovardában beszélgettünk, amíg a kislánya lovagolt. Ahol egyébként nincs multimédia, nincs tévé, nincs telefonnyomogatás, csak a gyerek van és a ló.

Miből merítette hozzá az erőt?

A családomból, akik ismerik az álmaimat. A feleségem – Betti – nagyon sokáig alárendelte az életét az én kardiológus vágyaimnak, nagyon sokat költözött velem, nagyon sokszor volt fontosabb, hogy én mit szeretnék. Amikor Ő elvégezte az egyetemet, akkor azért, hogy én Szekszárdon tudjak dolgozni, elment orvoslátogatónak, hogy több időnk legyen együtt. Utána jött a következő őrült ötlet, hogy költözzünk Veszprémbe egy 4 hónapos gyerekkel a nővérszállóra, ott sem volt ellenállás, majd 3 hónap múlva bejelentettem, hogy felhívott a GOKI-ból Dr. Szatmári András, benne akkor sem merült fel annak a lehetősége, hogy ne költözzünk újra. 

Amikor Ő is el tudta kezdeni a rezidens képzést, akkor dolgoztunk valamennyit együtt Pécsen, utána már kompromisszumos megoldás volt, hogy miközben én már Budapesten dolgoztam, Székesfehérvárra költöztünk, így Ő is el tudta kezdeni a fehérvári kórházban az aneszteziológus képzést. Később úgy gondolta, hogy az Ő útja is máshol van, majd jött egy lehetőség a GOKI-ban, amit elfogadott, így kerültünk egy munkahelyre. Neki is sokat számított az, hogy új dolgokat tanulhatott, és éreztem, hogy Ő is itt találja meg saját magát.  Azóta GOKVI-ban aneszteziológusként dolgozik.

Amikor a közösen bejárt utunk után nemrégiben felvetette, hogy hippológiát (lovakkal foglalkozó tudományág – szerk.) szeretne tanulni, akkor tudtam, hogy erre nekem nem lehet nemet mondani.

Két folyamatosan ügyeletet vállaló orvos: nem lehet könnyű a mindennapokban.

Két gyermekünk van: Hanna 16, Bence 10 éves. Hanna óriási lovas, első osztályos kora óta lovagol, most már 10 éve. Akkor kezdett el komolyabban lovagolni, amikor átjöttünk Gyömrőre – ahol jelenleg élünk -, itt bekerült az általános iskolában egy lovas csoportba, ahol az edző az iskolából vitte-hozta őket, és megtanította egy csomó mindenre.  Kitalálta, hogy el szeretne menni versenyezni, díjugrató akar lenni, de ahhoz már saját ló kell. Aztán lett saját ló. Aztán lett két ló, és Hanna 16 évesen a lovaglás szerelmese.

Beni küzd, keresi még a saját útját, most épp a kosárlabdában látjuk a jövőt. Ő egy kis elvarázsolt herceg. Zenél, gondolataiban művészlélek. Jelenleg a GOKVI mellett kéthetente járok egy magánrendelésre, főorvosként már egyre kevesebbet kell ügyelnem a Kardiológiai Intézetben. Rendelek emellett még a János kórházban is, de az sem vesz el túl sok időt.

Van egy tök jó családom, van egy tök jó munkám, és rengeteg mindent kaptam ettől a munkahelytől, ettől a munkától. Elértem azt, amit el akartam érni az életben.

Hogyan lehet érzelmi távolságot tartani a betegektől?

Sehogy. Rengeteg sokkal szorosabb kapcsolatom lett, mint amennyit valaha gondoltam volna.

Antónia – akinek a kistestvére is szívátültetett, és akkor még az édesanyja is szívátültetésre váró beteg volt -, amikor hosszú évek szívbetegsége után hirtelen lett nagyon rosszul, és muszáj volt műszívre rakni, miközben láttam azt, hogy az édesanyja is nagyon rosszul van, de akkor is megpróbálja az utolsó, nem létező erejét is összeszedni, mert tudja, hogy ezt itt most akkor is végig kell csinálni. 

Igazából ezért érdemes.

Antónia is felnőtt közben, és soha nem felejtem el, hogy egyszer ultrahangoztam, és be kellett írni az adatait a számítógépbe, és megkérdeztem, hogy mikor született. Teljesen felháborodva kérdezett vissza, hogy „Te nem tudod, hogy mikor születtem?”!

Úgy örülök, hogy Máté felnőtt lett.

Azt átélni, amit Zsoltikával átéltem, hogy végignéztem, ahogy egy kilökődésben elment, nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni Mátéval. Az a 260 nap, amit Ő műszíven töltött én pedig mellette, örökre meghatározza az életemet.

Mi volt az úton a legnehezebb?

A mai napig cseng a fülemben az a mondat, amit egy műszíves, később szívtranszplantált kislányról mondott egy aneszteziológus: „Az ő állapotában nem megyünk neki egy retranszplantációnak” (retranszplantáció: ismételt szervátültetés – szerk.). Végignéztem az Ő négy évét, amiben sok szenvedés és sok jó is volt, és nagyon rossz azt megélni, hogy nincs segítség.

Azt meg kell élni, hogy egy csomó gyereket elveszít az ember, akik fontosak.

Vannak szülők, akiket soha nem felejtek. Az egyik gyereknek vérképzőszeri betegsége lett, és nagyon kemény három hónapot csináltunk végig úgy, hogy nem is nálunk, hanem a II. sz. Gyermekklinikán volt sokat. Azt az erőt, amit az az édesanya végig tudott vinni a saját gyerekével, és a saját gyermekének az elengedésével, elképzelni sem tudom.

Ezért csinálom, ezekért az emberekért, ezeknek az embereknek az emlékeiért.

Mindezek után adja magát a kérdés, hogy van-e szakmai álma a jövőre nézve?

Fontos számomra, amit az egykori főnököm – Dr. Szatmári András – tanított, hogy igazából akkor leszel valaki, ha ki tudsz nevelni egy-két embert magad mögé, akire azt tudod mondani, hogy Ők tudják azt, amit én, vagy kicsit többet is, és akkor lehetsz saját magadra igazán büszke.

A jelenlegi főnököm – Dr. Ablonczy László – ereje is óriási összetartó erő egy munkacsoportban. Ha elvisz egy kongresszusra, és ott megtanít szerepelni, az egy idő után a szakma szempontjából is elismerés. Hiszen ha többször, többen látnak, akkor tudják, hogy ezzel foglalkozol, hogy ebben benne vagy, és közben egy csomót tanulsz. Eljutsz egy olyan városokba, ahová nem jutnál el; látsz egy csomó olyan dolgot, amit egyébként nem látnál. Az is egy fontos itt tartó erő, hogy ez megadatott, miközben nagyon sok olyan emberrel megismerkedtem, akikkel lehet építkezni más irányba is.

A rövid távú vízióm, hogy lesz mögöttem valakit, akit én is el szeretnék juttatni a világnak azokra a pontjaira, ahol tanulhat, és aki utána az lesz, akihez én is tudok tanácsért fordulni, vagy megfelelő partnerként tudok fordulni hozzá.

A célom egy korábbi emlékem, amikor az akkori főnökömet felhívták azzal, hogy „megcsináltuk”: nem azzal, hogy „gyere segíteni”, hanem azzal, hogy meg tudták csinálni egyedül. Várom azt a hívást, amikor nekem is azt mondják, hogy megy egyedül.

Ha személyes üzenetet kellene megfogalmaznia, mi lenne az?

Azért az egykori főnököm, Dr. Szatmári András a példaképem, mert Ő úgy érezte, hogy attól lesz több, ha a tanítványai jobbak nála, és Őt ez tartja a nagyok között, és ez teszi halhatatlanná.

Másik nagy tanárom – Dr. Ladányi Anikó, aki szerintem az ország legjobb ultrahangosa – a szárnyai alá vett a GOKI-ban, és megtanított ultrahangozni. Nagyon sokat tanított, és nagyon sokat számított a tanítása. Ő most a magzati echo-t csinálja, és abban talán a legjobb az országban. Keresi a saját utódját, képzi a fiatalokat, és keresi, hogy ki az, aki azt a tudást tovább tudja vinni, ami benne megvan. Nem féltékeny átadni a saját tudását, nem azt akarja, hogy tölcsérrel beleöntse a fiatalok fejébe a könyvet, hanem azt szeretné, ha a tanítványai éreznék, hogy ezt ők tanulták meg, de úgy, hogy közben volt kivel megbeszélniük.

Hiszem, hogy azok az emberek tudnak előrevinni engem is és a világot is, akik nem féltik a saját tudásukat átadni, és képesek foglalkozni a náluk fiatalabbakkal, hiszen látják és tudják, hogy az az út a helyes irány, ha az utódod jobb lesz, mint Te magad vagy.

Feszt Tímea

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2022/2. számában jelent meg.