260 nap – Életem állomásai

Dr. Vilmányi Csaba gyermekkardiológus a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Karán végzett 2004-ben, majd Szekszárdon, a Balassa János Megyei Kórház Gyermekosztályán, később a Veszprémi Cholnoky Ferenc Kórház Gyermekosztályán töltötte rezidensi éveit, hogy végül 2007-től a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben dolgozhasson – miközben a gyermekgyógyászati alapképzés keretein belül közel két évet töltött a pécsi gyermekklinika intenzív osztályán.

Dr. Vilmányi Csaba gyermekkardiológus szakmai mérföldkövei

Gyermekkoromban kerültem először kapcsolatba a Kardiológiai Intézettel, ráadásul rögtön szoros kapcsolatba: 12 évesen derült ki a szívbetegségem, melynek gyógymódja a pacemaker volt. Akkor azt mondtam, hogy miért ne legyek orvos? A középiskolás éveimben ez már egy határozott döntés volt, és végül a Pécsi Orvostudományi Egyetem hallgatója lettem.

Az ápolástani gyakorlatot már a Kardiológiai Intézetben (akkoriban GOKI, ma GOVKI) teljesítettem, ahol az első napot ájulásközeli állapotban töltöttem: az volt a kezelőben a feladatom, hogy a vérvételnél lefogjam a gyerekeket. Tanították, hogyan csináljam, de az első gyerek után éreztem, hogy ez nem az én világom. Később elmentem vizitelni az orvosokkal, és nagyon tetszett, hogy az akkori főnök – Dr. Szatmári András – meghallgatja a fiatalokat: volt ott két fiatal orvos, akiknek lehetett véleménye, elmondhatták és a tapasztaltabbak gyakran el is fogadták a fiatalok gondolatait. Számomra ez meghatározó élmény volt.

Az orvosegyetem negyedik évében ismét a Kardiológiai Intézetbe kerültem sebészeti gyakorlatra, az ott megismert fiatal szívsebészek között rendkívül jól éreztem magam. Miután elvégeztem az egyetemet, szerettem volna ott folytatni, de „0 km-es” rezidenst nem vettek fel. Ekkor már tudtam, hogy a gyerekgyógyászat az én irányom, és azt is tudtam, hogy mindenki az egyetem gyerekklinikájára szeretne kerülni, úgyhogy én egy reálisabb célt választottam.

Így kerültem Szekszárdra.

Szekszárd – ahol nem volt intenzív osztály

A szüleim Pakson laktak és a feleségem – ekkor már 2,5 éve –, akivel együtt végeztünk az orvosegyetemen, kísért mindenhova és bárhova. A szekszárdi gyermekosztály arra jó volt, hogy a mindennapi betegségeket megtanulja az ember, de tudtam, hogy nem maradok ott, mert engem az intenzív ellátás érdekelt, azon belül is a gyermekintenzív és a koraszülött intenzív osztály vonzott a legjobban, ami nem volt Szekszárdon.

Amikor lejárt a rezidensképzés időszaka, ismét megpróbáltam a GOKI-ba kerülni, de azt mondták, hogy nincs hely. Arra gondoltam, hogy megcsinálom a gyermekgyógyász szakvizsgát valami olyan intézményben/kórházban, ahol érdemes tanulni, ezért az volt a célunk, hogy találjunk egy olyan helyet, ahol van intenzív osztály, van intenzíves szemlélet, és van koraszülött intenzív osztály.

Így kerültem Veszprémbe.

Veszprém – ahol volt már intenzív osztály

Ekkor már néhány hónapos volt a kislányom, és nem volt kérdés, hogy ismét együtt költözünk, de a lakhatást meg kellett oldani. Végül a nővérszállón kaptunk egy szobát, ahol előre szóltak, hogy bár a mi gyerekünk még ugyan nem jár, de a szoba múltja az, hogy az egyik fiatal orvos gyermeke innen esett ki a tizedik emeletről. Ez az információ sok is volt, meg sokk is volt, de végül a telet Veszprémben töltöttük, és romantikus történet lett belőle: ekkor már volt autónk. Reggelente elmentem dolgozni, délutánonként elém jöttek a lányok, elmentünk sétálni, és terveztük a jövőt.

Rövid idő elteltével kezdtem jól érezni magam a munkahelyemen, és az osztályvezető főorvossal is beszélgettünk az szakmai álmaimról. Hagytak dolgozni, felügyelettel ugyan, de gyakorlatilag egyedül vittem az egyik részleget, és odáig még ugyan nem jutottam el, hogy bejussak az intenzívre, de éreztem, hogy közel van, és nagyon jól éreztem magam. Ilyen hangulatban ért Dr. Szatmári András titkárnőjének telefonja azzal, hogy „a főnök” beszélni akar velem.

Természetesen elmentem erre a beszélgetésre. Ez már arról szólt, hogy hárman – két sebész és egy aneszteziológus – elmennek Abu Dhabiba, ahol magyar alapokkal elkezdenek építeni egy gyermek szívsebészeti osztályt, ami eddig ott soha nem volt.  Az orvosok Budapestről mentek, s így lett hely a GOKI-ban, amelyet esetleg elfoglalhatok. Nem volt kérdés, hogy erre a felvetésre mi az én válaszom, de kellett hozzá a feleségem is, aki persze tudta, hogy az én életemben mi a nagy álom. Negyedjére is csomagoltunk – így kerültem Budapestre.

Budapest – ahol elkezdhettem ügyelni

A Kardiológiai Intézetben ekkor 8 hónapot töltöttem, mert a gyermekgyógyász szakvizsgához szükséges gyakorlatokból ott csak a kardiológiát lehetett eltölteni. Annyi mindenképpen „ragadt rám”, hogy el tudtam kezdeni ügyeletes orvosként is dolgozni. A tervem az volt, hogy folytatom a szakvizsgához szükséges képzést, és visszajárok ügyelni. Közben kiderült, hogy mellényúlás volt az albérlet, amit egy közeli faluban, Gombán találtunk, és ahonnan naponta bejártam Budapestre.

Úgyhogy tudtuk, hogy ismét költözni fogunk, hiszen a Kardiológiai Intézetben nem tudom folytatni a gyakorlatomat. A szüleim az egyetemi éveim alatt vettek Pécsen egy lakást, és arra jutottunk, hogy annyira mindegy, hogy Budapesten járom a kórházakat, vagy elmegyek Pécsre, és inkább ott folytatom.

Így kerültem Pécsre.

Pécs – ahol majdnem intenzíves szakorvos lettem

A képzési időm maradék két évét Pécsen töltöttem. Egy-egy hétvégén vállaltam ügyeletet a GOKI-ban, amihez Pécsen csak úgy adtak engedélyt, ha ott is ügyelek. Ez teljesen lehetetlen helyzet volt. Rendszeresen előfordult, hogy csütörtökön ügyeltem Pécsen, majd beültem péntek reggel az autóba, hogy a pénteki és vasárnapi ügyeletemet teljesítsem Budapesten, azután/végül hétfőn reggel visszatértem Pécsre. Ez majdnem az életembe is került, egyszer január elején sikerült a teljes kialvatlanság állapotában a fagyott úton megforgatnom az autót.

Ebben a két évben Pécsen az időm nagy részét az ottani gyermekintenzív osztály vezetője mellett töltöttem, aki szeretett velünk foglalkozni és – óvatos támogatás mellett – hagyott minket kibontakozni, ami minden fiatal orvosnak nagyon fontos. Lehet, hogy ha akkor azt mondták volna nekem, hogy maradj, és legyél az intenzíven szakorvos, akkor igent mondtam volna, főleg, mert még nem nagyon láttam, hogy a GOKI-ban merre vezet a további utam. Végül szakvizsgáztam, és visszatértem Budapestre, a Kardiológiai Intézetbe.

Újra Budapest – sorsdöntő 260 nap Mátéval

2010 hozta a fordulatot: ekkor történt meg először, hogy műszíves gyerek lejöhetett a posztoperatív őrzőből a kardiológiai intenzívre: leengedték hozzánk a két 5 éves fiút, Mátét és Zsoltit.

Zsoltit 177 műszíven töltött nap után transzplantálták, Mátét 264 nap után. Ez a 264 nap, amit Mátéval töltöttem, rányomta a bélyegét az egész életemre.

Amikor az osztályunkra kerültek, akkor még „csak” arról volt szó, hogy én vizitelem őket, de utána már nem akartam elengedni, mert nagyon összebarátkoztunk. Tetszett az, hogy hagyták, hogy én vagyok az a kardiológus, aki a műszíves gyerekekkel foglalkozik, ráadásul azt mondták, hogy …akkor már nézd a szívátültetett gyerekeket is, és majd megbeszéljük!  

2011-ben mehettünk először a szervátültetett gyermekek táborába, ahol én lettem a szívátültetett gyermekeket kísérő orvos, később a síelő gyerekek kísérője is, majd a British Transplant Games-re utazó gyerekcsapatnak is én lettem az orvosa egy (egy májtranszplantált fiatal lány – Jakab Ivett – csapatvezetésével). Így az évek múlásával a közösség is egyre fontosabbá vált számomra.

A szervátültetett gyermekek gondozása hosszú időn át tartó folyamat. Ha bizonyos emberekkel egy bizonyos gyakorisággal találkozol, akkor azok akarva akaratlanul is többet jelentenek Neked, mint egy egyszerű orvos-beteg kapcsolat. Ez ugyanúgy kötöttséggel jár, ez egy közösség, amiből nem akar az ember kimaradni.

Nem lehet egy orvosnak kedvenc gyereke, de ha valaki azt mondja, hogy nincs, az hazudik. Azok a kapcsolatok, amik akár gyermek, akár felnőtt transzplantáltakkal, illetve a velük dolgozókkal kialakultak, nekem nagyon sokat számítanak, tudva azt, hogy ezek nem örök életű dolgok.

Lejegyezte: Feszt Tímea

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2022/2. számában jelent meg.

Olvasd el Dr. Vilmányi Csabával készített interjúnkat is!

Keresd akár a SZERVUSZ magazinban!