A szívtranszplantált fogorvos második nagykorúsága

18 évvel ezelőtt 53 és fél éves voltam

Addigi életem elég viharosan telt, ért egy pár nem várt gyomorszájon ütés – mint több millió Erdélyben, Romániában élő állampolgárt – akik mindennapjaikban megtapasztalhatták a Ceausescu-féle illiberális demokrácia minden „jótékony” hatását, a Kárpátok Géniuszának felemelkedésétől a bukásáig.

Az állandó stressz sajnos meghozta a hatását

Nálam ez a „megtapasztalás”, állandósult stressz, fűszerezve egy valószínűleg örökletes magas koleszterinszinttel, okozhatta 40 éves koromban – közvetlenül Magyarországra történő áttelepülésünk előtt – az első nagy kiterjedésű szívinfarktusomat, amelyet a nagybányai megyei kórházban vészeltem át.
Három hónappal később – fizikailag legyengülve – új munkahelyemen tovább folytattam fogorvosi tevékenységemet, annak ellenére, hogy felvetették, miért nem százalékoltatom le magam. Nem igazán értettem, hogy mit is jelent a leszázalékolás. Amikor megtudtam, akkor ezt elutasítottam. Nagyobbik lányom itt Magyarországon kezdte a gimnáziumot, kisebbik lányom meg az első elemit. Ilyen luxust nem engedhettem meg magamnak, hogy otthon lógassam a lábam és ne dolgozzak.

Abroncsszerű szorító mellkasi fájdalommal bekövetkezett második szívinfarktusom

Szerencsére a következő években, két alkalommal a balatonfüredi Szívszanatóriumban történő rehabilitációm új pályára állított, sokkal jobb fizikai kondícióba hoztam magam, amit később, szinte napi rendszerességgel történő úszásokkal, hosszú éveken át sikerült megtartanom. Megerősödve, rendszeres sportolással így főállásban és mellékállásban is jó munkabírással tudtam dolgozni.
Ez az állapot 51 éves koromig, – 2001 májusáig – tartott, amikor is egy „szomorú vasárnap” reggel 8-kor egy hatalmas, abroncsszerű szorító mellkasi fájdalommal bekövetkezett a második szívinfarktus.

Teljesen megváltoztatta addigi életemet, életünket!

Ettől a pillanattól megszűntem gyakorló fogorvos lenni, csak egy, a fájdalomtól szenvedő beteg lettem.
Pár heti, a megyei kórház kardiológiáján történő kezelés után következett egy mentőhelikopteres utazás a debreceni Szívsebészeti Klinikára, ahol a további vizsgálatok után mielőbbi koszorúér-bypass műtét elvégzését javasolták. Ezt a beavatkozást a tervezett időpont előtt – egy szívmegállást és újraélesztést követően – sürgősséggel végezték el.
Érdekes élmény volt az újraélesztés. Az intenzív osztályon egy hajnalban megébredtem, láttam a nővérpultnál a monitorok előtt ülő ügyeletes asszisztensnőt. A következő emlékem az volt, hogy mély álomból mellkasi égő fájdalmat érzek és felkiáltva a mellkasomhoz kapok. A fájdalom nem szűnt, ekkor kinyitottam a szemem és láttam, hogy vagy négyen állnak körülöttem. Kérdésemre közölték, hogy most ütöttek ki harmadszor. Ha nem sikerült volna az újraélesztés, belealudtam volna a saját halálomba. Utólag ez megnyugvással töltött el, hiszen olyan észrevétlenül és gyorsan történik. Egyik percben még vagy, a következőben már csak emlék.
Kérésemre, reggel már vittek is a műtőbe a közel 6 órás beavatkozásra.

Utána kezdődött a kálváriám

Mivel egy kórházi fertőzést is elkaptam valahol, tüdőgyulladásom lett, állandó légszomjam volt. Fulladtam, oxigénmaszkkal feküdtem az arcomon. Végül lélegeztetőgépre kerültem, és gyakran – tucatszor is – kellett újraélesszenek a szeptikus állapot okozta kamrafibrillációk miatt. Szerencsére ezekről nincs emlékem, csak arról, hogy milyen gyötrelmes érzés az, amikor légszomj miatt fulladozol.
A legszomorúbb az volt – amit jó másfél hónap múlva közölt velem a feleségem, hogy műtétem után két nappal Marosvásárhelyen meghalt Édesanyám, akinek így a temetésén sem lehettem jelen. Ez nagyon összetört.
Budapesti kórházi kitérőkkel, begyógyult légcsőmetszéssel, végül két és fél hónap után hazatérhettem!

Az egyetlen még lehetséges kezelési módot, a szívtranszplantációt javasolták

Hosszú lábadozás következett, sétálásokkal próbáltam magam minél hamarabb „formába” hozni – sajnos sikertelenül – mivel annyira kevés maradt a szív pumpafunkciójából, hogy az nem volt képes akaratommal lépést tartani. Így leszázalékoltak, és 52 évesen rokkantnyugdíjas lettem.
Egy idő után a szívelégtelenség mértéke a gyakori, hosszú ideig tartó budapesti kórházi kezelések ellenére fokozódott, a végstádium felé tartott. Az egyetlen, még lehetséges kezelési módot, a szívtranszplantációt javasolták, mely nélkül hamarosan jelentkezett volna értem a Kaszás.
Gondolkodás nélkül, azonnal rábólintottam a felajánlott lehetőségre, hiszen ez már nem élet, csak vegetálás volt. Persze tudatában voltam – és ezt közölték is – annak veszélyeivel, hogy meghalhatok a várakozás, vagy a szívátültetés műtéte közben. A későbbiekben pedig az állandó immunrendszert gyengítő gyógyszerek miatt könnyebben alakulhatnak ki daganatok, egyéb problémák.
Úgy gondolkodtam, hogy ha csak egy jó évem lesz utána, és pár lépcsőfokra is fel tudok lépni, akkor már megérte vállalni a műtétet és kockázatait!

Tudtam, csak ha túlélem, akkor fogom megtudni, hogy jól döntöttem-e

Nyolc hónappal később, tizennyolc évvel ezelőtt egy szép nyári délelőtt hívtak a budapesti Városmajor úti Szívsebészeti Klinikáról, hogy úgy néz ki, van részemre egy megfelelő donor szív, fel kellene mennem a klinikára. Hívtam is a mentőszolgálatot, majd a mentő érkezéséig a feleségemmel és a két lányommal az épület előtt vártuk érkezését. Máig emlékszem, milyen érzések, gondolatok játszódtak le bennem.

• Vajon jól döntöttem, hogy a műtétet választottam?
• Ha meghalok, mi lesz a családommal?
• Lehet, hogy most látjuk egymást utoljára, miközben elindul velem a mentő?

Tudtam, csak ha túlélem, akkor fogom megtudni, hogy jól döntöttem-e.
Fiatal mentősofőr és szintén fiatal mentőápolóból állt a legénység, mögöttük ültem én, biztonsági övvel bekötve. A műszerfalra helyezett videó kamera rögzítette a száguldva történő, 100 km-es vonulást Szolnokról a budapesti Szívsebészeti Klinikáig.

Mit mondhatok az útról?
Annyit, hogy azt leszámítva, az én „bőrömet” vitték a vásárra, élveztem, ahogyan szirénázva, előzve, Budapesten a villamossíneken haladva vittek a cél felé. Érdekes volt azt is tapasztalni, ahogyan a közlekedők reagáltak a mentő közeledésére. Volt, aki félrehúzódással és volt, aki fékezéssel reagált olyankor is, amikor inkább gyorsítania kellett volna. Közben, számomra pár fontos személytől, családtagtól, telefonon elköszöntem, közölve a tényeket.

És igen, jól döntöttem

2003. július 16-án este 18 óra körül kezdődő műtét éjjel 2 óra körül ért véget. A déli órában azzal ébresztettek, hogy sikeresen túl vagyok a szívtranszplantáción, integessek az üvegablak mögött álló családomnak.
Hosszú lábadozás következett, kisebb egyéb komplikációkkal, majd protokoll szerinti biopszia vizsgálatokkal az első évben.
2005-től közel kilenc évig újra munkába állhattam, más munkakörben nyugdíj mellett, amíg ezt megengedték. Közel harminc év közalkalmazott fogszakorvosi munkaviszony után, – a transzplantációt követően másfél évvel -, ellenőrző főorvos voltam az OEP helyi szervezeténél, amíg nem lépett életbe egy kormány határozat. Ez megtiltotta nyugdíjasok foglalkoztatását a közszférában. Így 63 és fél évesen megszüntették munkaviszonyomat annak ellenére, hogy munkámra igényt tartottak.
Most pedig már úgy vagyok vele, hogy a fogorvoslás, más stresszének átvállalása nem hiányzik.

Azóta a szívem rendben működik és működik, működik!

…és most elértem a második 18. születésnapomat

Anno, volt kezelőorvosom azt mondta, ha szerencsém lesz, akár tíz jó évem is lehet még, a műtét után. Ezzel is kiegyeztem volna, hiszen ennyire sem számítottam! Most már túl is teljesítettem, de nem bánom!
Teljesen aktív vagyok, vezetek. Amikor nincs Covid járvány, utazunk egyik Bécsben élő lányomhoz és az unokákhoz, Marosvásárhelyre pedig rokonokhoz. Szerencsémre – mások szerint – van bennem egy jó adag fekete humor, amikor nem fáj semmi, nem fulladok, akkor nevetek az előjövő bajokon.

Hogy kiknek tartozom köszönettel?

Mindenkinek, akik azon munkálkodtak akár tevőlegesen, akár lelki támogatással, hogy ezen az aknamezőn kisebb-nagyobb sérülésekkel áthaladhassak.
Mindenkori kezelőorvosaimnak, szívsebészeknek, asszisztensnőknek, ápolóknak, beteghordóknak, mentősöknek! Családomnak, elsősorban FELESÉGEMNEK, akinek nem tudom, honnan volt annyi ereje végigjárni velem/mellettem – főleg a bypass-műtét utáni 2 hónapot – a mindennapos kórházba való utazás fáradalmait. Soha nem tudhatta, hogy az intenzív osztályra érve, hogyan, milyen állapotban talál, ébren vagyok, vagy a sokadik újraélesztést követően újra és újra gépekre kötve vegetálok?

Részvétem, a balesetben, fiatalon életét vesztett ismeretlen Donorom Családjának. Az én gyertyám Érte is ég.

Így -18 évesen- mérleget vonva, örülök, hogy megélhettem, túlélhettem a fentebb leírtakat, a megéltekből sokat tanultam. Úgy érzem, hogy a megpróbáltatások átélése, embertársaim iránt toleránsabbá, empatikusabbá tett.

Élni jó, a mindennapi életet akkor tudja az ember jobban értékelni, ha már bebocsátásért a Pokol kapuját is rugdosta!

Dr. Pongrácz István / Nagy Mara