Szervei által valakikben tovább él a fiam

Ép, egészséges, 34 éves fiatalember, akinek erős szervezete van. Aki nagyon szeret élni. Akinek most rendeződött az élete, jó munkája van, szolgálati lakása, megtalálta élete párját. Aztán történik valami, és bár a legjobb szakemberek ápolják őt a kórházban, bekövetkezik a tragédia. Ez olyan igazságtalan a sorstól. Nem hittük el, hogy ez velünk történik.

„A gyász olyan, mint a kristálytiszta vízbe cseppentett tintapaca. Idő kell, amíg eloszlik, a sűrűsége ritkásabbá válik, és amíg képesek vagyunk elfogadni, hogy a víz sosem lesz már olyan, mint volt!” 

Robert Larson

Meg nem született unokáim 

2020. október 28-án délután 5 óra tájékán békésen vacsoráztunk, amikor megszólalt a telefon, és egy számunkra akkor még ismeretlen férfi közölte velünk, hogy a gyermekünk a munkahelyén rosszul lett, egyszerűen lefordult a székről, rángatózott. Érdeklődött, hogy voltak-e epilepsziás problémái valamikor. 

Nem soha. Mivel nem eszmélt, mentőt hívtak hozzá, akik a protokollnak megfelelően ellátták, és Covid-tesztet kellett csinálniuk még ott a munkahelyén. Ez negatív lett. A kórház sürgősségi osztályán szintén elvégezték a gyorstesztet, ami itt is negatív lett. 

Ennek ellenére tovább küldték a megyeszékhelyre a Covid-osztályra. Ott ismét tesztelték, és visszairányították városunkba, a kórház sürgősségi osztályára, ahol végre érdemben kezdték vizsgálni, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy egy ép egészséges 34 éves fiatalember nem eszmél, nem kommunikál. 

Remegve hívtuk a klinikát 

Igyekeztünk mindvégig telefonon keresztül nyomon követni, hogy vajon mikor hol van a gyerekünk az egészségügyi rendszerben. Segítőkész, de nagyon szűkszavú tájékoztatást kaptunk: Még zajlanak a vizsgálatok. Végül este fél tízkor a sokadszori telefonhívásunkra a városi kórházban az ügyeletes doktornő elmondta, hogy a CT-vizsgálat agyvérzést mutat, amit az okozott, hogy az agyában volt egy meggyengült falú ér, ami elpattant. Ez életveszélyes állapot, amit azonnal műteni kell, ezért mentőt hív, és egy közeli nagyvárosba utalja, az idegsebészeti klinika intenzív osztályára. Azt kérte tőlünk, hogy a továbbiakban ott érdeklődjünk majd. 

Remegve hívtuk másnap reggel a klinikát, ahol elmondták, hogy éjfél körül hozott a mentő egy ilyen nevű beteget, de még nem műtötték meg, mert konzíliumot kell tartaniuk arról, hogy milyen módszerrel tegyék meg azt, ami az adott helyzetben a legjobb. Majd érdeklődjünk dél felé. 

A déli telefonhívásunkkor azt az információt kaptuk, hogy a műtét sikerült, az életfunkciói jók, egyelőre altatásban és lélegeztetőgépen kell tartaniuk, ez a szokásos eljárás. Fellélegeztünk, reménykedtünk. 

A kórházi zárlat miatt egyetlen kommunikációs eszköz, a telefon maradt a kapcsolattartásra. Minden nap érdeklődtünk a reggeli és az esti órákban is. Korrektül, nagyon röviden elmondták az aktuális állapotát, hogy tüdőgyulladása lett, arra kap antibiotikumot célzottan, hogy megpróbálták az ébresztést, de nagyon igényli a gépi rásegítést a lélegeztetésben, hogy ödéma keletkezett az agyában, ezért erősebb vízhajtót adnak stb. Másfél hét küzdelem után az ügyeletes doktornő elmondta, hogy válságos az állapota… igen, van rá lehetőség, hogy meglátogassuk néhány percre.

Nekem akkor Covidra jellemző tüneteim voltak, aminek maradványtüneteként köhögtem.Tesztelésre a várakozási idő akkor minimum egy hét volt, és körülbelül ugyanennyi várakozás az eredményre is, mind az állami ellátó rendszerben, mind jelentős összegekért a magánszférában. 

Nekem akkor Covidra jellemző tüneteim voltak, aminek maradványtüneteként köhögtem. Tesztelésre a várakozási idő akkor minimum egy hét volt, és körülbelül ugyanennyi várakozás az eredményre is, mind az állami ellátó rendszerben, mind jelentős összegekért a magánszférában. Amikor ez kiderült, az ügyeletes doktornő azt mondta: Ja, hogyha légúti tünetei vannak ide ne jöjjön, de még a férje se! Megértettem, tudomásul vettem, a többi beteg érdekében. Ez péntek este volt. 

Vasárnap reggel az érdeklődésünkre elmondta az aktuális ügyeletes doktornő, hogy annyira súlyos az agykárosodása, ami az élettel összeegyeztethetetlen. Ha el akarnak búcsúzni tőle jöjjenek most azonnal. Szkafanderszerűen beöltöztettek, láthattuk, de nem érinthettük a gyerekünket. Beszéltünk hozzá, de nem reagált. Borzalmas érzés volt látni, hogy csak a gépek tartják fenn a keringését, a lélegeztetőgép csövét a kipeckelt szájában. Ugyanakkor szépen frissen borotválva, az arckifejezése békés volt, mintha csak mélyen, pihentetően aludna. A doktornő elmondta, hogy agyhalott, nincs remény. 

Csak hallgattuk, amit mond 

Egyszer, amikor a Facebookon nézelődtem, szembejött velem egy poszt, ami arról szólt, hogy Debrecenben az Idegsebészeti Klinikán fenntartották az életfunkcióit egy agyhalott kismamának. Ez a team olyan eredményt produkált, hogy nem csak egy egészséges kisbaba születhetett meg, hanem a kismama szerveit és szöveteit felhasználhatták átültetésre is, így további nyolc ember köszönhette neki az életét, az új esélyét. Minden tiszteletem és elismerésem azé az egészségügyi csapaté. Nagyon megérintett, és megható volt számomra ez a poszt. 

Akkor nem gondoltam, hogy rövid időn belül mi is ebbe a helyzetbe kerülünk. Amikor a doktornő közölte velünk a hírt, éreztük a hangjából, hogy az ő lelke is fáj attól, hogy erről kell minket tájékoztatnia. Azzal fejezte be a mondandóját, hogy végtelenül sajnálja, hogy nem tudják őt megmenteni az életnek. Bénító érzés volt ezt hallani, olyasmi, mint aki fizikailag akkora pofont kap, hogy földre rogyik… 

Csak hallgattuk, amit mond, és nem hittük el, hogy ez velünk történik. Ez nem lehet igaz, ez csak valami tévedés, hisz ő nagyon szeret élni, és pont most történik vele, amikor rendeződött az élete, jó munkája van, szolgálati lakása, megtalálta élete párját, a lényének másik felét?! Ez olyan igazságtalan a sorstól! A barátnőjével végig azzal biztattuk egymást, hogy ő felépül, mert neki van kiért miért küzdenie. Ép, egészséges, erős szervezete van, és a legjobb szakemberek ápolják őt a kórházban. Ha valahol, ott tudnak neki segíteni. Le fogja győzni a betegséget! 

És mégis ez történik vele, velünk. Ez a sors fintora. Ekkor jutott eszembe az, hogy nem olyan régen mit is olvastam erről. 

Legalább segítsen valakinek 

Hisz az én gyermekem egy ép egészséges fiatalember, és ha már végképpen nincs remény és neki mennie kell, akkor legalább segítsen valakinek, vagy valakiknek a szervei által! Ő is ezt akarná, hisz segítőkész jóindulatú ember volt világéletében! Elmondtuk a doktornőnek, aki azt mondta, hogy erre is van lehetőség természetesen.

Amikor bemehettünk az intenzív osztályra elbúcsúzni a gyermekünktől, jelezték az ápolók, hogy személyesen is szeretne velünk beszélni a doktornő, aki most már élőben is elismételte azt, amit a kollégája telefonon keresztül mondott. Másnap még felhívott egy férfihang, adatokat kért, aznap este, november 9-én az orvoscsoport kimondta az agyhalál tényét, majd megtörtént a donáció. Fájdalmunkat csak az enyhítette némileg, hogy ő végül is a szervei által valakikben tovább él… 

Iszonyú nehéz időszak következett ezután, egymást támogatva, összekapaszkodva a férjemmel túléltük. A hirtelen tragikus halála miatt érzett gyászunkat sokan igyekeztek könnyíteni, amiért hálásak vagyunk az élő gyermekeinknek, és unokáinknak, a tágabb nagy családnak, a munkatársainak, a szerelmének, és az ő családjának. De a hiánya nagy űrt jelent mind a mai napig. Nehéz, még tanuljuk az életet nélküle. 

Nem vagyunk egyedül 

Jelentős változás számunkra, hogy létezik Magyarországon egy szervezet, a Szervdonor Családokért Alapítvány. Lelkileg sokat jelent, hogy nem vagyunk egyedül! A honlapjukat nézegetve, olvasgatva dr. Domján Mihály pszichológus közkinccsé tett anyagait, azt éreztem, hogy megérkeztem, jó helyen vagyok, itt értik, érzik, hogy mi zajlik bennem! Hathatós támogatást kaptunk tőlük.

Az OVSZ Szervkoordinációs Iroda leveléből megtudhattuk, hogy a gyermekünk szerveivel négy ember kapott esélyt, lehetőséget arra, hogy élhessen! Egy kicsit úgy érzem, mintha ők az én meg nem született unokáim lennének, éljenek bárhol is a világban, nagy szeretettel gondolok rájuk, és tiszta szívemből kívánok nekik minden jót. 

Gaálné Varsányi Margit 

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2021/1. számában jelent meg.