Erő-forrás

…Este kilenc óra van, néhány perce csukódott be a rendelő ajtaja az utolsó kliens után. Csend van, már a forgalom is elcsitult, csak a saját fáradt arcom néz vissza a teraszajtó üvegéből.

Lassan visszatérek önmagamba a munka után, elkezdem újra érzékelni a testem és azt, ahogy vagyok. Ólmos fáradtságot és erőtlenséget érzek. Még száguldoznak bennem a munkából megmaradt képek és gondolatok, azok a pillanatok, amiket a kliensekkel éltem meg, közben szinte gépiesen kezdek pakolni, rendezkedni. A hazaútra gondolok, olyan, mintha óriási lenne a táv, ami elválaszt az otthonomtól, elképzelhetetlenként élem meg az erőfeszítést, ami a legyőzéséhez kell. A kezeim közben mégis automatikusan teszik a dolgukat, rendrakás, ellenőrzés, zárás. A lift levezető útja is óráknak tűnik. Lent vagyok az utcán… a villamoson… a buszon. A figyelmem másra terelődik, már az út több mint felét megtettem. Már nem is lehetetlen.

Egy apró hétköznapi folyamat – jelentéktelen és igazán nem hősies – példa arra, hogy működik az emberben a megküzdés, hogyan mozgósít rejtett erőtartalékokat. Egy ilyen kis mozzanatban is lehet látni hogyan támaszkodunk lényünknek arra a felére, aki hallja ugyan a panaszokat és korlátokat: „de fáradt vagyok”, „de messze van”, „nem lesz erőm”, mégis el tudja érni, hogy ösztönösen elkezdjünk megküzdeni a helyzettel.

Tudjuk használni az automatizmusokat; ezek nem igényelnek tudatos erőfeszítést, így könnyebb őket alkalmazni, ezek azok a dolgok, amikről „biztosan tudjuk, hogy már tudjuk”. Automatizmus lehet egy rutinfeladat elvégzése, hogy felhívunk valakit, aki eltereli a figyelmünket, esetleg betesszük a kedvenc zenénket. Egyszerre azt vesszük észre, hogy a folyamat, amit kivitelezhetetlennek éreztünk, már el is indult, már benne vagyunk.

A nagy feladatot kisebbekre bonthatjuk. Apróbb és beláthatóbb részcélokat tűzünk ki (a lift, a villamos, a busz), amikor tapasztaljuk ezek sikereit abból erőt merítünk. Mindeközben pedig irányítjuk a fókuszunkat; a fáradtság helyett az emberekre, egy könyvre, zenére, beszélgetésre koncentrálunk, vagy fejben megfőzünk valami finomat. Íme a hétköznapi pszichológia!

Mindannyian napi szinten alkalmazunk ilyen eszközöket a nehézségekkel való megküzdésre. Szinte biztosan kialakítottunk újakat is az elmúlt több mint fél évben, mióta a COVID jelen van az életünkben. Talán már rutin lett sok minden. Sőt talán már el is fáradtunk benne. Úgy tűnik, ezekben a hónapokban sokakban nő a feszültég, az indulat, a reménytelenség és a harag, ami megjelenik egyéni, közösségi, társadalmi szinten is.

Az ilyen időszakokban gyógyító lehet, ha értéket tudunk képviselni, jó példával erősíteni önmagunkat, lehetőségeket mutatni a körülöttünk lévőknek. Megéljük a negatív érzéseket – teljesen érthetőek és jogosak –, de nem magunkon vagy másokon vezetjük le. Bármennyire is nehéz sokszor érezni a sorsközösséget másokkal, egy hajóban evezünk. Akkor jutunk előrébb, ha felismerjük ezt, széthúzás helyett az „együtt húzást” választjuk ezen a tengeren. A legnagyobb sötétségben egyetlen gyertya fénye hatalmasnak tűnik, sok gyertya pedig megvilágítja az utat és elűzi a félelmet.

Tusor Lilla
pszichológus

Megjelent a SZERVUSZ Magazin 2020/2. -es számában.