Itt mindenki szeret

Zűrösen kezdődött az életem. 2000 augusztusában 900 grammal születtem, születésem után agyvérzést kaptam, majd vérmérgezést, végül kiderült, hogy vesebetegségem van.

Az édesapámat nem ismerem, az anyukámról pedig néhány hónap alatt kiderült, hogy nem alkalmas a gyereknevelésre. Van egy nálam két évvel idősebb nővérem, Őt a nagymamánk vette magához, de a Mamának ennél több ereje és lehetősége nem volt a mindennapokban, így egy gyermekotthonba kerültem, később nevelőszülőkhöz is, majd ismét gyermekotthonba. A nagymamámmal és a testvéremmel tartjuk a kapcsolatot, hétvégén, ünnepekkor és iskolai szünetben együtt vagyunk. Jó lenne velük élni, de elfogadtam, hogy a Mamám már nem fiatal, nem is egészséges és a mindennapokban nem tud rám vigyázni.

A vesebetegségem 13 éves koromig karbantartható volt, rendszeresen jártam az I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikára kontroll vizsgálatra. 2013-ban kiderült, hogy már egyáltalán nem tudják a veséim a feladatukat ellátni, így művesekezelésre volt szükség. Hetente háromszor vitt a mentő a Gyerekklinika Műveseosztályára, ahol 4 órára „kötöttek rá” a művesegépre. Nagyon kedves volt velem mindenki, és mindent megtettek, hogy ne érezzem olyan rosszul magam. Én akkor még nem sokat értettem arról, hogy mi az a vesetranszplantációs várólista, amit emlegetnek és amire felkerültem, de azt tudtam, hogy valami olyasmi várható tőle, ami megszabadít a heti 3 művesekezeléstől és a folyamatos rosszulléttől.

„A dialízis nagyon rossz volt. Heti háromszor kellett menni, 4-5 óra volt a kezelés, fájt a fejem,  szédültem és nagyon-nagyon melegem volt. Amikor megtudtam, hogy kapok új vesét, nagyon sírtam. Megijedtem. Féltem a fájdalomtól.”

2014 májusában hívták az akkori gyermekotthonomban a nevelőmet, hogy van egy vese számomra. Mentővel mentünk a Transzplantációs Klinikára, ahol mindenféle vizsgálatok történtek, annyit tudtam, hogy most új vesét kapok, de nem tudtam, hogy ez mit jelent. Az akkori egyik nevelőm – Zsófi néni – végig velem volt, fogta a kezemet és amikor engem elvittek éjszaka a műtőbe, Ő akkor is ott maradt, megvárt, ülve aludt az ágyamra dőlve. Soha nem felejtem el neki.

Aznap ismertem meg Timit (Feszt Tímea). Egy másik kislánnyal várakoztam a veseátültetésre a kórteremben, hozzá jött, Őt bátorította, én pedig odamentem hozzájuk. Így kezdődött a barátságunk.

A veseátültetésről és az utána lévő órákról nem tudok mesélni, aludtam. Másnap délelőtt mindenki mosolyogva jött hozzám, azt mondták, hogy az új vesém tökéletesen működik, de mindenki azzal nyúzott, hogy IGYAK. A vízből elegem volt, a kórházi teát utálom, úgyhogy elég rosszul ment ez a dolog. De délután meglátogatott az a sebész, aki operált, Ő volt Joe doktor (Dr.Szabó József), aki leült az ágyam szélére, megpróbált mindent elmondani úgy, hogy megértsem, aztán Ő is rázendített arra, hogy igyak. Neki végül el mertem mondani, hogy nem szeretem a kórházi teát. Megkérdezte, hogy mit szeretek és nem sokkal később hozott nekem. Másnap Timi is hozott nekem mindenfélét, ehettem végre chipset és banánt is! Olyan sokáig kellett a vesebetegség évei alatt mindenféle diétás szabályt betartani, hogy ekkor a legnagyobb álmom a hamburger volt, természetesen ez a kívánság is nagyon gyorsan teljesült.

A következő időszak a gyógyulással telt. Szerencsére semmi gond nem volt, az új vesém elfoglalta a helyét és a társammá vált. Igyekeztem minden szabályt betartani, Timi azt szokta mondani, hogy az egyik legrendesebb vagyok gyógyszerszedés-ügyben.

Néhány hónap múlva – saját kérésemre – átkerültem egy másik gyermekotthonba, ahol azóta is élek. A budapesti tömegközlekedés teljesen idegen volt számomra, ezért sokáig Timi vitt kontrollra, illetve amikor kitaláltuk, hogy elkezdek atlétikaedzésre járni, akkor oda is. Közben elkezdtük megtanulni a buszokat és az útvonalakat, majd egyre távolabbi találkozási pontokat beszéltünk meg. Néhány hónap alatt eljutottunk odáig, hogy önállóan közlekedhettem.

A Csodalámpa Alapítványtól kívánhattam egyet (minden krónikus beteg gyermeknek lehet egy kívánsága). Én azt kértem, hogy Timivel és Joe doktor bácsival szeretnék eljutni Párizsba, az Eurodisneylandbe. Teljesítették a kívánságomat, eljutottunk három napra Meseországba, életem egyik legnagyobb élménye volt.

Az atlétikaedzés jó kihívás volt, mind nekem, mind az edzőimnek. Az első edzőm Jung Ági volt, óriási türelemmel tanítgatott, biztatott és fejlesztett, később Szabó Gábor volt az edzőm, mindkettőjüknek nagyon hálás vagyok, köszönöm!

Közben a Trappancs csapatában mindenkivel összebarátkoztam, azt szokták mondani, hogy kicsit mindannyiuk gyereke vagyok és érzem, tudom, hogy nagyon szeretnek. Mostanában már úgy érzem, hogy én is a „nagyokhoz” tartozom, hiszen 20 éves múltam. Sok közös programon vettünk részt együtt, a táborozástól a futóversenyekig.

A Magyar Szervátültetettek Szövetsége rendezvényeire is elvitt Timi a veseátültetés után, azóta szinte mindig ott vagyok a programokon. Részt vehettem az UltraBalatonon futó szervátültetett csapatban és több másik futóversenyen is. Az mindig jól esik, hogy a felnőtt transzplantáltak is tudják a nevemet, megkérdezik, hogy vagyok és hogy megy az edzés. Itt is azt érzem, hogy szeretnek.

A rendszeres edzéseknek – és a Trappancs Egyesületnek – köszönhetően eljutottam a Szervátültetettek Európa Bajokságára Helsinkibe, majd a Szervátültetettek Világjátékára is Malagába. Mindkét versenyen állhattam a dobogón, semmihez nem hasonlítható érzés volt. Malagában rendkívül erős mezőny volt és az egyéni számaimban lecsúsztam a dobogóról, ami miatt eléggé elkeseredtem. De még előttünk volt a 4×400 méteres váltó, ahol a többiek azt mondták, hogy „fussunk mint az állat, hogy Vivinek is legyen érme!” Futottunk. Lett. És akkor már nem sírtam.

A Trappancs csapatban – később az edzéseken is – lett egy tüdőtranszplantált barátnőm, aki – nem teljesen véletlenül – abba a gyermekotthonba került, ahol én is lakom. Virággal sok közös emlékünk volt, szobatársak is voltunk, de sajnos a barátságunk végül nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Eltávolodtunk egymástól, majd Virág súlyos beteg lett és bár küzdött, nem sikerült győznie. Ő már nincs közöttünk. Nem voltunk túl jóban, de hiányzik.

Az általános iskola után elvégeztem a bolti eladó szakiskolát, és most szakácsnak tanulok, amit nagyon élvezek! Hétvégenként néha én főzök a társaimnak az otthonban, és majdnem mindig ehetőre sikerül!

A COVID-19 miatt fél éve „be vagyok zárva”. Nem járok iskolába és nem mehetek sehova. A teljes igazság az, hogy a szabályos maszkhordás nem ment teljesen jól (UTÁLOM!), így a saját biztonságom érdekében kerültem „fogságba”. Tanulok, hétvégenként főzök, és igyekszem mozogni is. Nagyon várom, hogy végre kiszabaduljak, hogy végre találkozhassak a barátaimmal, hogy megölelgessük egymást a Trappancs csapattal és most már azt is várom, hogy iskolába járhassak.

2-3 havonta járok kontroll vizsgálatra, gyakrabban az I. sz. Gyermekklinikára, időnként a Transzplantációs Klinikára is, egyik helyre sem félve megyek, mindenhol azt érzem, hogy szeretnek.

Nehéz összeszedni, hogy kinek szeretnék köszönetet mondani, biztos kihagyok valakit, és az évek során sokan, sokféleképpen segítettek: MINDENKINEK köszönöm!

Van valaki, akinek csak gondolatban tudom megköszönni az életemet: nem ismertük egymást, mégis bennem él tovább és én nagyon hálás vagyok neki.

Köszönöm Kelen Kata doktor néninek, Sallay doktor bácsinak és Török Szilárd doktornak, hogy vigyáznak rám és szeretnek, köszönöm Joe doktornak, hogy megváltoztatta az életemet, köszönöm a nevelőimnek, hogy mellettem állnak akkor is, amikor épp nem könnyű velem, köszönöm a családomnak, Maminak és a tesónak, hogy segítettek.

Köszönöm a Magyar Szervátültetettek Szövetségének, hogy a Magyar Szervátültetett Válogatott tagja lehettem már kétszer, remélem, hogy a jövőben is lesz lehetőségem bizonyítani.

…És végül köszönöm a Trappancs csapatának, hogy közöttük lehetek, hogy elfogadnak, hogy szeretnek és hogy mindig fordulhatok hozzájuk.

….és persze: köszi Timi!!!

Vivien / Feszt Tímea
2021.

22