Itt sokkal több a jó, mint a rossz

Jutalmam, hogy tehetem!
Beszélgetés Taba Virággal.

Taba Virág szakápoló a Városmajori Szív- és Érsebészeti Klinikán, a kardiovaszkuláris centrum kardiológiai osztályán. A betegek csak határozott, ugyanakkor végtelenül kedves és barátságos „Viri”-ként ismerik. 2018-ban ő lett az év ápolója. Munkájáról, terveiről, betegeiről mesél nekünk. „Én csak itt szeretnék dolgozni, innen mennék nyugdíjba” – vallja, bár még nagyon messze van a nyugdíjtól.

Mit mond neked, hogy 30 éves a magyar szívtranszplantáció?  

Igazság szerint nagyon éltet engem, hogy itt tart az orvostudomány, ennyire fejlődik a technika, és ezzel nagyon sok embernek lehet lehetőséget adni egy új élethez. Ez visz előre engem is. Büszkeség számomra, hogy itt dolgozhatok, nagyon értékelem, hogy én itt lehetek betegápoló. A betegek szeretete mindent megér, bár nagy a hajtás, de ez sok erőt ad, és ezért érdemes élni. 

Mi indított arra, hogy egészségügyben dolgozzál?  

Nagyon szeretem az idős embereket, a nagyszüleimmel közel álltunk egymáshoz, ezért idősek otthonában kezdtem el dolgozni, nyolc évet töltöttem ott. Szeretet, jókedv, vidámság volt minden nap, de ott kevesebb volt a sikerélményem, és azt gondoltam, hogy ennél talán lehetne többet adni olyan embereknek, akiknek még van tovább. Aztán beajánlottak a klinikára.  

Milyen iskola kellett ehhez? 

Segédápolói végzettségem volt, aztán 2011-ben, amikor idekerültem, látták, hogy van bennem valami affinitás, és akkor beiskoláztak, így itt szereztem meg a szakápolói végzettséget. Édesanyám pedagógus, de azóta már ő is itt dolgozik. Pedagógusdiplomával itt segédápoló, de neki ez nem alantos munka. Ő is örül, hogy itt vagyok, mert tavaly volt egy kitérőm. A 10. évnél úgy éreztem, hogy lelkileg ez sok. Nagy volt a hajtás, ehhez állóképesség kell, nem lehet, hogy saját magammal ne törődjek, és úgy érzetem, hogy elég volt ebből, szeretnék továbbállni. Kaptam egy középvezetői álláslehetőséget egy bentlakásos, habilitációs intézetben, ahol autisták, Downkórosok, testi- és értelmi fogyatékos felnőttek vannak, és azt gondoltam, majd én ott magváltom a világot.  

De nem váltottad meg? 

Rövid időn belül kiderült, hogy hiába van a betegekhez tengernyi türelmem, ott már az első hetekben azt éreztem, hogy ez lehet, hogy nem a jó irány. Rossz döntés volt a részemről. Bár hagytam magamnak időt, foglalkoztam magammal, az egészségemmel Dolgoztam három hónapot a ritka betegségek osztályán, ott már majdnem azt éreztem, hogy otthon vagyok. Kicsit kipihentem magam, és miután mindenben ezt kerestem, és hiányzott ez az egész kardiovaszkuláris „kóceráj”, novemberben beszéltem a professzor úrral, aki nem is értette, miért mentem el, így visszavett. A tanulság az volt belőle, hogy nem vihetem haza a betegek búját-baját. Amikor itt vagyok, akkor kihozom magamból a 300 százalékot, de nekem is van életem. El kell mennem szórakozni, kikapcsolódni, barátokkal lenni, és nem mindent beáldozni a munkának. 200-240 órákat dolgoztam havonta. Most is vállalok túlórát, meg beugrok a kollégák helyett, ha valami nekik közbejön, de mára már megtanultam nemet is mondani.  

Mi ad neked ehhez erőt? 

Itt szerencsére nagyon magas a gyógyulási arány, sokszor van sikerélmény, nagyon sok szeretetet kapok, sokszor köszönik meg az ápolást. Nagyon hálásak a betegek, akár egy pohár teát adok nekik, akár ágytálat, de egy jó szóért is. Egy simogatást, vagy egy kedves mosolyt is értékelnek. Itt nagyon kiszolgáltatott emberek fekszenek, száz zsinór lóg belőlük, montírozzuk őket, nekem ezért is számít a visszajelzés. Ha a beteg megköszöni, hogy sokat számított neki, hogy ma én voltam az ápoló, és hogy ma én adtam neki enni, én gondoskodtam róla.

Ma például forró teára vágyott egy néni, és ez nekem nem került semmibe, elvittem a mikróba, megmelegítettem egy bögre teát, és úgy adtam neki oda. A néni azt mondta, napok óta erre vágyott, hogy igyon egy jó meleg teát. Ezt nem lehet megfizetni. De egyébként nagyon megbecsülnek itt, megfizetnek, van eszköz, erkölcsileg is elismerik a munkánkat. Itt szerencsére van minden, a szükséges kötszer, ágynemű és minden feltétel adott, hogy elássuk a betegeket. Ha ez nem lenne, hiába lennék én jó ápoló. Összeszokott brigád van, a doktorok is úgy mennek el a műszak végén, hogy bejönnek ide, és megköszönik az egész napot, tehát tőlük is érzem azt, hogy elégedettek a munkámmal. A betegek is aranyosak és ragaszkodnak, aki sokáig itt van, az megkérdezi, mikor jövök legközelebb. Ezt az élményt nem veheti el tőlem senki, ez nekem nagyon jó érzés. 

Egy ilyen nehéz nap után hogyan kapcsolódsz ki? 

Nekem az asztalitenisz a sportom. Annak idején NB 1-ben játszottam, de sajnos lesérültem. Évekig nem sportoltam, aztán pár éve újra visszamentem és sokat játszunk, de ma már nem versenyszerűen. A másik, hogy nagyon szeretek vezetni, menni autóval sokfelé. Korábban ezt is megkaptam a barároktól, hogy milyen sokat dolgoztam, de azt is, amikor a fáradtságtól nem volt rájuk időm. Most már ezt is tudom sokkal jobban kezelni, már több időt szánok magamra és a barátaimra is. Rá kellett jönnöm, hogy igenis kell erre is időt szakítani. Ez feltöltődést ad nekem.   

Kialakul-e kötödés azokkal a betegekkel, akik itt várnak – akár hónapokat is – az új szívre? 

Nagyon is kialakul, és erre figyelni kell. Erőt ad a betegeknek, szinte családtaggá válnak itt az idő alatt, amíg a megfelelő szervre várnak, de vékony a határ, és ezért vigyázni kell, hogy én ne sérüljek. Erre többször majdnem rámentem, attól függetlenül, hogy nagyon sok a sikerélmény, azért voltak tragédiák is. Olyankor ez nagyon megvisel, de nem mondhatom, hogy ezért feladom. Ez a munka ilyen, sokszor odaadom a szívemet-lelkemet egy betegnek, de vigyázok, hogy ne sirassam meg őket. Most is volt egy ilyen eset, a műszíves betegünk, de elkísértem az utolsó útjára, mert a szívátültetés nem sikerült. Az esélyt mindig megadjuk, de ilyen váratlan esemény olykor előfordul. Ez így van rendjén, nehéz megedződni, megtanultam, hogy ne fájjon, fogadjam el azt, hogy valamiért annak úgy kellett lennie. Én megtettettem mindent, amit lehetett, ne legyen bennem lelkiismeretfurdalás.  

Mesélj arról, hogy milyen terveid vannak a jövőre nézve?  

2018-ban én lettem az év ápolója. Ez egy olyan elismerés, ami jót tett a lelkemnek, belül vágytam rá. Minden évben van év orvosa, év ápolója díj, és ilyenkor az orvosok szavaznak az intézmény legjobb ápolójára és az ápolók szavaznak az év orvosára. Ez egy ilyen visszaigazolás volt nekem, hogy valamit jól csinálok. Szeretnek velem dolgozni, szeretnek velem tölteni egy műszakot vagy egy ügyeletet. Öt évente lehet ezt a díjat elnyerni, ezt jó lenne még egyszer megszerezni.

További tervem is van kialakulóban, az intenzív terápiától eddig úgy ódzkodtam, de most talán mintha megértem volna erre a feladatra is. Még ezt nem csinálom, de egyre többet foglalkoztat ez a gondolat. Ez másfél éves képzés, talán most szeretnék ehhez egy kicsit közelebb kerülni, bár azt tudni kell, hogy itt más a kapcsolat a beteg és az ápoló között. A betegben tubus van, nem tud válaszolni, másképp reagál az ellátásra. Ez egy új kihívás, ezt meg kell tanulni, mert más egy lélegeztetett beteget ápolni. Lehet, hogy most már éreznék magamban annyit, hogy velük is szívesen foglalkoznék. Ehhez azonban még kell tovább kepéznem magam, egyebet már nem szeretnék. Tavaly sok minden átértékelődött, én csak itt szeretnék dolgozni, innen mennék nyugdíjba, bár még attól nagyon messze vagyok. De talán 10-15 év múlva is lesz itt nekem munka. Most még úgy érzem, hogy bírom. Nagy a hajtás, azonban a legtöbb klinikai feltétel adott, adott a tudás, az innováció. Itt nagy a betegforgalom, épp ezért itt nagyon sokat lehet tanulni, fejlődni.  

Mi a mottód, mi áll a lelkesedésed mögött?  

Egy diakónusi idézet: „A jutalmam, hogy tehetem”. Nagyon rám illik, ez éltet a maga minden jó és rossz oldalával. De itt sokkal több a jó, mint a rossz. 

Tóthné Pataki Csilla


Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2022/1. számában jelent meg.