Koronavírus-járvány idején

Kihalt utcák. Csúcsidőben is csak néhány utassal közlekedő villamosok. Elzárt vezetőfülkéjű buszok. Szinte üres aluljárók, csendesek az utcazenészek megszokott dallamai és a rikkancsok ingyenes újságot kínáló hangja nélkül. Hiányzik sok minden, amit eddig természetesnek vettünk. Még a különböző kitalált vagy valós indokkal pénzt kéregetők is visszavonultak – ki tudja hová? 

Legtöbbünk életében nem volt még ekkora változás, mint amihez az elmúlt néhány hétben alkalmazkodnunk kellett. 

Átalakítottuk eddigi megszokott reggeli rutinunkat. Kisiskolások nem özönlenek ki zsibongva az iskolák kapuján. Gimnazisták nem állnak le tanítás után megbeszélni a kiosztott témazáró eredményeit vagy a másnap beadandó projekt hátralévő feladatait, mielőtt ki-ki menne a dolgára. 

Egyetemisták nem ülnek be egy sörre az előadás után, nem tervezgetik az esti bulit. Kiürültek az előadók, a kollégiumok. Az eddigi napi személyes találkozások visszaszorultak a virtuális térbe. 

Nincsenek dugók, nem várakozunk zsúfolt folyosójú klinikán – mégsem tudunk most örülni ennek. 

Új szokásokat kellett felvennünk. Ízlelgetjük a „távoktatás” és „hómofisz” szavakat. Nagyszülők nem csak a külföldön, hanem a velük egy településen élő unokáikkal is skype-on beszélgetnek. 

Nincs mozi és színház, zárva vannak a könyvtárak, múzeumok. Nem lehet beülni egy étterembe vacsorázni és nem mehetünk hétvégén meccsre vagy az Állatkertbe. És mindezek mellett rengeteg embernek veszélybe került a megélhetése. 

Ám, mint a legtöbb rossz dolognak, a mostani helyzetnek is megtalálhatjuk azt a részét, amiből jót tudunk kihozni. 

Új ismeretekre teszünk szert. Idős emberek ismerkednek az internettel, hogy csökkentsék az elszigetelődésüket. Megtanuljuk, hogy a boltban nagyobb távolságot tartsunk egymástól és türelmesebben várjuk ki a sorunkat. Tanárok és diákok együtt fedezik fel a távoktatás lehetőségét és győzik le közösen a felmerülő nehézségeket. Családoknak végre van idejük egymásra. Előkerülhetnek a társasjátékok, a régi fényképek, félretett hobbik. 

És mint mindig, ha nagy a baj, megmutatkozik az egyik legszebb emberi tulajdonság a szolidaritás és az önzetlenség. Magánszemélyek áldozzák rá képességüket és idejüket, és maszkokat varrnak. Mások az ehhez szükséges anyagot biztosítják ingyen. Fiatalok keresik meg idős szomszédjaikat: bevásárolnak nekik, megsétáltatják kutyájukat. Fodrászok, kozmetikusok ajánlják fel szolgáltatásukat ingyenesen a járvány elmúlta után egészségügyi dolgozóknak. 

Egészségügyi végzettségű, de jelenleg nem létfontosságú szakmában dolgozók mennek most önkéntesnek oda, ahol nagy a szükség. 

Éttermek, pizzériák szállítanak ingyen vagy nagy kedvezménnyel ételt a kórházi dolgozóknak. Taxisok – akiket „békeidőben” gyakran illettünk negatív jelzőkkel – most önzetlenül viszik munkába vagy műszak végén haza az orvosokat, ápolókat. 

Sokan, akiknek színházjegyük volt erre az időszakra, nem váltják vissza azokat, ezzel is segítve a színházak felszínen maradását. 

Rengeteg online kezdeményezés született. Lehet táncolni, tornázni, rajzolni a monitorok előtt. 

Virtuálisan megnézhetjük a világ sok múzeumának gyűjteményét, digitális újságadatbázisban böngészhetünk. A nappalinkból élvezhetünk cirkuszi előadást, élő zenekari közvetítést – akik szintén a nappalijukban játszanak – és színházi előadást. Fantasztikus az a találékonyság, amivel művészek és egyszerű emberek reagáltak erre a helyzetre. 

Végül ne feledkezzünk meg azokról, akiknek nincs home office, nincs munkaidő-kedvezmény, nincs megállás. Akik nélkül nem működne jelenleg semmi. 

Elsősorban az egészségügyi dolgozók, akik emberfeletti módon, saját egészségüket kockáztatva küzdenek értünk. Vagy az áruszállítók, akik nélkül üres polcok várnának minket az üzletekben, ahol az eladók szintén keményen helyt állnak. Mindazok, akik a közlekedést biztosítják azok számára, akik szintén nem maradhatnak otthon, a közösségi közlekedésben dolgozók Budapesten és vidéken. Idősotthonok dolgozói, akik saját családjukat hátrahagyva beköltöznek gondozottjaikhoz, hogy ne veszélyeztessék őket ingázásukkal. Szakemberek, akik gondoskodnak arról, hogy égjen a lámpa lakásainkban, legyen tiszta vizünk és fűteni tudjunk. 

Őértük is vigyázzunk egymásra, vigyázzunk magunkra! 

És amikor majd visszatér az élet a régi kerékvágásba, néha álljunk meg, és gondoljunk arra, milyenek voltak a kihalt utcák, a csendes aluljárók. Hogy hálásak tudjunk lenni a dugókért és a zsúfolt klinikai folyosóért is. 

Kotáné Cziegler Andrea 

Megjelent a Szervusz újság 2020/1. számában.