Én voltam a beteg, de anya is felépült

Egymás életét mentettük meg 

Édesapám felfedezett 11 hónapos koromban egy nagyon furcsa színű puffadást a hasamon. Ekkor – 1990 októberében – kerültem az akkor még SOTE-nak nevezett egyetem I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikájára, ahol megállapították, hogy Wilms-tumorom van. A kórházban kisebb-nagyobb megszakításokkal eltöltött több mint három év alatt eltávolították a teljes jobb vesémet, majd két alkalommal csonkolták a balt is. A kiváló orvosi csapatnak, különösen Rényi Imre adjunktusnak, a kemoterápiás és a sugárterápiás kezeléseknek és az emberi erőnek hála jó egészségben telt a gyermek-, a kamasz- és a korai felnőttkorom. Anyáék mindig nagyon féltettek, de valahol azért fellélegeztünk. 

Aztán 25 éves koromban egyre rosszabb lett a közérzetem, az addig imádott ételeket egyre kevésbé kívántam. Ekkor kerültem a Péterfy kórház nefrológiai ambulanciájára. Hosszas orvosi kivizsgálás után képbe kerültünk: hatalmas a baj, a maradék csonkolt vesém már nagyon gyengén működik. Gyors gyógyszerváltással és diétával – havi ellenőrzések mellett – két évig sikerült működő állapotban tartani a vesecsonkot. 

Közben egyre többször merült fel a transzplantáció lehetősége

Ami számomra természetes volt, hogy előbb vagy utóbb szükséges lesz, hiszen rettegtem a dialízistől. Anyukám egy Nők Lapja-beli cikk elolvasása után rákeresett az Újraszervezés Alapítványra, ahol Hollós Kata és Szanyi Tímea készséggel válaszoltak a felmerülő kérdésekre. Anya felajánlotta a veséjét, de én hallani sem akartam róla. Ebben a kérdésben odáig jutottunk, hogy anyának azt mondtam, nyugodtan vizsgáltassa ki magát, de én akkor sem fogom elfogadni. Közben én is felkerestem az alapítványt, majd Szanyi Timivel órákat beszéltünk telefonon ismeretlenül, és a szavai kezdtek meggyőzni. 

Hamarosan megtörtént a műtét, látszólag sikeresen. Ó, ám egy hét múlva anyukám nagyon rosszul lett, begyulladt a hasnyálmirigye. Újabb műtét következett, ám ezt követően anyukámat lélegeztetőgépre kellett tenni. Én, aki csak filmekben láttam eddig ilyet, hatalmas sokkot kaptam, édesapámmal együtt. Szörnyű látvány volt, és a mai napig élesen él bennem az a pillanat, amikor anya észlelve látogatásunkat, megpróbál beszélni, de nem tud. Kemény küzdelem árán mégis felépült – ekkor legalábbis mindenki így gondolta –, és novemberben hazaengedték.

Úgy látszott, minden rendben lesz

Három hét múlva, még 2018 novemberében otthon rosszul lett, és még aznap befektették. Újabb gyulladások keletkeztek a hasnyálmirigy környékén. Enni egyáltalán nem tudott, teljesen legyengült, és az én örökmozgó anyukám már a kórházi ágyból sem tudott kikelni. Szörnyű volt hallgatni, hogy állandóan azt ismételgette, nem akar meghalni. Az orvosok azzal biztattak minket, hogy a felépülés hosszú folyamat, mert a hasnyálmirigy nagyon nehezen gyógyul. De a hosszú folyamatot egyikünk sem tudta elképzelni. Közben apukámmal is tartanunk kellett egymásban a lelket. 

Látszott, hogy anya napról napra épül le testileg és szellemileg. Az orvosok folyamatosan biztattak minket, és mondták, hogy karácsonykor már otthon lesz. De nem így lett. Anyát újra meg kellett műteni, összesen hat alkalommal. Mindenki mindent megtett, különböző módszerekkel próbálták a felesleges folyadékot eltávolítani. Aztán már volt olyan is, aki nem tudott tovább biztatni. Apával még inkább össze kellett kapaszkodnunk. Anyát mélyaltatásba és lélegeztetőgépre tették. 

Apa az egyik délelőtt a munkahelyemen hívott fel, és közölte, hogy anyát dializálni kell, hiszen nem bírta tovább a veséje. Ezt szörnyű volt hallani, elképzelhetetlen – ez volt számomra a legrosszabb. ami csak történhetett. Az eddigi lelkiismeretfurdalás ekkor már elviselhetetlenné vált. Sosem fogom elfelejteni azt az altatóorvost, akivel anya ágya mellett több mint fél órát beszélgettünk, és elmondta, hogy ez az egész nem azért történt, mert anya nekem adta az egyik veséjét. Felépülése után anya is azt hangoztatta, hogy ha nem adja nekem az egyik veséjét, akkor a féléves kontrollon nem derül ki a hasnyálmirigy-daganata és valószínűleg már csak későn vették volna észre. A dializálást ugyan másfél hét múlva meg lehetett szüntetni, de anyát 63 napig altatták. Talán jobb is, mert így nem kellett átélnie tudatosan azt, ami történt vele. 

Végül erősödni kezdett álmában

Közben a gépi lélegeztetést felváltotta a gégemetszés utáni lélegeztetés, mert már veszélyes volt a hosszas gépen tartás. De végül felébresztették, és küzdött. Egyre csak küzdött. Beszélni nem tudott, de szabadulni akart. Majd egyre jobban lett.  

2019 márciusában átvitték az Uzsoki Utcai Kórház Belgyógyászati Rehabilitációs Osztályára, ahol rengeteget fejlődött, de leginkább azért, hogy minél előbb kikerüljön onnan. Az orvosok biztatták, de a kórházi környezet is megtette hatását. 2019. április 19-én hazajöhetett. Ezután gyógytornász segítette a mozgásfejlődést. És anya akarta. Ekkorra megértettük, hogy mi is az a „hosszú folyamat”. 

Anya teljesen felépült

Ugyan sokszor mondja, hogy lassabb, fáradékonyabb, de ez csak nekünk észrevehető, másnak nem. Teljes felépülését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szeptemberi Trapi-napokon ő volt az egyik, aki a leghangosabban énekelt és felszabadultan táncolt. A háziorvosunk javaslatára leszázalékolták, és a régi munkahelyére már nem akart visszamenni. De teljesült egy olyan vágya, amiről 1989 óta álmodozott. Vágyott vissza a régi szakmájába, a vendéglátásba, amit a felépülése óta lehetősége volt kipróbálni. Ez még jobban segített a felépülésben. 2019. október 12-én, éppen a második veseszülinapomon megkapta azt a díjat, amit nagyon megérdemelt: átvehette a Pro Vita díjat! Én pedig több helyen tanítok. És jól vagyok! 

Apa, anya és én mindig közel álltunk egymáshoz, de talán még jobban összezártunk. Ezerszeresen megértettük, hogy milyen betegen, és milyen egészségesen élni.

Jankovics Julianna

Megjelent a Szervusz újság 2020/1. számában.