Nem akartam én szívsebész lenni – interjú Prof.Dr. Szabolcs Zoltánnal

Prof. dr. Szabolcs Zoltánra nagy hatást tett Semmelweis életműve, ahogy sebész nagybátyja is, mégis egy női szív vitte közelebb a szívátültetéshez. Hasi sebésznek készült, de nem küzdött sosem a sors ellen, így került kalandos úton a szívátültetés közelébe. Részese lehetett a magyar szívátültetési program kialakításának, és fiatal sebészként ő varrhatta össze a bőrt az első szívátültetésnél. 2006-tól a szívtranszplantációs munkacsoport vezetője lett. Munkájának köszönhetően a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika vált Európa egyik vezető szívtranszplantációs centrumává. Munkásságáért számos díjjal, így a Szent István, valamint Batthyány-Strattmann László-díjjal tüntették ki.

Mindig is orvosnak készült, vagy volt más lehetőség is a tarsolyban? 

Budai gyerekként nőttem fel a Gellért tér környékén, és pályaválasztás szempontjából kezdetben csak egy dolog volt biztos: monoton munkát nem akartam végezni sem irodában, sem gyárban. Vonzott az agrárium, a geológia, de a gimnázium harmadik osztályában már kikristályosodott, hogy orvos leszek. Biztosan szerepe volt benne sebész főorvos nagybátyám példájának, de nagy hatással volt rám a Semmelweis Ignác életéről szóló könyv is. Bár sikeres felvételit írtam, létszám felettinek tekintettek, miként sok más értelmiségi családból jövő felvételizőt is akkoriban, ezért műtősfiúnak álltam.   

El is dőlt, hogy sebész lesz? 

Eredetileg általános, hasi sebésznek készültem, talán a nagybácsim hatására. Már medikus koromban is bejártam az intézetbe, ami akkoriban az egyetem 4-es számú sebészeti klinikája és országos érsebészeti intézete volt, és mindenfélét operáltak. Sajnos a hasi sebészetet később leállították, így alkalmatlanná vált arra, hogy ott szakvizsgára felkészíthessenek, ezért Győrbe mentem. Imádtam azokat az éveket, rengeteget tanultam, remek csapat jött ott össze. Reggel a főorvosunk főzte nekünk a kávét… 

Tehát képletesen az erek mentén jutott el a szívsebészetig? 

Nem akartam én szívsebész lenni. Viszont amikor Papp Lajos szívsebész kollégám egy évre Amerikába ment, behívtak egyszer segíteni a műtőbe szakszóval kampózni, így kerültem kapcsolatba először a szívvel. Itt találkoztam Bodor Elekkel, a szívsebészet akkori osztályvezetőjével, aki fölvetette nekem, hogy lenne-e kedvem Angliába menni egy tanulmányútra. És mintegy megelőzve minden kérdést, közölte, hogy a családom is vihetem. Csábító ajánlat volt ez a nyolcvanas évek közepén, így a feleségem unszolására két gyermekünkkel együtt belevágtunk. Az persze csak később derült ki, hogy ennek az az ára, hogy a szívsebészeten kell majd dolgoznom. Hát így lettem hűtlen az érsebészethez, és így lett egy újabb szakvizsgám. Cserébe egy olyan időszakban kapcsolódhattam be a szívsebészetbe, amikor a szerzett szívhibák műtéti megoldása éppen felfutóban volt a világ vezető centrumaiban.  

Nem zavarta, hogy mielőtt kiteljesedhetett volna egy területen, már máshová került? 

Szerettem mindig azt, amit éppen csináltam. Azt éreztem, hogy pont ezt kell csinálnom, ez a sors rendelése. Ahova viszi, ott kell helytállnia, ez az élet rendje. A mai fiatalok, medikusok ezt már nehezebben viselik, sokan keresik egykori álmaikat, ami egyáltalán nem biztos, hogy reális volt. Az út nem azonnal az álmokhoz vezet, kanyarog, eltér, és simán benne van, hogy akár jobbat is hoz. De ezt vállalni kell, nem kell ellene küzdeni, mert abba megroppanhat az ember.  

Miben volt más régen szívsebésznek lenni, mint most? 

Régen először jött az általános sebészi szakvizsga, utána lehettem csak érsebész, majd ezt követően szívsebész. Ma az egyetem után jöhetnek a rezidensnek hat hónap általános sebészeti gyakorlattal, ami az általános sebészet alapjaihoz sem elegendő. Én mindig az egész embert nézem, mert egy orvosnak bármely területen is dolgozik, ezt kell néznie, én ezt vallom. Persze ma a fiataloknak sem könnyű, a korra jellemző csőlátás van. Hiába jobbak a lehetőségek, ha nincs idő a beteggel beszélgetni, bár a mai rohanó világban már egymással is csak csetelnek.  

És akkor egyszer csak jött az első szívátültetés? 

Óriási munka előzte meg mindezt. Szabó Zoltán professzor, aki a klinika és a szívsebészet vezetője volt, már 1987-óta készült az első szívátültetésre. Öt évig tartott egyébként ez a felkészülés, amibe én is becsatlakozhattam. Volt egy betanuló rész, amikor is kutyákon, majd az egyetem igazságügyi intézetében, holttesteken gyakoroltuk a műtéti technikát. Volt szerv kivevő és szervbeültető csapat. Ebben a fiatalok is részt vehettek, így én is. Az idősebbek külföldi centrumokban is jártak tanulmányúton. Minden héten a munkaidőnk után a klinika előadótermében terveztük a szakmai protokoll összeállítását pontról pontra, még a szervriadónál értesítendő személyek sorrendjét is, hogy kinél szólaljon meg a csipogó. Vagy, hogy ki szállítja a kivevő csapatot, ki mikor, mit kell, hogy csináljon, mi a felelőssége. 

És az épület maga az alkalmas volt erre? 

Kevesen tudják, hogy korábban az épület egy jónevű szanatórium volt, amit az 50-es években államosítottak, és az egyetemhez csatolták. Ebben nem volt korábban műtő, így az arra alkalmasnak gondolt helységekből lettek kialakítva. De ezek nem voltak megfelelőek a szívátültetésre, az intenzív terápiás osztály elhelyezésére, ezért vadonatúj műtőblokkot építettek hozzá külön szárnyként. Végül 1990 végére minden készen állt a szívátültetéshez. 

Mikor jött az első szervriadó? 

1991 novemberében. Az Országos Traumatológiai Intézetből jött a hívás. Bodor Elekkel mentünk ketten, így részese lehettem az első szívkivételnek. Sajnos meszesek voltak a koszorúerek, így ez az átültetés meghiúsult. A következő riadó 1992. január 3-án volt, amikor is a szív alkalmas volt, de a vércsoport miatt nem az első számú, hanem a második számú recipiens, Schwarz Sándor kapta meg. Az első számú recipiens, aki novemberben már majdnem megkapta az új szívet, végül három hét múlva esett át sikeres transzplantáción. 

Történelmet írtak. Szerencséjük volt?  

Minden program elindításánál, bármennyire is körültekintően járunk el, benne van a beteg elvesztésének lehetősége, hiszen egy heroikus nagy műtétről és a műtét utáni időszakról beszélünk. Szerencsések voltunk, és ez a siker a magyarországi szívtranszplantációs programot is meghatározta. Egyébként mindketten 28 évet éltek az új szívvel. Most, a harmincadik évforduló kapcsán megnéztem a transzplantációs Guinness rekordokat, a szívátültetés területén, ez 36 év. De nekünk is van már olyan betegünk, aki 29. événél tart. 

Hogyan kell azt a napot elképzelni? Féltek? Boldogok voltak? 

Izgatottság és boldogság kavargott bennünk. Délután volt, és szinte mindenki bent maradt, amikor megtudták, hogy beültetés lesz. Az érsebészek, asszisztensek, gyógytornászok ott álltak a bejáratnál, egymást kérdezgették, hogy mi a helyzet. Az idősebb sebészek beöltöztek, egymást váltva bementek a műtőbe, hogy részesei lehessenek ennek a csodának. Amikor a beültetett szív az első elektromos impulzus hatására beindult, a hír futótűzként terjedt a kollégák között, és kitört az ováció. 

Mit jelentett személyesen az ön számára, mit érzett akkor ott a műtőben? 

Több éves rákészülés eredményét láttuk megvalósulni, sikerülnie kellett. De ennél többről is szó volt. Igaz, hogy ez egy szívsebészeti beavatkozás, ha úgy tetszik ez is egy műtét, de mégis szakrális jelentéssel bírt, hiszen egy új élet születését láttuk. Kivettünk egy szívet, megfosztottuk a vérellátásától, beidegzésétől, és egy új testben újraindult, új életet adva. Hirtelen a hatodéves medikusi élményeim jutottak eszembe, amikor ott álltunk a szülőszobán, és amikor kibújt a kisbaba, és elkezdett sírni, akkor azt vettük észre, hogy mi is elkezdtünk sírni. Ez az érzés mind a mai napig megvan bennem. Az operatőrök engedték, hogy mi is részesei lehessünk ennek a csodának, a bőr zárását ketten végezhettük, a műtéti leírásnál a mi nevünk is szerepel.  

Megvolt a sikeres kezdés, innentől ment minden magától? 

Mint említettem, fontos volt a sikeres kezdés. Ők voltak az élő reklámhordozóink, hiszen akkoriban az emberek, de az orvosok is tartottak a szívátültetéstől. Schwarz Sándor például iskolagondnok lett, aktív életet élt, havat lapátolt, dolgozott. Példájuk fontos volt a kardiológusoknak és a betegeknek egyaránt, hogy van kiút a szívelégtelenségből. Abban az időben alig tettek beteget transzplantációs várólistára, mert nem látták még a hosszú távú eredményeket. Ennek a két betegnek a sikeréből kellett egy programot felfuttatni, de ez korántsem volt egyszerű.   

Gondolom, a siker hírére ezek is megoldódtak hamar, vagy tévedek? 

Nos, a szívtranszplantációs lehetőség megteremtése egyértelműen Szabó professzornak köszönhető, de ő ezt követően pár hét után bejelentette, hogy nyugdíjba megy, így nyártól Bodor professzor vette át az osztályt. Alig volt donor, recipiens és a finanszírozás sem volt megoldva, ezért csak néhány átültetést tudtunk végezni. Mindezek megszervezése, letárgyalása, a kardiológusok meggyőzése, vagyis programmá szervezése már Bodor professzor érdeme. Ez volt a következő évek sziszifuszi munkája. Ő alakította ki, hogy lett kivevő és beültető csapat, akik egy idő után már válthatták egymást, így nőtt ki egy új, transzplantációban járatos sebészgeneráció.

Milyen érzés volt az ön által végzett első szívátültetés? 

Kemény, lélekformáló érzés volt az első, egyedüli szervkivétel, hiszen ott én döntöttem el, hogy ez a szerv alkalmas vagy sem, és közben senkit nem tudtam megkérdezni. Az én szavamon, döntésemen múlott egy másik ember élete, hogy a műtőben az én szavamra kezdik nyitni a beteg mellkasát. Ha rosszul ítélem meg, és mégsem jó a szív, akkor az a baj. Ha azt mondom, nem alkalmas, akkor ki tudja, a következő lehetőségig kibírja-e a beteg? Talán a 17. szívátültetésnél járhattunk, amikor Bodor prof megkérdezte: Zolikám, van kedved csinálni? Óriási volt a felelősség, a beteg szív kiemelésétől az új szív beültetésének az utolsó öltéséig nekem kellett csinálni mindent. De ott állt velem szemben Bodor Elek, aki mondta, hogy ezt így tartsd, azt úgy csináld, tudtam, hogy számíthatok rá.

Mert bármennyire is furcsa, az első asszisztens szerepében az asztal másik oldaláról minden máshogy látszik. Mikor már tudod, hogy te is megcsinálnád, és aztán te állsz szemben az operatőr helyén, rájössz, hogy minden máshogy látszik, na akkor kell a biztatás és a biztonság érzete, hogy meg fogod tudni csinálni. Az ő érdeme tehát ezeknek a lépcsőfokoknak a kialakítása: kezdődött az önálló szervkivétellel, azután beültetés segítséggel, majd beültetés önállóan. És mindannyiunknál az összes első szervkivételnél, és az első beültetésnél Bodor Elek volt az első asszisztens, ő segített nekünk. 

Hogyan lett ön a szívtranszplantációs program vezetője? 

Megint csak a jó Isten döntése. 2003-ban Bodor professzor 65 éves korában felajánlotta, hogy legyek a szívsebészeti osztály vezetője, a mindennapi feladatokat már fárasztónak érezte. A transzplantációs program vezetésével az akkori klinika igazgató, Nemes Attila 2006-ban bízott meg. 

Mi az, ami önnek tulajdonítható a transzplantációs program felfutásában? 

Országosan sok szakmai továbbképzést tartottunk, hogy minél több beteg kerüljön listára, hogy időben küldjék a várólista-bizottság elé. Azután Merkely Béla lett az új klinika igazgató, aki kialakított egy transzplantációs intenzív osztályt, egy transzplantációs utógondozó csapatot. Ami talán az én érdemem, hogy erőltettem a várólista feltöltését betegekkel, hogy az Eurotranszplanthoz való csatlakozással ne vigyék el tőlünk a szíveket, amiket mi nem tudtunk volna recipiens hiányában beültetni. Ez számomra egyaránt volt szakmai és nemzeti kérdés is.

Azért dogoztam, hogy minden potenciálisan beültethető donorszervet beültessünk, így nyújtva lehetőséget a gyógyulásra egyre több betegnek. Ezért 65 évre emeltük beültetésnél az életkor határát, a hideg iszkémiás időt (limitált idő, amin belül a szervek a szervezeten kívül is egészségesek maradnak – a szerk.) a korábbi 4 óráról megemeltük akár 6 órára is. Folyamatosan feszegettük a határokat, értékeltük újra a beültethetőség kritériumait, csak így tudtuk az évi tíz körüli átültetést ötven, majd hatvan fölé emelni. Ebben segítettek a külföldi centrumok tapasztalatai is.

De amikor éjszaka szervet jelentenek, akkor ma is egyedül kell eldöntened, hogy elfogadod-e a felkínált szervet, vagy sem, az a te felelősséged.  

 Dr. Grózli Csaba 

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2022/1. számában jelent meg.