Pünkösdi születésnap

Viktória lányom másodéves teológus a debreceni Hittudományi Egyetemen. Egy esszét kellet írnia, ami rólam is szólt. Mi más is ecsetelhetné jobban a változást, mint a gyermekem lelke, s most tőle idézek.

„Nagyon sok emlék eszembe jut, hogy korábban hogyan készültünk az ünnepekre anyával. Ez most már öt éve sok mindenben más lett. Mióta anyát megműtötték és új májat kapott azt vettem észre, hogy elkezdte másként értékelni a világot.

Meglátta a természet csodáit, nagyon szeret fotózni, sokat sétálni a természetben. Az írásaival és pozitivitásával támogatni másokat. Más lett, mint előtte volt. Én nagyon szeretem ezt a változást, mert nem volt békés a kapcsolatunk sem és ő maga sem. Ilyen az, mikor egy nagy történés megváltoztatja az ember életét. Anya szervezetében is valami új dolog került, ami által újjászületett. Ha párhuzamot akarnék húzni, akkor mint mikor Krisztus újjá született.

Anya nagyon szeret sütni azóta. Mindig így készülünk az ünnepekre és most pünkösdre is. Nagyon vár mindig haza az egyetemről és már jó előre elkezdjük tervezgetni, hogy miket fogunk készíteni. Ez így van már egy ideje, hiszen elég régóta kollégiumban lakom. Így mindig van mit várni. Várjuk azt, hogy együtt legyünk és a már sok milliószor hallgatott zenék közben kacagva beszélgetünk, anya pedig mesél, mesél. Mindenről. A fiatalkoráról és persze rólunk. Mi hárman voltunk mindig és ez a szeretet a hármasság, a sok nehéz idő összekovácsolt minket. De főleg az elmúlt öt év.”

Mikor megláttam ezt az írást, a szemem könnybe lábadt és én magam is elgondolkodtam azon, hogy tényleg megváltoztam? Igen. Sok mindenben. Sokkal fontosabb lett minden. A természet, madarak, bogarak. Még az állatok is jobban szeretnek. Vagy én őket. De a legfontosabb az emberek szeretete. Bár ebben a rendkívül nehéz időszakban mindenki sokkal lobbanékonyabb, de megpróbálkozom néha a lehetetlennel, angyali türelemmel. Pedig én magam is elég temperamentumos menyecske vagyok. De elhivatottságom lett a segítség. Bárkinek, mindenkinek. Nekem nehéz volt, hiszen nem tudtam senkit kérdezni. Más ezt a nehézséget már ne érezze. Van bőven mindenkinek ezer más problémája az életében, legalább ezen tudjak segíteni. Ha csak tehetem, akkor pedig felkutatom azokat az embereket, akik a szegényebb réteg. Tudom milyen ez, átéltem. Azt is tudom, hogy pont ők azok, akik maguktól soha nem fognak jelentkezni.

Liza lányomat is megkérdeztem ő hogyan látja. De csak legyintett és annyit mondott. 

Anya, nagymami lettél persze, hogy megváltoztál. 

Bizony, hiszen a legnagyobb változás az életünkben az öt év alatt a gyönyörű két szép unokám, akiket imádok. A lányom négy hónapos várandós volt mikor kaptam az életmentő hívást. A kezdeti nehéz időkben rengeteg örömet okozott az ő várandósága, Zalán unokám születése, majd az újabb csöppség, Lilien érkezése. Mert nem volt annyira rózsás tanyán, ivóvíz nélkül gyógyulni. Hamar visszaültem az autóba is, hiszen csak én vezetek. Bár a párom rengeteg dologban segít, de az érdemi része a vásárlások, ügyintézések mind az én feladatom. Kárpótolt a sok nehézségért a természet. Rengeteget fotózom. Ahogy anyagilag megtehettük kaptam egy olyan mobilt, amivel már elég jó képeket lehet készíteni és nekem kinyílt a világ. Mindent és mindenkit megörökítek. Nagy álmom, hogy egy igazi fényképezőgépet vehessek majd a kezembe. Az írásaim is úgy kezdtek megszületni, hogy ezekhez a képekhez leírtam, amiket érzek, amik történtek velem. Kezdetben cetlikre, majd kaptam egy laptopot és innentől nem volt megállás. Írtam és fotóztam, fotóztam és írtam. Szeretném bemutatni ezt a régen elfeledett világot, a tanyasi életet és szeretném felhívni a figyelmet a nehézségekre is. Mert soha nem szabad természetesnek venni, ha jól megy az életünk. Kerülhetünk olyan helyzetbe, mikor egyik napról a másikra teljesen megfordul a világ. 

Miben változtam még meg? 

Magabiztosabb lettem és azt pár embernek köszönhetem a Szervátültetettek Szövetségétől, akiktől rengeteg segítséget kaptam. A legnagyobb segítség az a hit volt, amit ők nyújtottak felém. Hittek bennem. Felemeltek és támogattak, hiszen soha nem volt valami nagy az önbecsülésem, de általuk most építgetem magamat. Ebből pedig sokat szeretnék még átadni másoknak is.

Ami nehéz volt, az elszakadás a lányoktól. Hiszen ők is felnőttek. Lizának már önálló családja lett, Vica pedig egyetemre ment. 

De mennyire fontos vagyok nekik szavak nélkül is, arra most anyák napján jöttem rá. 

Vica itthon volt és hajnalban kelt velem együtt. Fura volt, hiszen imád aludni, de kikövetelte, hogy eljöjjön velem sétálni és nyulakat lessünk. Félúton járhattunk mikor láttam, jön valaki szembe velünk. Ez tanyán azért nem mindennapos. Liza sétált felém és mikor meglátott már futott is, hogy a virágot átadhassa. A párja vigyázott addig a kicsikre. Hárman összekapaszkodva bőgtünk, nevettünk. Kacagva sétáltunk haza és egy csodálatos napot töltöttünk el. Jó kis összeesküvés volt. 

S most, pünkösd napján mikor öt évvel ezelőtt megkaptam azt a lehetőséget, hogy ezeket átéljem, rájuk gondolok. Szavakba nem is lehet önteni azt a rengeteg érzelmet, ami átvonul rajtam. A lányok kacagása, egy-egy kudarc után a sírós arcuk. Az unokáim első tipegése, párom féltő ölelése. Egy hatalmas vihar megörökítése, egy őzike első botladozása s a ragyogó napsugár, a langy eső. 

Egyet kívánok minden várólistás, vagy frissen műtött szervátültetett társaimnak. A hitet, kacagást, humort. Mert egyet soha nem szabad elfelednünk: minden vihar után kisüt a nap. De a szivárványt csak akkor láthatjuk meg, ha tiszta szívvel hiszünk, hogy ragyogni fog felettünk. 

Nagy Mara