Semmelweis nap – 2020

Minap hívott egy kedves transzplantált társam és segítséget kért tőlem. Olyan témában, amiben nem is gondoltam volna, hogy valaha valakinek segíthetek. Még pedig a tanyasi életben.

Bátran állíthatom, hogy ebben már profi vagyok. Mert lehet élni ilyen környezetben is egy transzplantáltnak, de bizony kőkemény szabályok vannak. Ezeket együtt állítottuk fel a gondozó orvosommal. Nyilván a tisztaság nem is kérdéses és ugyan úgy ahogy falun, állatokat is lehet tartani ha azt a család másik tagja gondozza. Nálunk is van kutya, macska, tyúk, kakas. Mivel sokat vagyok itthon egyedül, kellemes perceket szereznek. A macskáim még az élelmezésemről is gondoskodnak, naponta kapom a pockokat az ajtó elé. Egyetlen dolog ami nehézséget okoz, az az ivóvíz hiánya. Hiszen tanyasi környezetbe ritka kivétellel nem viszik a csatornahálózatot. Fúrt kút van, de azt be kell vizsgáltatni, szűrőberendezéssel ellátni. Ha ez anyagilag megterhelő mint nekünk, akkor pedig marad a vízhordás. Jobb esetben közel van a kút. Nekünk elég messze, 6 km-re.

Ezeket telefonom jókedvűen átrágva nagyon örültem, hogy lelkesen hallgatott végig. Hajlanak is arra, hogy kiköltözzenek. Ha más nem, próbából a nyárra. Nekem pedig öröm, hogy egy igazi tanyasi csajszival tudok majd tapasztalatokat cserélni.

Ami miatt viszont most ezt leírtam, annak apropója van:

Semmelweis nap, az egészségügyi dolgozók napja.

Nekem nem volt könnyű utam idáig eljutni. Mikor várólistás voltam senkit nem ismertem aki ebben segíthetett volna. De a klinikán az akkori gondozó orvosom nagyon türelmes volt. Kétségeim voltak nem is kicsik. Hogyan fogom tudni mindezt megoldani. Akkor még se áram, se fúrt kút nem volt. De ő csak rám nézett és annyit mondott. Mások, más betegségekkel is élnek tanyán. Ő nem fogja engedni, hogy emiatt hátrányba kerüljek és listára is tettek. Nagyon sokszor eszembe jutott, hogy mennyire hitt bennem. Legalább is én ezt éreztem. De nem csak ő, hanem sokan mások, akik biztattak, a klinikára küldtek és segítettek.

Sokszor eszembe jut egy-egy mosolygó arc mikor rám ismernek. Vagy azért mert májtranszplantált vagyok, vagy azért mert tanyasi, vagy lehet azért, mert az én mosolyom az ő arcukra is kiül.

Rengeteg köszönetet tudnék mondani orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak, de akár a koordinátornak aki felhívott, hogy megvan az életmentő májam és akivel a minap össze is futottam a klinikán. Az ápolóknak, akik biztattak az első lépéseknél, akikhez bármikor fordulhattam. A háziorvosomnak, akit bármikor zaklathatok, vagy az asszisztense akivel bármit megbeszélhetek. De ezeket a pillanatokat, segítségeket nem lehet szavakba önteni. Akik ismernek talán tudják, mennyire hálás vagyok.

Sokszor nehéz, sokszor kedvem szegik az akadályok. De én annyit tudok tenni, hogy küzdök és nem adom fel. Vidám vagyok és ezt az arcomat mutatom. Segítek és példát, utat mutatok.

Ma hajnalban pedig kimentem a határba a napraforgó földekre és csak nekik fotóztam. Hiszen a legkedvesebb hobbimat is nekik köszönhetem. Mert ezek azok a tettek, amik százszor fontosabbak minden elrebegett hálaszónál.

Nagy Mariann