Szívátültetés a Karácsony fényeiben

Az én történetem 2013- ban kezdődött, amikor kiderült, hogy lágyéksérvvel kellene műteni, de a műtét előtti kivizsgálás alatt a kardiológus azt mondta, hogy ilyen szívvel nem engedheti, hogy megműtsenek. Ezután készült egy szív MRI vizsgálat kimutatta (Szegeden és Budapesten is), mely kimutatta hogy ARVD-re vagyok hajlamos, ezért 2013. júniusában ICD-t (beültethető defibrillátor) ültettek be Szegeden, mint utólag kiderült ez is a kezelés része volt már. Folyamatos kardiológiai gondozás alatt álltam emiatt (nem sokat működött), biztonságban éreztem magam.

Őrangyalnak neveztem.

2015- ben hátsó kisagyi stroke-ot kaptam, miután ebből kigyógyultam, kezdődött a lábdagadás, valamint egyre csökkent a terhelhetőségem. Kivizsgálások sorozata kezdődött el a Szegedi Kardiológiai Központ 2. számú Belklinikáján, végül a szívizombiopszia kimutatta, hogy dilatatív cardiomyopathiám, azaz végstádiumú szívelégtelenségem van. A kezelőorvosom azt mondta, hogy ennek az egyetlen gyógyulási megoldása a szívátültetés.

Hidegzuhanyként ért minket ez a dolog, mert azt se tudtuk hogy mi ez, senkinek sem volt a családban ilyen, nem is hallottunk még róla, nem tudtuk, hogy mire számítsunk. Ahhoz, hogy új szívet kaphassak, Budapestre kellett mennem bizottsági ülésekre, azért, hogy szívtranszplantációs várólistára helyezzenek és ezzel esélyt kapjak arra, hogy megkaphassam a számomra megfelelő szívet. Ez időszak folyamatos kórházi kivizsgálásokkal, illetve kórházi befekvésekkel telt (Szegeden és a Budapesti Cardiovascularis Központban) egyre romló állapotom miatt. Egyre kevesebbet láthattam a családomat és a 12 éves kisfiamat, akik születése óta egyedül nevelek. Rá az édesanyámék vigyáztak amikor én kórházban voltam. Bőrproblémák miatt húzódott a transzplantációs várólistára helyezésem, többet voltam kórházban mint otthon.

2016. október 11-én kerültem végre a szívtranszplantációs várólistára.

Ekkor kerültem olyan állapotba, hogy új szívet kaphassak. Megkönnyebbültünk mindannyian, azt éreztük, hogy jó úton haladok a kitűzött cél felé, ami az volt, hogy meggyógyuljak. Tudtuk, hogy ehhez még hosszú, rögös út áll előttem. Egyetlen kívánságom volt az élettől: az, hogy karácsonyra egy új szívet kapjak, ezzel esélyt a normális életre a szeretteim között.

Elkezdődött a szívre várás nehéz időszaka

Több riasztásom is volt: az első 2016. november elején, ekkor a Szegedi Kardiológiai Központ Klinikánán feküdtem. Amikor megszólalt a telefonom és megtudtam, hogy van egy szív számomra, semmihez nem hasonlítható érzés volt. Félelem, kétség, szorongás, tudtam, hogy ez a megoldás, de nem tudtam, hogy én kapom-e meg. Végül ezt a szívet nem én kaptam, amit nagyon nehéz volt feldolgozni, de azt is tudtam, hogy erre azt szokták mondani, hogy “ez nem az én szívem volt”. A második riasztásomnál az én egészségi állapotom nem tette lehetővé a szervátültetést, és a harmadik riasztásom sem úgy sikerült, mint amiről álmodtam.

December 27-én megszólalt a telefonom

Ekkor már nagyon gyenge voltam, a mindennapok kötelező rutinját sem tudtam teljesíteni, menni is alíg bírtam. Ez a hívás is a Klinikán ért. Azt éreztem, hogy ez a megváltás és csak arra vártam, hogy most végre történjen valami. A klinikán dolgozók együtt izgultak velem, mindenki szorított nekem. Arra még emlékszem, hogy miután mentővel Budapestre, a Városmajor utcai Szívsebészeti Klinikára értem, megtörténtek a kötelező vizsgálatok, de a műtét napjából – 2016. december 28. – már semmire nem emlékszem. A következő egy hétről nem tudok mesélni: kómában voltam. Az édesanyám által máig is vezetett naplóból tudtam meg, hogy mi is történt valójában. Egy darabig nem reagáltam a külvilágra, aztán napról-napra, fokozatosan tértem vissza. Három hónapot töltöttem a Városmajor utcai Szív- és Érgyógyászati Klinikán: 2016. december 27-től 2017. március 21-ig.

A szívátültetés 2016. december 28-án történt, “újjászülettem”, mint a kis Jézus, majdnem karácsonyi ajándék lettem a fa alatt.

Nehéz és rögös úton mentem keresztül ezen időszak alatt. Két és fél hónapot töltöttem intenzív osztályon, két hetet a szívsebészeti osztályon. Mindent újra kellett tanulnom. Nehéz volt ezt az időszakot a családunkban mindenkinek átvészelni, a kisfiam ekkor még csak 12 éves volt, távol tőlem, de így is a szeretteim adtak erőt a gyógyuláshoz, hiszen volt kiért küzdenem. Kétnaponta édesanyám és nővérem látogatott, hétvégenként a szüleim a kisfiammal együtt jöttek hozzám. Ez nagyon sokat jelentett számomra, mint ahogy a biztatásuk is, hogy minden rendben lesz.

Miután végre hazakerültem, sokkal gyorsabban gyógyultam tovább a kisfiam, családom körében. Testileg-lelkileg is sokat jelentett nekem, hogy mellettem vannak, természetesen segítettek mindenben, amiben tudtak, hiszem, hogy ez nagy mértékben segítette a felépülésemet. Napról napra erősödtem, a folyamatos ellenőrzés (kontroll vizsgálatok, biopsziák) is azt mutatták, hogy minden jó úton halad.

Az 1 év nagyon sokat számít a szívtranszplantáció után.

Azt mondják, hogy ez a kritikus időszak, ennyi idő kell ahhoz, hogy a szervezet regenerálódjon és új erőre kapjon. Mostanra már teljesen visszatértem a régi, egészséges énemhez. Amit korábban – a betegség időszaka alatt – nem tudtam megcsinálni, már az is megy.

Mindennap egy ajándék, amit igyekszem megbecsülni.

Közel teljes életet életet élhetek – bizonyos szabályok betartása mellett. Természetesen továbbra is folyamatos orvosi kontroll alatt állok, azért, hogy minden rendben legyen a kapott ajándékkal: az orvosaink nem engedik el a kezünket a szívátültetés után sem, egész életünkben vigyáznak ránk. Az immungyengítő gyógyszereket mindig szedni kell, de ezeknek a mellékhatásaival együtt is elfogadható, minőségi életet tudok élni a kisfiammal.

Felbecsülhetetlen érzés számomra, hogy itt lehetek. Nagyon jól vagyok, minden  rendben van, jók az eredményeim, jól érzem magam.

Boldogan élek a kisfiammal, családommal , és igyekszem minden fontos és kevésbé fontos pillanatot is megélni. Az én történetem üzenete a jelenleg szívátültetésre váró sorstársaimnak az, hogy ne adják fel, ne féljenek, éljenek az új lehetőséggel, hiszen így egy jobb, minőségi, hosszú életet tudnak majd élni! Bízzanak magukban, legyen erejük, legyen hitük, kitartásuk, bízzanak az orvosaik maximális szaktudásában!

Ha mindezt megteszik, jó esélyük van rá, hogy jóra fordul az életük és csatlakoznak a “jószívűek” csapatához.

Közeledik a negyedik szívtranszplantációs születésnapom

Rengeteg embernek tartozom köszönettel:

orvosok, ápolók, asszisztensek, gyógytornászok, beteghordók, koordinátorok, nővérek, pszichológus, háziorvosok, gyógyszerészek és természetesen a családomnak, akik nélkül ez az egész nem ment volna: KÖSZÖNÖM!

Az Ismeretlen Donoromnak és családjának külön szeretnék köszönetet mondani, rendkívül hálás vagyok: nélküle nem lennék itt. A gyertyáim Érte égnek.

Segítettek ismerősök és ismeretlenek, nem tudok mást mondani, mint hogy:

Köszönöm az életet!

Köszönöm, köszönöm, köszönöm mégegyszer – mindenkinek.

Feszt T. / Nagypál Mónika