A májtranszplantáció megmentheti az életemet?

1995. január 05-én megtörtént a csoda, egy májátültetéssel megmentették valakinek az életét.

S bár akkor még nem is sejtettem, de valahol akkor, 26 évvel ezelőtt kezdődött el nálam is minden. Akkor kezdtem el a lombikprogramot, a végeláthatatlan hormon és szteroid kezeléseket, ami elindította a májkárosodást.  A kislányom megszületett, a májammal tovább nem foglalkoztunk, nem voltak észrevehető jelek akkor még. Sőt egy angyali pillanat is érkezett az életembe, mert váratlanul spontán teherbe estem és tizenhat hónappal az első szülésem után megérkezett a második kislányom is. 

Hosszú évek és nehézségek teltek, korán egyedül maradtam a gyerekekkel. De dolgoztam, neveltem, éltem az életünket.

Váratlanul, mint derült égből a villámcsapás, ért a legelső nyelőcsővérzés. Rohammentő vitt el és alig tudták az életemet megmenteni. De küzdöttem, sikerült, ezután költöztünk le a lányokkal az Alföldre és itt ismertem meg a páromat is. Több bevérzés következett, de csak a legutolsónál említették meg, hogy a májgondozóba kellene jelentkeznem végre. Nem értettem miért. Nagyon soká, sok olvasmány után állt össze a kép, hogy a májam beteg, így kértem időpontot a májgondozóba ahol egy nagyon kedves fiatal doktornőhöz dr. Ecseki Tímeához kerültem. Ő mondta ki először, hogy menthetetlen, nem fog már regenerálódni a májam.

Feltettem a kérdést, hogy egy transzplantáció megmentheti-e az életemet. Hiszen nekem küzdenem kellett, két tini lányt neveltem. 

Akkor erre a kérdésre nem kaptam választ, de egy hét múlva jött a levél, hogy jelentkezzek a budapesti Transzplantációs Klinikán Dr. Gerlei Zsuzsanna doktornőnél. Ő pedig magabiztosan, de nagyon nagy empátiával és segítőkészséggel azonnal megkezdte a kivizsgálások végeláthatatlan sorozatát.

Így végül 2015-ben felkerültem a májtranszplantációs várólistára.

A transzplantációs várólistára való kerülés után 8 hónappal, 2016 május 23-án éjjel kaptam telefonon a riasztást, azt mondták, hogy kb. tíz perc és jön értem a mentő. Az első reakcióm az volt, hogy valami mentséget találjak, miért nem mehetek. De tudtam, ez gyerekes viselkedés lenne.

Tíz perc

Ennyi idő alatt kellett összekészülnöm. Volt egy kis bőröndöm, ami éppen ki volt pakolva, átmostam benne mindent. A nyolc hónap várakozás alatt váltakoztak benne a ruhák, mint az évszakok is.

Nyolc hónap

Másnak egy röpke idő, nekem egy örökkévalóság volt. Rutinosan beledobáltam a legszükségesebb holmikat és már meg is érkezett a mentőautó. Nem volt időm gondolkodni, félni.

A nehéz feladat a búcsú volt. Az utolsó ölelés, az utolsó csók. Fogalmam nem volt, hogy viszont láthatom-e még a szeretett tanyámat, a páromat, gyerekeimet. Nyeldestem a könnyeimet, nem akartam, hogy lássák, mennyire szenvedek. Megöleltem a páromat, aki nagyon meg volt rendülve. Biztattam, viccelődtem vele, majd beszálltam a mentőbe és elindultunk. 

Felhívtam a lányaimat is, hogy tudjanak róla. A nagyobbik akkor volt 4 hónapos várandós első gyermekével. Nagyot lódult a szívem, talán láthatom őt megszületni, felnőni. A sok vízhajtótól éreztem, hogy bizony nagy szükség lenne arra, hogy megálljunk, így szóltam a mentősöknek, akik bekanyarodtak egy benzinkúthoz szirénázva. Kérdezték, hogy „nem gond, ha megiszunk egy kávét?”. Mondtam persze, ez a pár perc már nem oszt, nem szoroz. Én elvégeztem a dolgom, ők is beültek és szirénázva száguldottunk tovább vidám hangulatban, hiszen elég dermedten néztek ránk a kútnál. 

Bár féltem az ismeretlentől, de teljesen fel voltam pörögve, izgatottan vártam az eseményeket, hiszen most kapok esélyt az életre. Az életre egy másik ember által, aki halálában is segített másokon. Én pedig megkaphatom a máját, amire hosszú hónapokat vártam. Milyen ember lehet. Férfi, nő? Fiatal, idős? 

Elhessentettem ezeket a gondolatokat, a lényeg a hála és szeretet érzése volt, hiszen megkaphatom tőle az életet. A legnagyobb félelem mégis az volt, hogy sikerül-e minden? Passzoljon minden, hiszen volt már korábban „vakriasztásom” (amikor behívnak a Klinikára, de végül mégsem kerül sor a transzplantációra) és akkor hatalmas csalódás volt, hogy hazaküldtek.

A máskor hosszú utat, nagyon hamar megtettük és a mentő hirtelen lefékezett. Hatalmasat dobbant a szívem, megérkeztünk.

Sötét csend honolt a Transzplantációs Klinikán, csak a portás volt ébren, aki beengedett. Az osztályon viszont már jöttek elém és elsodortak az események. Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam reagálni, csak mentem vizsgálatról vizsgálatra, amíg nem végeztünk mindennel. A következő órák a magányos kórteremben várakozással teltek. Nagyon lassan ment az idő, több riadó és szervátültetés zajlott egyszerre. Csend és bizonytalanság. Semmiről nem tudtam és már nem is akartam tudni. Belém mart a magány, az egyedüllét. Aztán végre elvittek és filmszakadás.

2016. május 24-én új életet kaptam.

Arra ébredtem, hogy sípol valami. Ütemesen és megállíthatatlanul. Idegesített. Majd a következő emlékem édesanyám arca. Megszorítja a kezem és beszél hozzám. Nem emlékeztem mit mond, de mosoly volt az arcán, így megnyugodva visszaaludtam.

A mai napig emlékszem rá, hogy álmomban egy tavaszi réten szaladok margaréták között és az arcomba süt a nap. Mikor pedig hazaértem valóban tengernyi margaréta vett körül, mint egy hírnökül az angyalomtól, hogy higgyek az álmokban. 

A májátültetés óta eltelt négy és fél év

Voltak és lesznek is nehéz időszakok. De tudom, hogy túlélő vagyok. Született két gyönyörű unokám, a kisebbik lányom egyetemista. Életem álmai teljesülnek, ami nem mérhető anyagiakban.

Végre írok és sokan inspirálnak.

Végre segíthetek és sokan elfogadják a segítségemet.

Most már ketten látjuk a világot

Pozitív vagyok és ha vannak is rossz napjaim, két dolog mindig kiránt ebből. Ezt a két dolgot pedig a donoromnak köszönhetem. A transzplantáció óta imádom a csokoládét és rögtön boldog leszek tőle – pedig előtte utáltam. Ezenkívül hobbi szinten pedig ismét elkezdtem fotózni, ami szintén a szervátültetés után lett az igazi szerelem. Olyan dolgokat veszek észre, amit előtte soha. De tudom az okát: most már ketten látjuk a világot.

Ha nagyon akarunk valamit, az bizony valóra válhat. Főleg ha ilyen remek orvosaink vannak, akik megmenthetik az életünket.

Pont úgy, mint a legelső májbeteg életét 26 évvel ezelőtt Perner Ferenc Professzor Úr.

Nagy Mara / (Feszt T.)