Akinek betegként tetszett meg a sebészet

Dr. Varga Ádám 2013-ban végzett a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának általános orvostudományi szakán. 2015-ig PhD-hallgató volt, majd 2015-től lett rezidens a pécsi Sebészeti Klinikán. Ő végezte nemrég az 1000. pécsi szervátültetést. Vajon mivel vívta ki ezt a bizalmat? Miféle út vezet odáig, hogy egy pályakezdő orvos így kerülhessen rivaldafénybe? Megtudhatjuk tőle: lesz itt szó kalandvágyról, összetartásról, születésnapi ajándékról éppúgy, mint bizalomról, egerekről és emberekről.

– Ebben a rovatban az első kérdés hagyományos: miért pont a sebészet?

– Megtetszett, de nem orvosként, hanem betegként. Másodéves orvostanhallgató voltam, amikor itt operáltak vakbélgyulladás miatt. Érdeklődtem, lehet-e itt tudományos diákköri munkát végezni, és akkor felajánlották nekem, hogy a transzplantáció témakörében bekapcsolódhatnék az osztály munkájába, Szakály Péter doktor vezetésével.

– Álljunk meg egy pillanatra. Mi tetszett meg a sebészek munkájában frissen operált betegként?

– Egy másodéves hallgató a sebészek munkájával a tanulmányai keretében még nem találkozik. Betegként viszont volt időm felfedezni, hogy milyen sokféle betegség tartozik ide, mekkora a sürgés-forgás, és ezt érdekesnek találtam ahhoz képest, amit addig láttam az orvoslásból, ami inkább belgyógyászati tapasztalat volt. Aztán, amikor a transzplantációs témához csatlakoztam, az teljesen elvarázsolt.

– Pontosan mivel tudta elvarázsolni a transzplantációs sebészet?

– Nekem nagyon tetszik az, hogy nem kiszámítható, már a műtétek időbeli beosztásában is van mindig egy kis meglepetés. Például az, hogy néha éjjel 2-kor menni kell, mert épp akkor van donor. A másik, ami nagyon tetszik, az a betegek hosszú távú követhetősége. A mi klinikánkon nem csak megoperáljuk a beteget, és utána egy belgyógyászra bízzuk a gondozását, hanem tartósan is mi, sebészek követjük és gondozzuk a transzplantáltakat. Ez egy kicsit olyan munka, mint a családorvosé. Mindebből következik a harmadik nekem tetsző tényező: hogy nem csak a klasszikus sebészetből áll itt a munka, hanem belgyógyászati, immunológiai kérdésekben is „topon” kell lenni, de a fertőzések és a pszichológiai kérdések is naprakész válaszokat igényelnek. Nagyon sokrétű tehát ez a munka.

– A kalandvágy és a feladat összetettsége tehát a két kulcsszó az Ön számára?

– Igen, mondhatjuk így is, de persze nem elhanyagolható, hogy nagyon jó itt a társaság. Kezdve a mentoraimtól, Kalmár Nagy Károly doktortól és a már említett Szakály Pétertől a többi orvoskollégán, a profi nővérgárdán át a koordinátorokig, nagyon összetartó, jó csapatot alkotunk. Ebben a szakmában rengeteg időt töltenek együtt az emberek, néha akár több napig is megszakítás nélkül, éjjel-nappal együtt vagyunk, a második család vagyunk egymásnak. Bizonyos időszakokban többet vagyok velük, mint az „első” családdal.

– Hogy történt a gyakorlatban az, hogy orvostanhallgatóként csatlakozott ehhez a csapathoz?

– Először bejárhattam műtétekre, természetesen csak megfigyelőként, és ezt hatalmas dolognak éreztem harmadéves hallgatóként. Amikor a beültetett vesén felengedik az addig lekötött ereket, és a szervet átjárja a vér, megváltozik a színe, megkezdődik a vizelettermelés – nos, ez óriási élmény. Ekkoriban még nem „mosakodtam be”, csak adatokat gyűjtöttem a szakdolgozatomhoz és a tudományos munkámhoz. Hatodéves voltam, amikor Szakály doktor először mondta, hogy én asszisztálhatok neki. Ez nálunk azt jelenti, hogy egyedül én leszek vele, mert itt nálunk csak két operáló orvos van jelen a műtéteknél. Ez a születésnapom tájékára esett, és valóban olyan volt, mint egy születésnapi ajándék. Pár hónap múlva pedig megkaptam a diplomám, és elkezdtem „rendesen” dolgozni az osztályon. Amikor beértem az első munkanapomon, már úgy fogadtak, hogy máris transzplantálunk egy vesét. Szóval nem az átlagos formában kezdődött számomra az első hivatalos munkanap.

– Milyen akkor egy átlagos munkanap?

– Általában reggel hét órától vagyok benn, körülbelül délután négyig. Mindenféle operáció előfordul itt a Klinikán, így sok műtéttípusban kell asszisztálnom, nem csak szervátültetésben. Az előre tervezett műtéti programban mi, fiatalok elsősorban sérvet, epehólyagot operálunk, az ügyeleti időben pedig „ami jön”, sokszor életveszélyes állapotú betegeket is, például bélelzáródás vagy trauma miatt. Különösen érdekelnek a máj és az epeutak műtétjei, ide elsősorban a májtumorok és az epeutak daganatai tartoznak. Ezeknél a daganat eltávolítása és az epeutak helyreállítása a cél, összetett feladat ez is.

– Melyik nehezebb, egy veseátültetés vagy egy májdaganat eltávolítása?

– Ha minkettőből egy alapműtétet nézünk, tehát nem a legbonyolultabb transzplantációt, és a májdaganatból sem a legkönnyebbet, akkor nehezebb a daganatos műtét. Az ugyanis sokkal változatosabb, több meglepetést tartogathat. Mert a veseátültetés alapesetben mindig egy artéria, egy véna és egy húgyvezeték megvarrását jelenti – nyilván ebben is van bonyolult eset, amikor törhetjük a fejünket, de az alapműtét majdnem mindig ugyanaz. Két egyforma elhelyezkedésű daganat azonban nincs, mindig más ereket kell átmetszeni, a májban futó epeutak is minden esetben másképp helyezkednek el a daganathoz viszonyítva, tehát itt általában kreatívabbnak kell lenni.

– Mennyi idő alatt lehet megtanulni az olyan finom műveleteket, mint egy ér vagy egy epevezeték varrása?

– Mindig és folyamatosan gyakorolni kell, sokat. Nekem az volt a szerencsém, hogy a tudományos munkám során sok állatkísérletet végeztünk, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy több száz egér és patkány erein gyakorolhattam. De ebben sohasem lehet valaki elég jó.

– Mennyire érzi félelmetesnek fiatal orvosként, hogy ügyeletben „bármi jöhet”?

– Nem érzem félelmetesnek, sőt nagyon szeretem. Azt, hogy gyorsan kell döntést hozni. Nagyon tetszik ez a gondolkodásmód, és korábban mentőztem is gyakorlásként, ahol szintén egyik pillanatról a másikra változnak a dolgok, a korábbi döntésünk érvényét veszti és új döntést kell hozni, ez engem jól motivál.

– Bizonyára jó döntéseket hoz, hiszen Önre bízták a 1000. pécsi szervátültetést.

– Ez az eset nagyon jó példa arra, hogy hogyan állnak hozzám itt az osztályon. Biztos vagyok benne, hogy efféle „jubileumi” műtétet sok osztályvezető megtartana magának, Kalmár doktor viszont azt mondta, hogy csináljam én. Ő asszisztált nekem. Pedig ő indította el a transzplantációt Pécsen. Nem nagyon lehet elmesélni, mekkora élmény ez egy pályakezdő orvosnak, hogy ekkora bizalmat kap. A mai tudásom nagy részét annak köszönhetem, hogy Kalmár és Szakály doktor foglalkozik velem.

– Nem is jöhetett volna szóba más a fiatalok közül?

– Dolgozik itt több rezidens is, de a transzplantáció nem vonzza őket. Nyilván nem ez a legegyszerűbb szakterület, de nem is ez az oka az érdeklődés hiányának, hanem inkább az, hogy ez egy életforma. Nem a leginkább családbarát szakterület, nem igazán lehet előre tervezni. Én csak azt tudom beírni a naptáramba, hogy mondjuk a jövő héten én vagyok a „behívós”. De hogy mikor operálunk, és mikor leszek fáradt vagy kipihent, azt nem tudom előre. A párom szerencsére támogat, ő is egészségügyi dolgozó, dolgozott dialízisen, most sugárterápián, szóval tudja, mit jelent a kiszámíthatatlanság.

– Említette, hogy orvostanhallgató korában tudományos munkát is végzett. Ez már a múlté?

– Szerencsére nem. Egy egyetemi klinikán elvárás, hogy a napi munka mellett kutatást és oktatást is végezzünk. Több szálon futnak a kutatási témáim, vannak orvostanhallgatók, akik nálam írják a diplomadolgozatukat, nálam folytatnak tudományos diákköri munkát, a hallgatóknak transzplantációs témában és általános sebészetből is tartok gyakorlatokat.

– Hogy látja a mai orvostanhallgatókat? Mennyire felkészültek, mennyire van meg bennük a tudományos kíváncsiság?

– A felkészültségük a körülményekhez képest nem rossz. A körülmények viszont nem annyira jók. Az alapképzés jó, de nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a gyakorlatiasabb oktatásra. Persze ez nem új probléma, és talán már van előrelépés. Vannak például szimulációs laborok, még sebészeti is, így akit jobban érdekel, az tud gyakorolni. Nyilván nem kell mindenkinek tudnia sebet varrni. Nálunk is nyitott a Klinika, bármikor be lehet jönni, kérdezni, gyakorolni. Amikor én harmadévesen bejöttem, nem küldtek el, hanem azt mondták, hogy „ez így van rendjén”. De amelyik orvostanhallgatóban nincs meg a kellő szorgalom, az a mai oktatási rendszerben nem fogja elsajátítani a gyakorlati készségeket. Végzett orvosként pedig már nehéz.

– Műtő, osztály, oktatóterem, kutatólabor – végül jut idő a betegekre is?

– Igen, ilyen „a klinikai lét”. Kicsit rövidek a napok. Viszont nagyon szeretek beszélgetni a betegekkel. Tudom, hogy akkor hallgatnak rám, ha kapcsolat alakul ki közöttünk. Engem nem látnak bosszúsnak vagy türelmetlennek, erre nagyon odafigyelek. Nagyon tetszik, hogy itt követni tudunk mindenkit, aki új szervet kapott, éveken keresztül ismerjük az állapotuk alakulását. Hárman vagyunk orvosok, akik transzplantálnak, és mi hárman végezzük a gondozást is. Hozzánk jár vissza minden beteg, természetesen a belgyógyászok segítenek, ha kell, például ha vércukor-beállításra van szükség.

– A gyógyszerbeállítás is a sebész dolga Pécsen?

– Igen, és az a tapasztalatom, hogy mára a gyógyszeres kezelés jól kiforrott dolog. A hosszú távú eredményeket ma már nem is annyira a gyógyszerek határozzák meg, hanem a kísérő betegségek. Az egyik kutatási témánk a szív- és érrendszeri betegségek megelőzése a transzplantáltaknál. Azért ezt választottuk, mert ebben hal meg a legtöbb transzplantált, akár úgy is, hogy a beültetett szerv kitűnően dolgozik. Ezért aztán ennek a gyógyszeres megelőzésére kell hangsúlyt fektetni, és persze az életmód megváltoztatására, ha szükséges. Annak azonban, hogy a társbetegségek megelőzésére tudjuk helyezni a hangsúlyt, az az előfeltétele, hogy a beteg pontosan és rendszeresen szedje a kilökődésgátló gyógyszerét. Ebből egyetlen szemet sem szabad kihagyni, úgy kell rá gondolni, mint a levegővételre. A másik embertől kapott szervet pedig tisztelni kell, kaphatta volna más is, a kilökődést nem szabad a felelőtlen gyógyszerszedéssel (pontosabban gyógyszer-nem-szedéssel, kihagyással) veszélyeztetni. Ha egy gyógyszer kimarad, az immunrendszer beindul, és „ki tudja, hol áll meg”.

– Meg szokták ünnepelni a sikeres műtéteket? Mondjuk az ezrediket?

– Nem jellemző. Nem az ünneplés a lényeg, más szakmában sem ünneplik az emberek, ha elvégezték, ami a feladatuk. Természetesen a családom büszke rám, örülnek a sikereimnek, amelyekben nekik is nagy részük van. Támogató háttér nélkül ez nem megy. Én viszont inkább azt gondolom, hogy az ember ünnepeljen magában, belül. Az jó érzés, hogy tudtam valamit csinálni, amiért fölkeltem reggel, amiért ennyit tanultam, és ez legyen sikerélmény, mondjuk a holnapra.

 

Szerző: Dr. Varga Zoltán