Arany János írta, májtranszplantált illusztrálta

Pár hónappal ezelőtt keresgéltem a pályázatok listájában, novellaíró pályázatot keresve, mikor egy fotópályázaton akadt meg a szemem. Arany írta – te illusztráld címmel. Egy Arany János idézetet kellett kiválasztani, hozzá pedig csatolni egy saját készítésű fotót. Rögtön beugrott egy ablakból készült napfelkeltés képem és sok keresgélés után rá is akadtam a hozzá való idézetre az Álom – való című verséből.

„Istenem, istenem, mily jól esik ennyi Gyötrő álom után végre fölserkenni!”.

Akkor nem is néztem azt, hogy ki a szervező, így elküldtem. Csak később kutakodtam, hogy romániai fiatal magyarok, az Aranyifjak a csapat, és Nagyszalontán, Arany János születési helyén élnek.
Onnantól a közösségi oldalon is követtem őket, magával ragadott a fiatalos lendületük. Kicsit furcsán éreztem magam, hogy belefutottam egy fiataloknak rendezett versenybe, de rögtön megtetszett nekik a képem és felvették velem a kapcsolatot, hogy küldjek nyilatkozatot, kiállítanák a képemet, aminek nagyon örültem.

Pár héttel ezelőtt meg is kaptam tőlük a meghívót, hogy a Művészetek Éjszakája rendezvénysorozat keretein belül tartott kiállításra szeretettel várnak Nagyszalontára az Arany Palotába.

Lányom és a barátja vállalkoztak is, hogy elvisznek, én pedig nagyon vártam mikor jön el ez a nap.
S eljött, a nyári forróságával. Izzadtunk az autóban, ahogy a rossz utakon közeledtünk a határ felé. Izgatott voltam, még sosem jártam azon az oldalon. Ahogy néztem az elsuhanó tájat, a szomjazó földet, a bólogató napraforgókat eszembe jutott honnan is kezdtem.

A komolyabb fotózási szerelem a májtranszplantáció után, hat évvel ezelőtt kezdődött.

Muszáj volt megörökítenem mindent és mindenkit. Tudatalatt az volt bennem, hogy sokat akarok magam után hagyni, utána pedig már magával ragadott a fotózás iránti szenvedélyem. Több mozgásszervi problémám miatt sportolni nem tudok, de látva a transzplantált sportoló társaimat azt éreztem, hogy nekem is meg kell mutatnom, hogy érek valamit. Ők a szervátültetettek sportjában tűnnek ki, akkor én az írásaimmal és a fotóimmal próbálkozom.

Sokat lendített rajtam, hogy elkezdtem írni a SZERVUSZ magazinban és általuk szereztem annyi önbizalmat, hogy egyre több pályázatra merjem beküldeni a fotóimat is. Bár mobillal fotózok, de több sikert is elértem. Első, második helyezéseket, majd önálló kiállítást is sikerült rendezni Mesterszálláson idén második alkalommal. Abban a faluban, ahova Budapestről leköltöztünk 12 éve.

Gondolataimat egy nagy kátyú szakította félbe, elég siralmas az út minősége a határig. Az órára néztem és láttam késében is vagyunk, de nem tudtunk száguldozni. A nap izzott és nagyon lassan közeledett a határ, pedig távban nem lett volna messze. Izgatottan figyeltem a táblákat, mint egy gyermek, aki először jár külföldön. Nem sokat vacakoltak velünk, már át is értünk a túloldalra, ahol hirtelen az út minősége is javult, és pontban ottani idő szerint kettő órakor letudtunk parkolni.

Szerencsére nem késtünk el, hamar megtaláltuk az Arany Palotát, és ők is később kezdtek picit. Belépve a kiállító terembe nagyon meglepődtem, mert igényes fotókat fedeztem fel és dagadt a mellem a büszkeségtől, mikor megpillantottam az én képemet is.

A lelkes fiatal csapat pár szóban megnyitotta a kiállítást,

amiben elmesélték, hogy az elején majdnem kudarcba fulladt a megálmodott rendezvényük, de a végén még Magyarországról is érkeztek be képek. Két fiatal fotós bírálta el a munkákat és így huszonnyolc kép kapott helyet a falon. Akik megjelentek, kaptak emlékplakettet és végignéztük a fotókat. Valóban a többség fiatal volt, de én nagyon büszke voltam arra, hogy a korom ellenére is támogatni tudom a kinti fiatalságot. Ha mással nem, egy fotómmal a Nagykunságból. Végül én kezdeményeztem a beszélgetést velük, és sikerült együtt emlékfotókat is készíteni.

A forróság miatt nem sokat időztünk a városban, megnéztük az Arany János Emlékmúzeumot, és a közelben lévő templomokat. Bár meg lett hirdetve kézműves vásár is, de sajnos kevesen voltak, így hazahozni nem tudtunk semmit, pedig váltottunk lej-t. Hirtelen egy dinnyés akadt az utunkba és úgy döntöttünk, hogy ha mást nem, akkor ezt vigyük haza emlékbe.
Kezdett borulni az idő, gyülekeztek a felhők és rápillantva a radarra láttam, hogy itthon viharok dúlnak, és hazafelé pont belemegyünk ezekbe. Nagy viharvadász révén kívántam egy nagyot, hogy jó nagy viharokat tudjak fotózni.

Ez a kívánságom olyannyira sikerült, hogy már a magyar oldalon a Kettős Körösnél hatalmas viharfellegeket pillantottam meg és meg is álltunk, hogy fotós szenvedélyemnek hódolni tudjak. Még távol volt, de már pár villám cikázott a messzeségben. Kiszállva az autóból hatalmas sóhajjal mondtam köszönetet a donoromnak, mert úgy érzem, hogy ilyenkor velem van, ketten látjuk ezeket a hatalmas csodákat. Rohangáltam, fotóztam, a gyerekek meg kuncogtak rajtam, hogy kipirult arccal inkább én tűnök gyereknek. Széttárt karral álltam, és a szél vadul cibálta a hajam. Már csak az arcomra hulló eső hiányzott. Ilyenkor nagyon sokat nevetünk, és őket is elragadja az én állandó vibrálásom. De mennünk kellett tovább, mert tényleg közeledett a feketeség.

Mi pedig durr, belekocsikáztunk a közepébe.

Ilyen nagyot azért nem akartam kívánni. Elég veszélyes volt a helyzet, többször is meg kellett állnunk, olyan özönvíz zúdult, hogy nem bírta az ablaktörlő. A szél cibálta, tépte a fákat, ágak, gallyak keresztezték az utunkat. Néha jég is kopogott, a villámok pedig cikáztak a fejünk felett. Én pedig csak fotóztam és videóztam rendületlenül. Szívem szerint kiszálltam volna az autóból és üvöltöttem volna, hogy élek, ez az igazi élet. Közeledve a megyénkhez, már csökkent az eső intenzitása, és amilyen hőségben indultunk ugyan olyanba is érkeztünk haza. Csapadékot nem sokat látott a mi tanyánk.

Mivel ki voltunk melegedve, a legelső az volt, hogy jól lehűtöttük kútvízzel a dinnyét, és faltuk, csurgott az arcunkon a leve. Megállapítottuk, hogy ez a román dinnye volt a legédesebb, amit évek alatt fogyasztottunk. Valóban édes volt, de megédesítette az aznapi sok közös élmény is.

Nagy Mara