Az első maratonom

105 kör meg még 195 méter 

A szervátültetettek számára megrendezett nemzetközi és hazai atlétikai versenyeken az elmúlt években nagyon sok érmet szereztem, de egy különleges érem – ami a maraton futásért jár – még nem volt a tarsolyomban. Az idei évben a Covid-19 felülírta minden tervünket és reményünket, ezért gondoltam, hogy új kihívás után nézek. Már régóta szemem előtt lebegett egy álom – a maratoni táv lefutása. 

A Maraton más, mint az eddigi versenyeim! Igen, ezt most kell megcsinálnom! Meg tudom? Képes leszek rá? Igen! De hol? Mikor? Hogyan? – megannyi kérdés járt a fejemben. 

Az elhatározás megszületett, már csak véghez kellett vinnem. Sportorvosom, dr. Rózsa Szilveszter és edzőm, Csoma Ferenc tanácsait követve elkezdtem tavasszal a felkészülést. Futottam a kilométereket, hol terepen, hol pályán, fokozatosan emelve a táv hosszát. Sikerült lefutnom a Vivicittà félmaratont virtuálisan, részt vettem a Kékes Csúcsfutáson, aztán a budapesti Wizz Air félmaratonon teljesítettem. Ezek mind-mind erőt adtak a továbbiakhoz. 

Eljött az általam kitűzött nap, 2020. október 23.

Úgy éreztem, hogy nem vagyok a legjobb formámban, de elhittem, hogy meg fogom csinálni a 42 195 méteres távot. Ezen a ködös, párás reggelen korán elindultam a közeli kisvárosba, Szécsénybe, egyenesen az atlétikapályájára. Ismerős terep, évekig itt edzettem a rövidtávú versenyekre.

Fejben ott volt: 105 kör meg még 195 méter! 

Bemelegítés után elkezdtem róni a köröket körbe-körbe…, meglepetésemre elég szépen szaporodtak a kilométerek. Nem tudtam elképzelni, milyen lesz magam mögött hagyni a félmaratoni távot, soha nem futottam ennél többet. Huszonegy kilométerig minden könnyedén ment, aztán akadtak olyan nehézségek, melyekre nem számítottam. Telefonom lépésszámlálója nem mutatta a lépésszámot, de a kilométert bemondta. Futóórámmal majdnem azonos kilométert és időt mutatott. Ez kicsit megzavart, de futottam tovább, lehet, hogy jó is volt, hogy elterelte a figyelmem. Aztán ahogy közeledtem a 30. kilométerhez, egyre nehezebbek lettek a lábaim, de futottam tovább. Itt tudatosult bennem, hogy igen, a maraton más!

Igazi kihívás, sokan mondták. 

De ahogy nem hagytam, hogy évekkel ezelőtt betegségem győzedelmeskedjen testemen, most se hagytam magam. (20 éve az életben maradásért küzdöttem) Harcoltam. Volt segítségem, a nagylányom, ő segített mentálisan a holtpontokon átjutni. Időnként még bevillant, hogy mindenkinek így fáj a lába, így töri a cipő? Biztos végig bírom futni? Egy idő után már visszafelé számoltam, már nem sok van hátra,  ki kell bírnom. Sokan mondták, hogy fejben kell eldőlnie – és eldőlt. Két kilométerrel a cél előtt tudtam, hogy  beteljesül a régi álom! Hihetetlen, mindjárt vége? 

A célba érve első gondolatom az volt, hogy: Soha többé! aztán: Megérte! Megvan! Sikerült! Leírhatatlan érzés volt, még mindig a hatása alatt vagyok, leszek. Néha újra élem minden pillanatát. 

Az első maratoni futásom biztos emlékezetes marad életem végéig. Megálmodtam és teljesítettem. Külön örömömre szolgált, hogy 57 220 lépéssel támogattam a magyar csapatot a WTGF Egymilliárd Lépés Kihívásban

Zilaj Csaba 

Az eredeti cikk a Szervusz újság 2020/2. számában jelent meg.