Felhők felett

Nagyon örültem, mikor kiderült, hogy a magyar szervátültetett sportolóink kijutnak Ausztráliába a világjátékokra. Velük együtt készültem, ötven horgolt kokárdával leptem meg őket, amit magukkal tudtak vinni. Izgatottan és picit irigykedve néztem a fotóikat, amit a reptéren készítettek.

Régen voltam nyaralni utoljára, van annak már vagy harminc éve. Repülni pedig még soha nem repültem, és már úgy gondoltam, talán nem is fogok soha. Tavasszal viszont mintha egy álomba csöppentem volna, olyan ajánlatot kaptam. Internetes barátnőm a családjával kiköltözött Dániába, és meghívott hozzájuk, hogy látogassam meg őket.  

Nagyon meghatott az ajánlat, nem mondtam rá nemet. Gondoltam, majd egyszer élek vele, ha összeszedtem annyi pénzt. Az utazási ajánlatokat böngészve azonban rádöbbentem, hogy a fapadossal nem is olyan drága a repülőjegy. A születésnapom alkalmából apukámtól kaptam egy összeget, és döntöttem. Utazok, és nem egyedül. Valamelyik lányomat magammal viszem, hogy megosszam ezt a csodás élményt. A nagyobbik csajszim otthon babázik, így Vicusnak vetettem fel az ötletet. A kinti családnak is tetszett az ötlet, a lányom meg repkedett örömében. Kinéztük a dátumot, megvettük a jegyeket, és elkezdődött az izgalmas várakozás, ami buktatókkal volt tele.  

Először a térdem ment szét, hatalmas fájdalmat okozott a járás. Ez azonban nem állíthatott meg. Édesanyám betegsége – övsömört kapott – azonban már feladta a leckét. Szerencsére nem kaptuk el(szerintem nem is fertőző…akkor húzzuk ki, esetleg: szerencsére azt nem kaphattuk el). Már csak párat kellett aludni, mikor a dán barátok kitalálták, hogy olyan rossz és drága feléjük a tömegközlekedés, hogy inkább bérelnek egy autót, viszont nekem kell vezetni. Ezen a ponton igen csak megingott a bátorságom, de nem adhattam fel. Több mint harminc éve van jogosítványom, csak boldogulok egy autóval. A következő buktatót az adta, hogy hol aludjunk az indulás előtt, hiszen hajnalban indult a járat. Egy májtranszplantált barátnőm befogadott minket, és egy együtt átbeszélt, kellemes este után kora reggel ki is vitt a repülőtérre.  

Nagyon izgultam a repülőn, fájt a lábam, minden bajom volt. Kézremegve vártam a felszállást. Bevallom, nem lesz a kedvencem a repülés, az ablaknál ülve hányingerem lett. Negyedórát voltam rosszul, majd szép lassan felengedtem. Lekötött a csodás látvány, a felhők, a miniatűr falvak, városok és a végén előbukkanó tenger. Hamar elrepült az a két óra. A landolás elég drasztikusra, koppanósra sikerült, de akkor már az a tudat nyugtatott, hogy végre megérkeztünk Dániába, Billundba. 

A repülőtéren vártak minket, dán zászlót lobogtatva, amire a nevünk volt írva. Az autókölcsönzőbe felvettük az autót, és útra keltünk. Amennyire féltem a kinti vezetéstől, annyira hamar belerázódtam, és hamar megölelhettem a vendéglátó barátnőmet. Beszélgettünk, ismerkedtünk a család többi tagjával, és első nap azt a kis helyet fedeztük fel, ahol ők élnek. 

Skarrild pici település, 200 lakossal. Van általános iskola és bolt is, ahol mindent lehet kapni. Embereket nem nagyon látni az utcákon, de rengeteg természeti szépséget igen. Egy patak szeli ketté a települést, aminek a partján egymás után nyíltak a rododendronok, meseszép színvilágot adva a tájnak. A nap végén megnéztük a szép evangélikus templomot, és csendben megcsodáltuk a sírokat, amik úgy bújnak meg ott, mint az emlékművek. Először azt hittük, hogy labirintus. Tele van ültetve apró sövényekkel és tujákkal, nagyon rendezetten. Vica lányom megnézte, hogy nyitva van-e a templom, és legnagyobb meglepetésére be tudott menni. Az ajtó azonban bezáródott mögötte. Én ebből semmit nem vettem észre, addig pihentettem a lábam egy padon. Egyszer csak jött egy üzenet a gyermektől. „Anyaaa, idejössz és kinyitod kintről az ajtót?” Ugyanis bezáródott mögötte, és a kilinccsel nem járt sikerrel. Már félúton jártam az ajtó felé, nagyon halkan fuldokolva a nevetéstől, mikor megjelent, mert talált egy reteszt, ami a szabadságának a kulcsa lett. Nem is mi lennénk, ha a napjaink nem nevetéssel végződnének.  

Másnap nagy izgalommal vártam, hogy életemben először megpillantsam az Északi- tengert. Az autópályákat kihagyva a fjordok mentén haladtunk, és ez jó választás volt, mert tündéri kis falvakat hagytunk magunk mögött. Sokszor láttunk hatalmas szélkerekeket. Dánia energiáját a szél segítségével így nyerik, még a tengerbe is telepítik őket. Ha intenzíven és sokat fúj a szél, akkor van olyan időszak, hogy az áram díja nullára jön ki a családoknak. A kis gazdaságokban, illetve tanyákon pedig saját szélkerék gondoskodik az áramról.  

Mikor úti célunkhoz értünk, a látvány bizarr volt. Sehol a tenger, viszont hatalmas homokdűnék töveibe épült házak bújtak meg. A hobbit házak ugrottak be a Gyűrűk urából. Gyalogosan folytattuk az utunkat, amerre a térkép szerint a tengernek kell feltűnnie. Mikor a dűnékhez értünk, már nem is tűnt olyan egyszerűnek a feladat, bokáig süllyedtünk a homokban. Néha úgy tűnt, egyet megyünk előre, kettőt pedig hátra. Kimerülten és sajgó térddel jutottam fel a tetejére, de a látvány bőven megérte. A hatalmas tenger előttünk nyújtózkodott, a kéksége összeérve az ég kékjével. Álltam, széttártam a karom és egyszerűen csak boldog voltam, hogy élek. Nem voltak sokan a tengerparton, két hatalmas hajót lehetett látni, valami építkezés folyt. Mindenki elmerült a gondolataiba. Fotóztunk, mi Vicával rögtön hívtuk a családot videón megmutatni ezt a szépséget. Elkezdtünk köveket, kagylókat szedni itthoni emléknek. A többiek levették a cipőiket, csupasz lábbal belegázoltak a tengerbe. A víz nagyon hideg, nyolc fokos volt. Néha hatalmas hullámok elől futottunk nagyokat sikítva. Fújt a szél, de erősen sütött a nap, így mikor megteltünk a látnivalókkal, visszafelé indultunk ismét megmászni a dűnéket. Úgy döntöttünk, megkeressük a közelben lévő világítótornyot, így autóval folytattuk az utunkat. Hamar megtaláltuk. Nekem picit csalódás volt, mert nem a tengerparton állt, hanem a semmi közepén, és utána magasodtak a homokhegyek. A többiek felmásztak a tövéig, én lentről készítettem pár képet. Hazafelé egy kisvárosnál megálltunk egyet fagyizni. Elfáradva, de tele élményekkel érkeztünk vissza. 

Mivel volt végre elérhető autója a családnak, Herning városába mentünk egy bevásárlóközpontba. A hatalmas választék mellett az volt a feltűnő, hogy rengeteg termék teljesen konyhakészen kapható. Sonkák kockázva, csíkozva, ahogy éppen szeretnéd. Húsok bepácolva, halak feldolgozva. Szószok egymás hegyén-hátán, még a fokhagyma is készre összenyomva, hagyma lepirítva, dobozban. A burgonyák meghámozva hordókban kimérve. Azon már felnevettünk, amikor üvegekben is megláttuk a krumplit. A dolgozó háziasszonyoknak nem kell órákat a konyhában robotolni, jócskán megkönnyítik az életüket. Nem főznek olajjal, zsírral, minden vajjal készül. Kapható vajolaj is. Ettől minden étel sokkal ízletesebb. Rengeteg vegán és laktózmentes étel, ital van, és nem drágábbak a többi élelmiszerhez képest. Ettől egy kicsit tartottam laktózérzékenyként. Számunkra itthon (?) nem olcsók az ilyen ételek, de a dán árak láttán lassan le is szoktunk az átszámolgatásról.  

Egyébként minden drágább, a benzin is, de ez nem tartott minket vissza attól, hogy a Balti- tengerhez eljussunk, így egy reggel útra keltünk. Kihagytuk az autópályákat a tervezésnél. Jól tettük, mert félúton járhattunk, mikor megpillantottunk egy kisvárost tóval, kikötővel, így megálltunk. Mivel hárman utaztunk lányok, természetesen az első dolgunk volt mosdót keresni. Dániában ez soha nem okoz gondot, mert mindenhol van, wc-papírral, kézmosóval egyetemben, még a térképen is feltüntetik. Ragyogó kékségű tó partján ringatóztak a hajók és rengeteg kacsa, akik még azt is hagyták, hogy fényképezzük őket. Nem sokat időztünk, mentünk tovább. Az alföld síkja után az úton néha levert a víz a millió bukkanó és hegyek között. Volt olyan szakasz, ahol egy sáv volt, és fogalmam nem volt, hogy a bukkanó után mi vár rám. Rengeteg körforgalom van mindenhol. Szerintem életemben ennyin még nem haladtam keresztül. Végre úti célunkhoz értünk, leparkoltunk, és gyalog mentünk tovább. Egy kis hídhoz érkeztünk. Tudtam, ha ezen átmegyek, rögtön megpillantom a tengert. Gondoltam egyet, és felhívtam videón Liza lányomat. Bár most nem lehet velem, de együtt tettük meg az utat és együtt gyönyörködhettünk az elénk bukkanó kékségben. Pazar látványt nyújtott az éggel összeérő   tenger, a homokos part, és nem messze tőlünk Aarhus városának égbenyúló tornyai. Egy stégnél lepakoltunk, a lányok ledobálták a cipőt, zoknit és irány a víz. Később a nadrág is lekerült, de ez senkit nem zavart, hiszen sokan félmeztelenül napoztak. Vagy három órát töltöttünk a parton, kagylókat, kavicsokat gyűjtöttünk. Vicával vittünk magunkkal a Trapi-napi két pólót. Felvettük, s készítettünk benne pár képet. Soha nem feledjük, és minden gondolatunkban benne van, hogy a szervátültetés életet ment. Soha nem élhettem volna át ezt az élményt, ha nem kapom meg az angyal donoromtól a májat. Visszatérve az autóhoz, becéloztuk a belvárost. Ott már igazi forgalom volt, nagyon kellett figyelni. Bevallom, sokat bénáztam, a dánok azonban nagyon türelmes sofőrök. Nem időztünk sokat, végigmentünk a sétálóutcán, ittunk egy kávét. Hazafelé a GPS megviccelt minket, mert felvezetett az autópályára, de félúton sikerült letérni róla, így megint élvezhettem a gyönyörű fenyvesek közötti útszakaszt az emelkedőkkel, kanyarokkal, bukkanókkal. Estére fáradtan, de rengeteg élménnyel érkeztünk vissza. Aludni most sem sikerült sokat, nem tudtam megszokni, hogy éjjel nincs sötét.  

Vendéglátóink lakhelyéhez közel van egy szabadtéri kiállítás, a Deep Forest Art Land. Szkeptikusan indultunk el megnézni, de kellemes csalódás ért bennünket. Mindenki önkéntes alapon fizetett belépőt. Térképet is találtunk a majd öt kilométeres távhoz, s mint a kincskeresésnél, feltüntetve a szabadtéri modern alkotások helyeit. Nagyon fájt a térdem, de ha Dániát eddig bebarangoltam, most sem adhattam fel. Így mentem, mentem, néha pihentünk. Szemetet sehol nem láttunk, még egy cigarettacsikket sem. Út közben találtunk mosdót is. Tisztaság fogadott, és még kézfertőtlenítő is volt. Ledöbbentett a hely szépsége. Sokszor felváltotta az erdőt egy rét, patakkal. Nehéz szavakba foglalni ennyi színt és illatot. Legjobban a fenyves fogott meg a hatalmas fáival. Mikor felnéztem, pörgött körülöttem a világ, és ici-picinek éreztem magam. Váratlanul bukkantak fel az alkotások. Volt, amelyik több méter magasan tornyosult elénk, vagy hirtelen egy hatalmas pók, vagy madár függeszkedett a fán. Ezt a hatalmas területe megjárva pihenni kellett, de nagyon repült az idő. Mintha most érkeztünk volna, olyan gyorsan eltelt az egy hét. Nagyon elfáradtunk, sűrű volt a program, de minden perce megérte. Utolsó nap a környéken barangoltunk, ajándékokat vásároltunk. Este meglátogattuk kedvenccé vált helyeinket. A pataknál egy hattyúpár is megtisztelt minket a jelenlétével, nagy szeretettel búcsúztunk tőlük is. 

Az indulás napján korán keltünk, nyugtalan voltam, egyedül kellett a reptérig megtennünk az utat, és leadnunk az autót a kölcsönzőbe. Nem volt semmi fennakadás, hamar a repülőn találtuk magunkat. A felszállás pillanatában eleredt az eső, mintha az ország könnyesen búcsúzna tőlünk, pedig az egy hét alatt egyszer sem esett.  

Én pedig a felhők fellett lebegve, könnyes szemmel csak annyit hajtogattam, viszontlátásra Dánia, örök szerelmem lettél. 

Nagy Mara