Három élet ára

A férjemet Micséri Attilának hívták. Mozdonyvezető volt, és mellékállasban biztonsági őrként is dolgozott. Tizenhárom évig éltünk együtt. Szerveivel három ember életét mentették meg.

Egyik nap Attila elment éjszakai műszakba a vízműhöz, a biztonsági őrök 12 órás műszakban váltották egymást. Este fél 9-kor még beszéltem vele telefonon, minden rendben volt. Fél 11-kor hívott fel a vízműtől az ügyeletes, hogy a férjem rosszul lett, nagy a baj, mentőt kellett hívni, és bevitték őt a kórházba a sürgősségire. Azonnal bementem hozzá, akkora már az egész jobb fele lebénult, beszélni sem tudott, csak akkor reagált, ha én szóltam hozzá. Megnézte egy neurológus, és azt mondta stroke. Elvitték MR- és CT-vizsgálatra, melyek kimutatták, hogy az összes nyaki ere elzáródott. 

A lányom és a kutyák vittek tovább

Folyamatosan ott voltunk mellette a neurológián az édesanyja, a lányom, a vejem és én, s közben magához is tért. Este a kórteremből anyósomat kikísértem az állomásra, alig 5 percig voltam távol, mert a vasútállomás közvetlenül a kórház mellett van. Mikorra visszaértem összeomlott minden, és Attilát felvitték az intenzív osztályra. 

Kis idő múlva behívott a doktornő és közölte, hogy Attila agyhalott, és a szerveit felhasználják szervátültetésre. Arról is tájékoztatott, hogy Magyarországon a véleményezett beleegyezés törvénye van hatályban, tehát a hozzátartozókat nem kell a donációról megkérdezni, de ő szeretné, ha ehhez a belegyezésemet adnám. Attilával mindketten rendszeres véradók voltunk, szerettünk másokon segíteni ismeretlenül is, tudtam, hogy Ő is így akarta volna. Bár egy picit meginogtam, mert nem értettem, hogy ő miért nem kapott esélyt, amikor akiket transzplantálnak ők igen, de természetesen igent mondtam. Reggel  6 órakor vitték a műtőbe… Negyvenhat éves volt. 

Halála után levelet kaptam a Szervkoordinációs Irodától, hogy az egyik veséjét egy 16 éves fiú, a másikat egy 23 éves hölgy, a szívét pedig egy 65 éves férfi kapta. De akkor engem ez nem vigasztalt. 

Miután megvolt a temetése, én összeomlottam. A halotti tor után, amikor már mindenki elment és ott maradtam egyedül, nagyon rossz lelkiállapotba kerültem. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok nélküle létezni, és úgy döntöttem, a vonat alá vetem magam. Fogtam a kabátom és el akartam indulni, de a kutyák – akiket Attilával együtt fogadtunk be – elém álltak az ajtóban és ott nyüszögtek. Arra gondoltam, hogy ki fog nekik enni adni, és visszafordultam. 

Néhány hét múlva egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy mindig balra akarok menni. Éjszaka fél 12-kor bementem a sürgősségire, mert 180-as vérnyomásom volt. Kaptam nyugtatót és vérnyomáscsökkentőt. Elküldtek egy csomó vizsgálatra, MR-, szívultrahang, de nem találtak semmi rendelleneset. Azt a tanácsot kaptam, hogy egy ideig szedjek Frontint. Attila halála után pánikbeteg is lettem, nem mertem kimenni az utcára sem. Soha nem hittem volna, hogy velem ilyem megtörténhet. 

Sokszor voltam az életben nehéz helyzetben. Fiatalabb koromban autóbalesetet szenvedtem, másfél évig tolószékben ültem, akkor azt mondták abból nem fogok felállni. Az eső férjem ilyen állapotban hagyott ott a 6 éves gyerekünkkel együtt. Túléltem és felálltam. Attilának így is kellettem. A lányom őt tekinti édesapjának, 22 éves volt, amikor a férjem meghalt. 

Ma is, ha meglátok egy helyet, amihez közös élmények fűznek, elsírom magam. Elraktam a képeit, a ruháit bezsákoltam, és minden hozzá kapcsolódó dolgot el kellett tüntetnem a lakásból, mert nem szeretek emlékezni. 

Attila három ember életét mentette meg. Ez sokáig nem vigasztalt. Nem értettem meg, hogy ő miért nem kapott esélyt, amikor akiket transzplantálnak, ők igen. Jó ideig meg akartam találni a recipienseket, de ma már nem. Jobb ez így mindenkinek. 

Most már elkezdtem újra élni, a lányom és a kutyák vittek tovább. Szabadidőmben menhelyekre megyek segíteni, és ideiglenes befogadó is vagyok. Jelenleg hat mentett, kidobott és bántalmazott kutyám van. Mindig egy kutyafarmra vágytam. Nálunk minden kóbor kutya helyet talált. Időközben új társra is találtam. 

Kívánom, hogy mindazok, akik Attila szerveit megkapták, legyenek egészségesek és nagyon boldogok! 

Elmesélte: Pete Fülöp Lilla               Lejegyezte: Berente Judit 

Megjelent a Szervusz újság 2020/1. számában.